L. hívogat. Számon tart. Nem szégyelli megfogni a kezem a moziban.

L. mindazt megtestesíti, akire sosem vágytam.

Nem akarta megmondani, hogy mi a neve. Azt mondta Blek Dájmond. És kész. Ő Blek Dájmond. Aki nem tudná, fekete gyémántot jelent. (A Jókai-regényről fogalma sincsen.)

Szemeztünk, aztán mikor megtudta, hogy hol dolgozom, mindjárt előadta ötletét: női ruha kölcsönzőt akar nyitni olyan férfiak számára, akik imádnak női ruhákban járkálni és szexelni otthon...(Sok ilyet láttam már, de most az egész annyira banálisan hangzott, hogy még ma is mosolygok rajta...Azóta az utcán, metrón, boltban szembejövő férfiakat próbálom elképzelni női ruhában...Nagyon ciki rázkódni a röhögéstől, hogy senki sem tudja min nevetsz...Na, depressziós sem leszek soha többé...) 

Odaadtam neki elmenetelkor a névjegyemet. Nem tudom miért. Még Agnus Deit a buszig sem tudtam elkísérni, máris felhívott...Hogy miért mentem el, miért hagytam a "hölgyeket" csak igy parlagon...Már akkor tudtam, hogy hiba volt.

L. irogatott, hivogatott. Én pedig meghívtam moziba egy olyan filmre, amire úgysem jött volna el senki. Nem volt mit kockáztatni. Természetesen a mozi előterében egy alacsony, kövér, nagyhasú, kisfarkú hülye kiabált a csajával, aki persze kővé meredve próbált túlélni. Én közben próbáltam megtudni valamit az eddigi életéről. Kiderült, hogy valahol Marosvásárhely körül született, volt minden, valami városházi program keretében elvégzett valamilyen szakács képzést, aztán járt-kelt a világban. Franciaországban, ahol román favágóknak fordított, Rómában is élt a keresztanyjánál, akivel összeveszett, aztán eljött onnan, de valahol táncolt is és főzött...Egyszóval az erdélyi melegekről kialakult összes sztereotípiát hozta, amitől mindig is menekültem. Isten őrizzen a zűrös emberektől...

Aztán leültünk a helyünkre, automatikusan megfogta a kezem, és le sem szarta, hogy ki lát minket. A pesti prüdériára jellemző, hogy persze senki sem mert beszólni semmit. A film elkezdődött, ő is elkezdett félni, átkarolta a karom, a vállamba fúrta a fejét egy izgalmasabb jelenetnél...Eljöttünk...Butaságokat beszélt végig.

Elmondta, hogy üzletvezető valahol a Hegyvidéken, meg valami meleg párral él együtt...és megkérdezte, hogy nálam aludhat-e...Most már mindegy, aludjon...

L. örült. Tetszett neki a lakásom, a pénzt gyorsan eldugtam, míg a Wc-re ment, különösen a könyveimet...Odabújt hozzám.

Nálam természetesen beindult a "jajdeelvagyokhanyagolva"-program, hagytam, hogy szeressen...de mielőtt bármi komolyabbra is fordulhatott volna, mint egy szar amerikai filmben, megszólt a telefonja. Nem szólt bele, vagy talán valamit hadart...Bejelentette, hogy az a baráti meleg pár, akiknél lakik széttörte a dvd-lejátszóját, ami már a következő mondatban tévé lett, majd kiderült, hogy a ruháit is ellopták...haza kell mennie...

Lefürdött. Meztelenül akartam látni, kíméletlenül végigsimogatni, végigszántani az ujjaimmal, azt akartam, hogy a hátával a mellemre dőljön...és addig adni neki, míg össze nem rogyik...hogy velem ne játsszon...

Mikor beálltam én is a zuhany alá, játszi könnyedséggel mosolyogni kezdett, majd arról kezdett el mesélni ismét megint nagyon zavarosan, hogy az a meleg pár, akinél lakik, tulajdonképpen pedofil...Látta a képeket a gépükön, de ő nem tud az egészről semmit, nem is akar...Ez már annyira abszurd volt, hogy azt kivántam hogy most azonnal menjen el...

Elment. Újra hivogatott, irogatott, bocsánatot kért mindenért...

Aztán láttam megint a bárban kifestve, más férfiakkal hetyegve, a lehető legvisszataszítóbb módon vonaglani, majd sírva összetörni, hogy nem szeretem.

"Mindegy neki, hogy ki kúrja meg..."- mondta a bárból valaki...

...Csak foglalkozzanak vele...Fejeztem be a mondatot.

L. hinni akart bennem, bennünk, ebben az egészben, ami nem alakult ki...

Olyan volt, mint ma az a nálam idősebb cigányfiú, aki várva, hogy Józsi beengedjen az emeletes háza kapuján azt mondta: "Bácsi kérem, beengedne, hogy átnézzem a kukákat?"

Sokan kérdeztétek a kommentekben, hogy felhívtam-e aztán a poszt címében is megtalálható tagmondat első részében felbukkanó szépecske, izmos, fiúprosti apukát...

Felhívtam.

Sikerült megállapodnunk egy pár nappal későbbi decens, polgári délelőtt 9 órában, de a végén- ahogyan ezt bizonyára sejthetted, jelzem, igen, jól gondoltad- még aznap éjjel 11órakor feljött...

Próbáltam itatni, türtőztetni magam, szerencsére nem közeledett...

Kiderült 33 éves, ebből 8 évet börtönben töltött, a felesége 23 éves, szeretne visszamenni Bécsbe prostiként dolgozni.

A börtön-világról beszéltünk. Mesélt mindenről, hogy a kávé és a cigi  a minden a börtönben, hogyan lehet orális szexért kiváltságokat kapni, hogy a nagyrészük analfabéta. Két napra azt hiszem bemennék. Fogalmam sincs, hogyan viselném a rabságot, mit kezdenék avval a nyílt brutalitással...A veréstől félek, azt hiszem inkább...Azt sosem tudtam hova tenni...

Szóval a börtönévek, a bécsi kurvaság történetei, miért ült egy évet Ausztriában (azt üvöltötte az egyik fizető vendége telefonjába, hogy "i will kill you"), hogyan lett a felesége havi 7-9000 eurós havi fizetéséből nekik lakás (mert hazaküldte nekik)...és miért van neki mindenhol hitele (mert visszafizeti mindig).

Már múltkor is éreztem, hogy dühös. Dühös erre a világra, mert szerinte igazságtalanul bántak vele...Hetente több balhéja van: ha a buszon igazságtalanságot lát (pl.: egy idős néninek nem adja át egy fiatal a helyét, akkor odamegy és pofán veri a srácot....), azonnal üt...

Nem világos számomra, hogy a kisfia szivbaját jogos büntetésként vagy igazságtalanságként éli-e meg...Mindkettőre volt utalás.

Mindenesetre a felesége néha iszik, ahogy ő  rendszeresen és a kórházba sem mer bemenni meglátogatni a 10 hetes beteg fiát..."Nem tudom, hogy viselkednék ott..."

Bárhogy is lesz, most ott tartunk, hogy megpróbálja elmagyarázni a feleségének, hogy ki is az a terapeuta. Ebben maradtunk, így az egyszerűbb....

Aztán rémnézett, rám mosolygott...és az asztalon heverő pénzre nézett: "Csak ennyi pénzed van?"

S tényleg csak ennyi maradt, a többit elnyelte a posta és a csekkek özöne...

-"Nem baj, ha ennyiért nem kúrlak meg?"- mondta.

-"Nem, dehogy..."- feleltem.

Tegnapi posztomat olvastam újra.

Jó volt olvasni, hogy mennyire bizakodó voltam... Ma is az vagyok, csak másként.

Angliából megjött a válasz: túl sokan és túl jók jelentkeztek, így köszönik, de nem választottak be a következő körbe, nem kell mennem interjúra. Így -ha minden igaz- messzire megyek fél évre...

Kicsit le voltam sújtva Anglia miatt, természetesen mindenki Angliát javasolta, és Angliának szurkolt, hogy összejöjjön. Hát nem jött össze. Ez sem.

A tengerentúl persze összejött, várom, jó lesz fekete kisgyerekekkel foglalkozni, nincs semmi baj, majd sok ....-ről szóló képet nézegetek...:)

Valójában semmi okom a búslakodásra.

Hozzám járó embereim elképesztően fejlődnek. És nem vissza, nagyon is előre:)

Ezt írta az egyik:

"Nem akarlak üres közhelyekkel dobálni, "körüludvarolni" vagy ne adj Isten zavarba hozni, de nagyon - utálom így mondani, de - csodálatos, amit velünk művelsz, illetve amihez hozzásegítesz minket..."

A másik:

„A másfél éve lezáratlan, elvileg-már-vége nőügyemet a Jóatyám útmutató segítségével tudtam magamban lerendezni, amihez pedig az kellett, hogy normálisan szót értsünk egymással és olyan jó, közös bizalmi viszony kialakuljon köztünk, hogy ezt fel tudjam hozni és tudjunk róla normálisan beszélni… Végre! Köszönöm! Én a saját családommal kapcsolatban nagyon optimista vagyok... és ezzel nem vagyok egyedül!”

A harmadik:

„Tegnap beszéltem Nővéremmel.. még a kiborulásával együtt is határozottan reményteljes eset, szóval köszönjük, amit értünk teszel és csak így tovább... vagy mi :)”

Ma este pedig meggyőződhettem arról, hogy a szerelem igenis nagyon komoly gyógyító erővel bír(hat). Tudom, sokan ezt cáfolják, de ma bebizonyosodott.

Egy kedves srác ült előttem, aki többször is majdnem elsírta magát. Már hónapok óta jár hozzám, és csak tyúklépésekben haladtunk eddig.

Ma viszont megtörtént a csoda.

Az eddig kétkedő, mindenáron bizonyítani akaró fiú egyszerre csak férfi lett. Felelős férfi. Beleszeretett egy lányba. A lány meg visszaszeretette. És egyszerűen szereti. Kétségek gyötörték az előző alkalommal, hogy nem átverés-e, hogy jól érzi-e, hogy ez a lány szereti és hogy ő szerelmes-e egyáltalán. Félt, hogy becsapják az érzékei.

Ennél a lánynál valahogy nem kellett szégyenkeznie semmiért, mindenkinek be tudta, be merte mutatni, érezte, hogy a lány elfogadja…Az első találkozáskor délután 2-től az utolsó metróig beszélgettek…

Azt kérdezte tőlem, hogy érzéki csalódás-e…Hogy nem fogja-e átverni…Én pedig azt kérdeztem tőle, hogy ha ezt kérdezni, akkor ennyi erővel miért nem kérdezi meg magától azt, hogy miért ne lehetne ez valóság is akár? Hogy miért ne lennének komoly szándékai?

Elment, ma pedig félig sírva, könnyek közt csak annyit mondott, hogy igazam volt… „Valahogy egy nagy békesség szállt meg… Azt hiszem, el tudtam fogadni azt, aki vagyok… Azt érzem, hogy felelős vagyok érte… Egyszerűen csodálatos nő…”

Hiába, a férfi a teremtés koronája. De egy királynőnek kell megkoronáznia…

Mrs. F.-et idéztem az előbb, aki ismét a reményt hozta el nekem.

Rám is fér. Tegnap óta valahogy nem találom magam. Ábrándozom, várom a jövőt, de valahogy a mindennapok mintha végtelen egyhangúsággal telnének. Mennék már külföldre, de még nem lehet. Közben pedig dörömböl bennem minden vágy, kezdenék valami újat, változnék, várom, hogy kinyíljon a világ...hiába, a várakozás sosem volt az erősségem. Különösen, hogy a régi már nem tart meg...

Erikhez járok angolra, és feladott egy halom házit és mikor megkérdezte, hogy nem lesz-e sok, azt mondtam, hogy nincs más dolgom, mint angolt tanulni, heti egyszer tanítani Robit, gyúrni (brrrr...), blogot írni, foglalkozni avval pár emberrel és párral, akik hozzám járnak... És valóban így van... Arany életem van! Közben pedig beleesem abba a hibába, amire mindig felhivom mindenki figyelmét: koncentráljon arra, amilye már van, ne arra, ami nincs...

Azt hiszem, minden fenti gondolat pusztán nyavalygás a részemről...

Valójában Zsolttal való levelezgetésem fejleményei kedvetlenítettek el...

Pont szilveszter napján küldte el a képét, majd hárított, hogy fáradt, hogy most ne. És a Robiról szóló posztomban (Farsangra....című)  írtam is arról, hogy bár le akart rázni, hogy csak valamikor a jövőben találkozunk, mert "most nincs ereje", én kitartottam. Hogy semmi baj, én is voltam így. És várok.

De az utolsó üzenetei rossz hangulatai, és minden válasza arra mutatott, hogy valójában marha kényelmes neki minden...Van egy srác, aki hűségesen irogat neki, ő meg kénye-kedve szerint odavet neki valami választ...És semmit sem tesz azért, hogy jobb legyen...ezt pedig már túl jól ismertem...

Egy ilyen borús válaszára én is válaszoltam valami egészen vicceset...Erre már nem válaszolt...És tegnap éjjel betelt a pohár...Belefáradtam...

"Kedves Zsolt,

nem tudom, talán nekem van rossz napom, de valahogy most kicsit rosszul esett, hogy válaszra sem méltattál...
Mikor frissítettem és észrevettem, hogy már kiléptél, ránéztem a naptárra...és január 22-ét mutatott...
23 napja várom, hogy találjunk egy órát, hogy találkozzunk, de ez nem sikerült...Több, mint három hete és ez a negyedik hét...
Ne haragudj érte, de úgy érzem-különösen a mai nap köszönés nélküli kilépése után-, hogy elfáradtam.
Nincs több erőm reménykedni, türelmesnek lenni, várni, hogy hátha egyszer...hogy talán majd holnap...vagy a hétvégén..., hogy egyszer talán elérnek hozzád a szavaim...
Bocs, de túl sok munkaalkoholistával volt dolgom, és egy újabb "elfoglalt", és önmagát sajnáltató emberre tényleg nincs szükségem, még ha a szívem is szakad meg, hogy egy baromi helyes pasinak kell ezeket a sorokat írnom...Különösen annak, aki soraival, képével felkeltette az érdeklődésem...
Sajnálom, tényleg.

További sok sikert!

B. "

Erre jött ma a válasz:

"Kedves,

megertem, sajnalom de a sajat szempontodbol igazad van. En meg atmeneti idoket elek es nekem eleg estenkent nehany kedves szot olvasni amig rendezem a dolgaim.

Neked pedig ennyi szabadidovel, termeszetesen tobb kell. Hat nem jo idoben talalkoztunk...

udv, Zsolt "

Titkon bíztam benne, hogy majd valamit tesz...

De semmit sem tett...Nem tudom, de valahogy ezt az erőtlenséget, azonnali lemondást, a legkisebb erőfeszítés elkerülését látom sokakban... Sok boldogtalanság gyökerét...És egy kicsit a sajátomét is...

Sajnálom...Olyan jó lett volna!

"Jön a tavasz, a varjak kimentek a városból..."-mondta Mrs. F.

Remélem is. Itt az ideje egy kis fénynek.

Amikor Hruscsov híres kijelentésében szakított a sztálini érával, s annak szörnyűségeivel, valaki a kongresszusi teremben állítólag megkérdezte:

-Mondd, Hruscsov elvtárs, hol voltál, amikor azt a sok ártatlan embert lemészárolták?

Hruscsov megállt, körbenézett a teremben, és azt mondta:

- Lesz olyan szíves az a személy, aki ezt kérdezte, feállni?

Fezült csend ülte meg a termet. Senki sem állt fel. Erre Hruscsov így szólt:

- Bárki is kérdezett, ezzel megkapta a választ. Én pontosan abban a helyzetben voltam akkor mint amiben most ő.

Jézus felállt volna.

Nem tudom, jártatok-e már piackutatáson. A világ legnagyobb pénzkidobása, hasonló a karácsonyi csomagolópapír és szalag vásárláshoz. Én szinte hobbiszerűen járok ilyesmire.

Még 4 évvel ezelőtt kezdődött, amikor az évfolyamtársnőm belefogott ilyesmibe mintegy pénzkeresetként. Ott álltak kint a fagyban, hóban, esőben, forróságban, és próbáltak meghatározott embereket becsábítani piackutatásra, ahol mintegy fél óra baromság után kapott mindenki valami kis apróságot.

Természetesen, nem sok siker koronázta munkáját. Viszont barátnőjének bejött a a dolog. S hamarosan kitartásának, de inkább fifikájának köszönhetúően egyre feljebb kúszott, egyre több cégnek dolgozott.

Mivel egy személyes ismerősi listát készített azokkal, akik rendeszeresen vállalkoznának pár ezer forintért beülni és össze-vissza hazudozni magukról, a valós kor és lakcím, valamint mobiltelefonszám felírásával.

Rendesen köröztetni szokott minket, előre megbeszélve, hogy mire mit kell az elején válaszolni, hogy bekerüljünk a valódi beszélgetésbe (mivel több ember van meghívva, a késések és a megbízhatatlanság miatt) , ahol már egy kicsit -pár ezerrel többet lehet kapni. Aki nem kerül be is kap ajándékot.

Így voltam én már informatikus, naponként söröző, vagy whisky fogyasztó, jobboldali, érettségivel rendelkező baloldali, nyolcadik kerületi lakos, autótulajdonos, rendeszeresen McDonaldsba járó...

Utána már csak a véleményedre kíváncsiak, vagyis valójában senki sem kíváncsi. Még a beszélgetést vezető sem. Olyan ez, mint egy csehovi dráma. Mindenki elbeszél egymás mellett. A beszélgetést vezetőt pedig baromira nem érdekli. Álérdeklődést mutat, ha egyáltalán veszi a fáradtságot.

Az ismerős arcokkal pedig halálra röhögjük magunkat, a beszélgetést vezető megnyugszik, hogy csinált valamit, mert végigkérdezte az előre felírt kérdéseket és mosolygott.

A pénz meg megy. Az eredmények hamisak, ezért érdektelenek is.

A szavak pedig inflálódnak...

"Gőz János, 47 éves, mosógépszerelő, és gyakran sétál a Dunaparton. Magányos, nem hisz a mesékben. Tarka követ talál, zsebre teszi, reméli, hogy szerencsét hoz. De nem hoz. Zsebe lyukas, nincs, aki megvarrja, a kő kiesik.

Percze Anni, 40 éves zálogházi becsüs is szívesen sétál a Dunaparton. tudomásul vette: a gyerekről lemaradt. Akkor legalább utazni kéne, ha lenne kivel. Tarka kőbe botlik, felveszi, hátha szerencsét hoz. De nem hoz. Kutyaszarba lép, és elcsúszik. Hazarohan, undorodva dobálja ruháját a mosógépbe. A kő a zsebében marad, a mosógép kínlódik, hörögve leáll. Sírva telefonál.

Gőz János a közelben lakik. Percze Anninak öltözni sem jut ideje.

Pongyolában fogadja..."

(Békés Pál: Bélyeggyűjtemény)

Szóval, attól félek, hogy meg fog látszani rajtam, hogy magányos vagyok. S valójában a többieket, titeket sajnállak, értetek aggódom inkább. Nem akarom, hogy látszódjon, de sajnos szerintem már most látszódik.

2007. december 15-én ment el V., az utolsó kapcsolatom. Akkor pakolt ki véglegesen. Emlékszem, hogy lefeküdtem az ágyamra a nappaliban, vettem egy nagy levegőt és kifújtam. Mintha azt szerettem volna, hogy evvel a kifújással minden rossz is eltávozik. Nagyon magányos voltam az utolsó napokban, hetekben mellette. Nem tisztelte, hogy lelkész vagyok, semmit sem tudtam megosztani életem egyik nagyon fontos területéből, és nem igazán értette, és a lelke mélyén nem is igazán tűrte, hogy bizony nekem elég extrém időbeosztásom van. De leginkább a depressziója zavart. Hogy minden ember ellenség, mindenki rossz, csak páran jók. És ez a világ borzalmas. Azt hitte, hogy ő ennek a világnak az áldozata.

S valóban az is volt. Szülei nem szerették, 19 évesen, mikor rájött, hogy meleg, egy háromgyerekes családapát kellett kúrnia annak hétvégi házában avval a történettel, hogy könyvtárba megy. Azt hiszem szerette azt a faszit, akinek persze V. kis farka nem volt elég, s hamarosan egyre nagyobb műfarkakkal dugatta magát. V. pedig csalódott, akit rendesen kihasznált a faszi.

Ha van, amit szeretnék átadni az embereknek lelkészként az az, hogy nem a te hibád, ha nem tudod, hogy csináld. Hiszen, honnan is kellene tudnod. A te felelősséged az, hogy mit kezdesz evvel a hiányoddal.

Nos, pontosan ez volt az, amit nem értett meg. Ezért lett valóban áldozat. Saját maga csinált önmagából áldozatot. Nyilván, mert ez volt a könnyebb út. Csak, hogy egy áldozattal nagyon nehéz élni…Különösen, hogy az a munkád, a célod, hogy segítsd az embereket, hogy ők maguk merjenek kiszállni ebből a szerepből, és tegyenek magukért valamit.

Kértem, könyörögtem, hogy csináljon valamit magával. Mert annyira nyilvánvaló volt, hogy minden fájdalmának, kudarcának, gyűlöletének a szüleivel való kapcsolat rendezetlensége az oka. (A szülei már meghaltak, de úgy tűnik, még nagyon is élnek benne.)

De nem.

Nem volt hajlandó.

Én meg persze elbasztam. Egy huszárvágással véget vetettem a kapcsolatunknak. S evvel hivatásom egy újabb áldozatát ejtette, de erről már írtam. Feláldoztam ezt a kapcsolatom is a hivatásom oltárán, ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy miben tudok segíteni…

Szóval azt hittem 2007. december 15-én késő este, mikor hazaértem, hogy valami jó indul el, hogy újra szabad vagyok…

Pedig dehogy. Kisöpörtem egy csomó rossz érzést és démont az életemből, de sokkal kérlelhetetlenebbek, kegyetlenebbek és veszélyesebbek jöttek vissza.

Azt hittem végre úr lettem, ura lettem az életemnek megint, de kiderült, hogy sajnos erről szó sincs.

Most már könyörögnöm kell egy kis gyengédségért és szexért is.

Hát ennyit az „ír” mosolyomról.

Ufó: a magyarban egyértelműen a nem ember készítette repülő szerkezeteket értjük alatta.

Ufonauta: elterjedt kifejezés az idegen űrhajók utasainak megnevezésére a szakirodalomban, az asztronauta kifejezés mintájára.

Találkozás: az ember szembesülése nem emberi civilizáció valamely megnyilvánulásával.

Első típusú találkozás: az ember egy nem emberi civilizáció valamely jelét észleli (rádióüzenet, fényjelek, távoli objektum, stb.).

Második típusú találkozás: az ember észleli egy nem emberi civilizáció alkotta eszköz mozgását, működését, de a részletek nem kivehetőek, és a lényekkel nem kerül kapcsolatba.

Harmadik típusú találkozás: az ember közvetlen kapcsolatba kerül más civilizáció lénye(i)vel. A kétoldalú kapcsolat mindkét oldal fizikai jelenlétén alapul.

Negyedik típusú találkozás: a kapcsolatfelvételt nem az ember kezdeményezi, és akaratán kívül történik meg, melyre többnyire nincs befolyása.
A szakma utólag vezette be ezt és a következő kategóriát az esetfeldolgozások utólagos elemzése alapján.

Ötödik típusú találkozás: szintén utólagos kategória, mely azokra a nem ember által kezdeményezett kontaktusokra vonatkozik, melyekben az embert a lények saját, akár genetikai kísérleteikre használják, szövetmintát vesznek, de az emberi lény többnyire tehetetlen résztvevője az eseményeknek.

Nulladik típusú találkozás: a fentiek mintájára bevezethető kategória, az ember önmaga ismeretlen képességeivel való szembesülését értjük alatta.

-----

Igazából sosem hittem az UFO-k létezésében, de lenyűgözött emberek megszállottsága. Nyilván kell, hogy legyenek még a Földön kívüli civilizációk. Nem bánnám, ha elvinnének egy kis időre.

De úgy tűnik, hogy Cincinnati meleg pasijai nyilván ismerik az összes titkot. És tuti, hogy valahonnan a világegyetem másik részéből irányítják őket.

Vagy az is lehet, hogy én lettem az idők során egy UFO. Végülis itt minden elképzelhető.

Ez egy unalmas poszt lesz. Mert már most elárulom, hogy maximum a második típusú találkozásig jutottam.

Minden út otthon kezdődik. Így az enyém is. Már otthon elkezdtem megváltoztatni mindenféle társkereső honlapokon a lakóhelyem. Pár ember nagy örömmel írt, és érdeklődött. Ami tetszett bennük, hogy nem ígértek semmit. Majd ha megérkezem, találkozunk…

Megérkeztem, és nem történt semmi.

Irogathattam üzeneteket, válaszra sem méltattak. Megszakadt velük minden kapcsolat. Frissen vetettem bele magam a helyi meleg életbe. A csalódás elkerülhetetlen volt. Üres bárok, üres diszkók…Fertelmesen kinéző emberek, hatalmas pókhassal és a hozzá tartozó icurka-picurka farkincával…brrrrr…

Az első bár a Dock volt, ahol kiderült, hogy épp fétis partyt tartanak. Nos, az minden volt, csak nem fétish-party. Kínosan igénytelen emberek rázták a seggüket, és bohóckodtak bőrszerkókban…Annyira nevetséges volt, hogy egy darabig nevettem rajtuk, majd kénytelen voltam teljesen elborzadni…és a lehető leggyorsabban hazajönni.

Majd a Golden Lions nevű bár jött, ahol alig lézengett valaki, és vagy tizen néztük meg a két halál igénytelen, magamutogató travi „műsorát”. Sikerült leszólítanom egy csodálatos srácot, akivel elég jól elbeszélgettem. Örült, hogy valaki hajlandó vele beszélgetni. Majd mikor bejelentette, hogy van pasija, akit imád, nem volt kedvem tovább koptatni a szám. Leléptem. Utána hívhattam, írhattam neki, válaszra sem méltatott.

Majd a Bronze nevű értelmetlenség következett, ahol péntekenként retro pary volt behirdetve. Egy hétig fentem rá a fogam, de végül az Úristen tudja milyen számokat játszottak, mert egyiket sem ismertem. És 6 ember cigizgetett kint, 5 pedig bent unatkozott. Siralmas volt.

Majd átmentem a Serpent nevű bárba, ami bőrös, kemény helynek volt kinevezve. Itt már kisebb tömeg volt, akik úgy néztek rám, mint valami földönkívülire. Tragikus volt. Mosolyogtak rám, párszor végighúzták a fenekemen a kezüket, de már az szánalmas volt, hogy egyedül érkeztem. Én voltam a legfiatalabb, na.

Ekkor láttam meg egy kedves srácot, aki a többihez képest elég feltűnően nézett. Mondjuk én sem vettem le róla a szemem. Természetesen ma is várhatnám, hogy odajöjjön. Megszólítottam. A végén a parkolóban kaptam egy ölelést és egy csókot a számra. Aztán napokig se egy hívás, se egy üzenet. Félretettem minden büszkeségem, és kedden írtam neki, napokig válaszra sem méltatott. Pénteken írtam neki megint. Napokig nem jött rá válasz. Majd írt, hogy minden rendben van vele, az adóját írja…és ahogy a parkolóban ígérte, elvinne pénteken megmutatni egy meleg country bárt a belvárosban.

Odaértem, megláttam. Tényleg tetszett. Kedvesen odaköszönt, majd próbáltam megnevettetni…

Egyszer sikerült. Majd elment mosdóba, ahonnan visszaérve már nem jött oda hozzám vissza. Otthagyott. Minden büszkeségem leküzdve, odamentem hozzá. Nem nagyon foglalkozott velem. A barátai annál inkább. Ők kedvesek voltak. Mivel minden bár fél 3kor bezár, így az egyik meghívott magához, ő is jött.

Kelletlenkedett, hozzám sem ért, majd szinte hazaküldött, hogy nekem biztosan haza kell mennem. Nos, akkor csókoltam meg, de csókolózásig nem jutottunk…Majd eljöttem. Napokig semmi, majd elhívott vacsorázni. Ott pedig kijelentette, hogy azt elfelejtette közölni, hogy 46 éves, és szerinte a 19 év korkülönbség mindenhogyan sok neki. A parkolóban azért még szeretett volna megcsókolni, és egy kis ölelést kapni, de már kezet sem fogtam vele.

Aaron, a német amerikaival nagy nehezen sikerült találkozni, aki egy parkolós csókolózás után válaszra sem méltatott…

Majd Mike jött, aki három perces beszélgetés után jelezte, hogy várjam itt meg. Na, azóta is jön.

Tegnap visszamentem a Serpentbe, ahol van egy sötét rész, ahol lehet rosszalkodni… Rám se bagóztak. Nem mintha fel tudott volna állni…

Az Indexen olvastam...No comment...

Más fia lehet csak meleg?

2009.03.24. 15:20 - Win

Mindannyian színes és szabad világban akarunk élni, ahol nincsenek előítéletek, korlátok, csak az egymással szembeni elfogadás és tolerancia. Ha mi még nem is valósítjuk meg magunk körül ezt a szabad eszmét, egészen biztosak vagyunk abban, hogy majd a gyerekeink és az ő gyerekeik egy egészen új világban fognak élni, hiszen a dolgok folyton változnak, és mindig bízunk benne, hogy csak jó irányba. Arra pedig egyáltalán nem gondolunk, hogy ezeknek a változásoknak a legnagyobb hátráltatói pont mi vagyunk, az a bizonyos emberi tényező.

Ha egy jós elénk állna, és azt mondaná, „A te gyereked más lesz, mint a többi .” , mindent tudó mosollyal és teljességgel meggyőződve válaszolnánk, hogy minket ez egyáltalán nem érdekel, bármilyen ember válik belőle, szeretni fogjuk és elfogadjuk őt. 

„ A fiad homoszexuális lesz. . ” súgja egyszer csak egy hang, amitől hirtelen ledermedünk, aztán azonnal működésbe lép az önvédő mechanizmus: „Nem baj, úgy is szeretni fogom.” De a kisördög ott motoszkál a fejben:Tényleg úgy lesz? Tényleg elfogadom majd, s tényleg nem csak egy divat-ál-liberális maszk van rajtam, amikor kiállok gondolatban a másságért?

Nézem az óvoda ablakában, ahogy a fiam a barátjával áll és integetnek. Már éppen beülök az autóba, amikor a kiskölyök lenyom egy nagy puszit a gyereknek, ettől pedig akaratlanul is görcsbe ugrik a gyomrom. Idióta vagyok, hogyan gondolhatok mindenfélét egy éppen csak hároméves kisgyerekről, s a szégyenérzet már mardos is. De hát minek puszilkodik ez a kölyök állandóan?! És miért pont az én fiamat? És hogy lehetek ekkora állat, hogy mindenben keresem a mögöttes okot, miért bélyegzek meg egy gyereket egyáltalán? Ennyit a liberalizmusomról?

„Anya, most a Réka a szerelmem.” Ez után a kijelentés után pedig megnyugszom. Nincs, itt semmi hiba kérem, a gyermek tökéletesen integrálható majd a társadalomba, minden gyötrelmével, és hazugságával együtt. „A Marci meg belém szerelmes.” Döbbent csönd. Keresem a szavakat, hirtelen nem is tudom, hogy röhögjek, vagy sírjak. Mert persze még keverik a szezont a fazonnal. Mi az a szerelem egy kis tökmagnak, aki éppen hogy csak térdig ér? Nincs másról szó, csak ragaszkodnak egymáshoz és keresik a biztos pontokat az óvodában, a világban. És ha nem? Van hozzá közöm? Egy más beállítottságú gyerekre, aki így, vagy úgy vonzódik a fiamhoz, nézhetek úgy, mint egy megrontóra? Azok az eszmék, amiket tegnap még elfogadtam, kártyavárként omlanak rám és nem is tudom, hogy mit érzek. Velem ez nem történhet meg, mert mindig csak más nyer milliókat a lottón, mindig más autóbalesetezik és mindig más férfi csalja csak meg a nejét. És más fia fog fiúkat szeretni, nem az enyém. Általánosságok között élünk, s el sem tudunk képzelni egy olyan forgatókönyvet, ami nem fér bele a társadalom aktuálisan elfogadott dobozába.

Az anyaság nem lehet képmutató. Amíg egy vadidegen, rózsaszín pólós, festett hajú és szemű fiút nem érzünk ellenszenvesnek, mert hát istenem, ilyen a világ, vajon a saját gyerekünk felé sem érzünk majd haragot? Tényleg nem lesz bűntudatunk, hogy mit rontottunk el? Tudunk majd arra gondolni, hogy ez mindentől független lehet, sőt, akár természetes is, csak a világ természetellenes mostanában? S még ha el is fogadjuk az identitását, lesz elég bátorságunk ahhoz, hogy a kollégáknak elmondjuk, a fiunk egy másik férfival él? S ki tudja, hogy lesz-e elég erőnk, hogy lelket öntsünk belé akkor is, amikor mindenhol falakba ütközik, amikor mindenhonnan kinézik, megbélyegzik, s tudjuk-e harag nélkül letörölni a vért az arcáról, amikor hazajön, mert megverték? És nem rá haragszunk majd, hanem az előítéletekre. Ami, akár mit gondolunk is a világról, bennünk is van jócskán, mert a normálisak mi vagyunk, „más” pedig csak más lehet.

Sokan irtak, vagy jeleztek, hogy nagyon pesszimista voltam az utobbi posztjaimban. Hogy belefasultam, hogy el vagyok keseredve.

Nos, ez igaz. Nyilvan, ma is jobb lett volna valakivel kocsikazni es setalni egy nagyot, de nem ez tortent...

Viszont, nem lenne Ocean Drive ezen blog cime, es en sem lennek az aki, hogy ha minden remenytelenseg ellenere ne latnek vagy mutatnek valami remenyt. Neha nehez meglatni, kulonosen, ha sajat magamnak kell megmutatnom.

Ez mindig a legnehezebb...szerintem nem kell magyaraznom miert...

Tehat kedves Mindenki, kedves Sajat Magam, ime itt egy kis tortenet...

------

Egy hajótörés egyedüli túlélője egy kis lakatlan szigetre sodródott. Lázasan imádkozott, hogy Isten mentse meg, és mindennap a látóhatárt kémlelte, de semmit sem látott. Végül kimerültsége ellenére sikerült uszadékfából egy kis kunyhót építenie, ami megvédte az időjárástól, és ahol tárolhatta kevéske holmiját.

Egyik nap azonban, amikor élelemkereséséből visszatért, lángokban találta kis kunyhóját, a füstje felszállt az ég felé. Bekövetkezett a legrosszabb: mindenét elveszítette. Bánat és harag öntötte el a szívét: "Isten, hogy tehetted ezt velem?" - kiáltott fel.

Másnap korán reggel azonban egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget fele közeledett. Azért jött, hogy megmentse őt.

"Honnan tudták, hogy itt vagyok?"- kérdezte az elcsigázott ember megmentőjétől.

"Láttuk az Ön füstjelét"- feleltek.

"Ennek az évnek jobbnak kell lennie, mint a 2008-nak!"- mondta drága Cini, aki ismét kikapart a mocsokból egy délután, noha mindig megjegyzi, hogy takaros, rendes férfi lettem, és csodálatosan főzök.

S valahogy- kis szélcsendes Kárpát-medencénkben szoktalanul- mindenki bizakodó volt az új évet illetően körülöttem nem csak Cini. Még én is. (Angol lelkész-haverom azt emelte ki, hogy bennem az a jó, hogy valahogy én a "meg tudod csinálni" mágikus varázsigéit sugárzom magamból, amolyan a la America).

S tényleg nagyon bizakodó voltam, vagyok. S nem csak amiatt, mert ha minden jól megy elviharzok innen egy időre. Valahogy evvel telt meg a levegő körülöttem...

Furcsa évet hagyok magam mögött...Nagyon sok minden történt velem, talán túl sok minden is. Búcsúzás az első gyülekezetemtől, útkeresés, a félig üres-félig tele dilemmája, újra és újra önmagam elemzése, kiértékelése, elfogadni a hallgatás idejét, elfogadni, hogy mindenkinek van helye csak nekem nincs, a kirekesztettség, közben elhordozni másokat, otthont, védelmet és elfogadást adni, készen lenni arra, hogy elfogadjam a visszautasításokat a szerelem terén...

Egy kicsit talán bele is fáradtam, ebbe a nagy mozgalmasságba a lelki életet illetően, nagyon bízom abban, hogy végre egy kis nyugalom és állandóság áll be az életembe.

A mai nap azonban túl tett mindenen...s hozzájárult, hogy pár különösen fontos mondatot végre meg tudjak fogalmazni...

Kezdődött Guzmó, a zsebkutya hívásával, aki 44 éves kora ellenére bevállalt egy 35 éves srácot, aki még csak most merte megélni a melegségét, amiről mindig is tudta, hogy létezik, de valahogy kivárt...És persze, ahogy lenni szokott, kinyílt előtte a világ, amely normál esetben 21-22 évesen szokott kinyílni. Guzmó persze várt, hogy lenyugodjon, de 35 éves barátunk nem nyugodott le, sőt tologatja maga előtt az életét...Leválni nem tud, vagy nem akar a szüleitől, párkapcsolat nem nagyon érdekli...Guzmó pedig 44...

Aztán jött Szörpi. Szörpi sodródik. Azt írta, hogy annyi tudatosság van benne, mint egy kavicsban. Nem tudja, mint mondjon a szerelmének. Pedig lennének szavai. Annyira tudom, érzem...Ugyanez a helyzet Artúrnál, a mini dobermannéknál is. Gazdáival egy ágyban alszik, ahol a takaró közös a párna nem...S talán már a takaró sem...Talán az ágy. De marad minden a régiben. Nincs beszéd. A csend van. A kuss csendje. A hallgatásé. És nem a szavak nélküli értés csendje...

Ez a vers, ami az elmút idők legjobb versének tartok sok mindent elmond a fentiekről...

Schalk Endre Kornél:

Bőven elég

Petri György emlékére

A szerelemmel nem tudok mit kezdeni.

Bőven elég, ha úgy alszunk el, hogy átölelsz (vagy téged én),

aztán úgyis elmozgunk, mert kényelmetlen.

Elég, ha néha megkúrsz, lehetőleg amikor kívánom is a szexet.

Aztán milyen jól elvagyunk nyugton sokáig.

Tulajdonképpen elég, ha tudom, hogy átölelnél,

megkúrnál, ha éppen arról lenne szó.

Vagy ne adj' isten behoznál egy kis kekszet

a kórházba, ha kellene, már akkor is úgy tűnne, mintha

nem lennék egyedül.

(Forrás: www.sleepingdancer.freeblog.hu)

Aztán jött Kiflibaba. Elhivott kávézni, lakásgondjait értettem meg, és barátja felnőtté válásának lépéseit...

Aztán hazakísért és rólam volt szó. És a kudarcaimról. Arról, hogy az elmúlt 8 év alatt miért nem sikerült egy normális srácot találnom.

Sok mindennel nem értettem egyet vele. De hazafelé azt hiszem, végre megfogalmazódtak, testet öltöttek szavakban a régóta bennem bújkáló érzések, gondolatok...

Az először tudtam kimondani azt, hogy a lelkészség miatt túl sok mindent feláldoztam. 8 éve, hogy elkezdtem a Teológiát és mióta tudatos melegként élem az életem, újra és újra azon kaptam magam, hogy a hivatásomról kialakult sztereotípiát próbálom megcáfolni magammal kapcsolatban. Hogy én nem vagyok olyan, mint egy átlag lelkész, ami egy átlag ember fejében megjelenik... De senki sem értette meg. Valahogy semelyik "szerelmem" nem tudta ezt hova tenni...Talán mert nem voltak hívők, nem tudom...Vagy különlegesség voltam, ha bemutattak valakinek, vagy eltitkolandó részlet... Egy meleg lelkész...váu...És mindjárt nem tudtam átlagember lenni: vagy várták, hogy mikor kezdek el Jézusról prédikálni, amit ők üveges szemmel végigunatkozhatnak, vagy azt keresték mitől nem vagyok átlagember...finomkodtak...szégyenlősködtek...mintha velem nem lehetne mindenről beszélgetni...

S a legnagyobb hibám talán az volt, hogy még a párkapcsolatomról kialakított elképzelésem is ennek vetettem alá: lelkészként (pár-és családterápiásként pláne!) én nem járhatok akárkivel, hiszen neki ilyennek, meg ilyennek kell lennie...és amilyen hülye voltam Richie-t is emiatt löktem el magamtól...pedig ő legalább szeretett...Én voltam Mackó...Szerettem, ahogy formálta az o betűt...

Egyszerűen nem tudtak velem mit kezdeni. Pap is, buzi is, liberális is, bulizni is jár, meg ez az egész terápia-mánia, sőt még boldog is akar lenni? Na neeee...

S megérte mindez?

Hát nem. Ugyanúgy félreállított vagyok-lettem az egyházamban.

Másodszor ki tudtam mondani magamnak, hogy én majdnem sosem voltam elég jó senkinek. Leginkább magamnak nem.

Vagy kövér voltam, vagy sovány, vagy szemüveges, vagy oroszlán jegyű, vagy nyomulós, vagy visszahúzódó, vagy túl hívő (?), vagy túlságosan világi (?), vagy harsány(?), vagy túl elfoglalt...A lényeg, majdnem sosem volt elég jó semmi...

Pár hónapja találkoztam Robival. Pont olyan volt, mint amilyenre vágytam, s úgy ölelt, ahogy jó volt nekem is...

Robi rajongott értem. Csillogott a szeme, ha rámnézett...és imádtunk egymásnak bókolni...Nevettünk, bókolgattunk, boldogok voltunk...Arra a pár percre...

Kiderült, 6 éve együtt él a barátjával, közös lakás, hitelek, szüleik összejárnak, imádják mindkettejüket...a szex nagyon rossz, unják is egymást, sokat van egyedül, magányos...de hát a párját nem lehet otthagyni...

S ilyenből a környezetemben rengeteg van/volt. Engem az első kanyarban ott hagytak. (Ritkább esetben szakítottam én, lásd az első gondolatot...)

Nem engem, hanem a piát, a drogot, az álmokat, a "változatos szexuális életet", a "nagy amerikai álmot", a depressziójukat, a meneküléseiket, lezáratlan múltjukat választották.

Engem piszkosul könnyen el lehetett hagyni.

Harmadszor pedig kimondtam végre, hogy valójában alig 1-2 ember szeretett igazán, akivel jártam. Ez az igazság.

A többi, szerintem a fentiek miatt inkább búfelejtőnek, ingyenes terapeutának, "kitudjamilesz"-próbálkozásnak képzelt el, legalábbis a mellékelt ábrából kiindulva.

Kiflibaba szerint én túlságosan férfias és határozott vagyok, nagyon erősnek és biztos talajon állónak látszom és persze bevonzom a sok bizonytalant...Azok a férfias férfiak, akik érdekelnek, az ilyen típusú pasitól, mint amilyen én vagyok menekülnek...

Valójában az egyetlenegy szerencsém az, hogy -mint mindenkinek- egyetlenegy embert kell találnom, aki szeret és akit lehet szeretni...Akivel lehet fejlődni...nem írom tovább.

 Így visszaolvasva a soraim, az egész egy nagy önsajnáltatásnak tűnhet, pedig nem az.

Sokkal inkább tényközlés ma már. Persze próbálom közel engedni magamhoz és ízlelgetni ezeket a mondatokat, meglátjuk, hogy mi lesz belőle...

Ma olvastam az egyik társkereső ember profilján a következő gondolatot:

"A siker az, ha eléred, mit akarsz.

A boldogság az, ha szereted azt, amid van."

Levente, azaz Blek Dájmond, szilveszter éjjelén kedvenc báromban odapördült hozzám és csak annyit mondott: "Mától új nevem van: Emanuella...Ugye tudod, hogy rajtad kívül, senkivel sem akartam lefeküdni, mióta nálad jártam?"

Zavartan elmosolyodtam...

Nagy dolgok történtek vasárnap kora délután 1 felé az egyik bevásárlóközpont wc-jében, de természetesen mindenről az anyám és a hasam tehet.

Történt ugyanis, hogy még a maradék időt, amit még itthon töltök, egyrészről fagyasztóm teljes kievésével kell töltenem, és ehhez egy olajsütőt, francia nevén friteuse (?)-t szerettem volna venni, valami egészen gagyi valamit, amiről persze pénztárcám legfőbb őre, "pénzügyi tanácsadóm" Józsi természetesen lebeszélt. Na jó, abból a 6000 forintból elmegyek Sleeping Dancerrel (www.sleepingdancer.freeblog.hu) sushizni a Wasabiba, de lehet, hogy kibővítjük a keretet és viszünk másokat is:)

Szóval enyhe és most már akut vásárlásmániám megélését csak egy szagelszívó betétben tudtam kiélni, végülis az is valami. Gondoltam, hazafelé leugrom a Matchba egy kis kenyérért, és egy kis kényeztetésért, de hát anyukám öröksége közbeszólt. Végülis anyja fia lennék vagy mi. Drága jó anyámnak és ezáltal nekem is, egy borzalmas szokásunk van: a legtöbbször nem sikerül megérkeznünk sehova, mert azonnal ránk jön a pisilhetnénk. Nem tudni honnan jön, de egészen szánalmas, mikor a vágytól eltorzult arcunkat pillantják meg a bejárati ajtó kinyitása után mintegy köszönésképpen...Vagy engem ugrálva:) Mit csináljak, ha annyira kell:)

A mozgólépcsőn lefelé már éreztem, hogy valami készülődik, és akkor gondoltam egy nagyot: itt az idő, hogy a természetemet legyőzve, ezáltal önmagam meghazudtolva dacoljak az elemekkel és már csakazértis emberként érkezzem haza, és ne mintegy barom, mint aki letépve láncát tépi le magáról a ruhákat, hogy rohanhasson be a mosdóba...pisilni...Mikor pisilek a világ egészen barátságosnak, harmónikusnak tűnik...Szép lassan minden a helyére kerül:) Ha ilyenkor látna egy festőművész vagy egy fotós, szerintem biztosan múzsájának kérne fel egy extázis ábrázolásához:)

Szóval lementem a mosdóba, beálltam, célpont kiválasztva, mikor is kinyílt az egyik wc ajtaja és egy harmincas nő jött ki belőle, feltűnően igazgatva a ruháját, haját...Arca kipirulva...Nem nagyon izgatta, hogy épp a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetben és pillanatban talál. Ránézett a farkamra, nem szólt semmit, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kijött a férfi mosdóból. Hamarosan a férfi is, látható kielégültséggel az arcán (hogy harapna egy citromba...bassza meg...) :) Szinte egyenesen sértésnek vettem, hogy nem nézett rá a farkamra, amire mellesleg nagyon büszke vagyok. Kiment ő is.

Velem persze ilyen dolgok nem történnek meg...

Kimentem kezet mosni, mikor láttam, hogy egy újabb fickó, aki az előbb bejött, leskelődik utánam...Sőt, a farkát mutogatja...Így már mindjárt más:) Na végre! Az elégedettségemet hamar letörte a fagyás: amilyen barom vagyok, nem tudtam lereagálni a dolgot. A fickó -biztos profi farokmutogató volt- vette az adást és egy fintor után elfordult és látszólag a kezével kezdte simogatni a sajátját...Várt. Valakire.

A valaki persze- ahogy ez lenni szokott- meg is érkezett. Magas, vékony, harmincas fiú volt, nyakán sál, bőrkabátja kifogástalan...egészen férfias jelenség...Nos, ő nem sokáig húzta az időt, minden szégyenérzet nélkül megleste az éppen a farkát verő várakozó fickó szerszámának hosszát, hozzá is nyúlt, egy picit ő verte neki. Majd beintette a zárható toaletthez, aki kézségesen utána is ment...Aztán már csak a halk cuppogást hallottam.

S akinek nincs rendben a szexuális élete, azaz totál kielégületlen, az eszik. Vagyis, ha kielégületlen vagyok, eszem. Bementem a Matchba, s mikor fizettem, láttam, hogy a sálas manusz (olyan régen hallottam ezt a szót), kijön és látható kielégült mosollyal elszelel...Később láttam, hogy a másik wc-be is beugrott...

Bevallom, tetszett a farkát verő pasi. Nem tudom miért. Szerintem elég szánalmas, ha valaki egy nyilvános wc-ben keres szexpartnert, de volt a szemében valami...Valami a pillantásában, ami nem oda való...Ami nekem való...

A McDonald's előtt megpillantottam...Rámosolyogtam és odamentem hozzá. Most vagy soha.

- Jó napot!- mondta mosolyogva.

-Jó napot! Sikerült minden, amit terveztél?

-Neki sikerült, én nem akartam elmenni. Délután még kondizom. Nem akartam totál kifáradni...

- Bocs, hogy lefagytam, de ilyet maximum csak a pornó filmjeimben láttam...

- ...semmi gond...

- De valami nagyon megfogott benned. Szeretnélek közelebbről is megismerni. Van kedved meginni valamit?- kérdeztem.

-Sajnos nincs, sietek. De annyi időm van, hogy elmondd mi fogott meg bennem. Kíváncsivá tettél...

- A szemedben volt valami. Valami nagyon nem ehhez az éhes, húspiacos, arctalan kielégüléshez illő...Szerintem te egy nagyon érzékeny srác vagy, nem? És, ahogy megérintetted magad...a kezeid...Férfias volt, de mégis nagyon gyengéd...

- Te valami költő vagy, nem? (Nevettünk...) Mert igazad lehet...

Figyeltem az arcát. Fürdött minden szavamban. Szinte teljesen eltorzult a gyönyörtől...

- Én biztos vagyok benne. Annyira nyilvánvaló volt...

- Ritka, aki ilyet mond nekem. Eddig csak egy ember akart velem megismerkedni egy vécézés után... De nem szeretnélek áltatni. A munkámat imádom. Ez kiteszi az életem 80%-át. Pörgős, sokat kell dolgozni, futkosni. Aztán felhoztam ide anyámat is, akit gondozni kell, eléggé lefoglal a maradék időm 20%-nak felét elveszi. Marad 10%, aminek a felében lejövök ide néha. Tudod nagy a csábítás...Ki tudja kikkel találkozik az ember. Szóval a szexuális életemre elmegy a maradék 10% idő fele...Marad 5%, amibe már nem fér bele senki...

- Ez komoly levezetés volt. És ijesztő is. Csak tudod, hogyan tudhatnád meg milyen a grillcsirke íze, ha mindig zsíroskenyeret eszel?

Elnevette magát. Igazat adott nekem. "Tényleg nagyon örülök, hogy találkoztunk..."- mondta búcsúzóul.

Tiborral egy borzalmasan gyenge filmet néztem meg a moziban. Hazafelé láttam a Tanár Urat, aki ismét volt-barátnőjével állt a buszmegállóban. Hónapok óta nem láttam. Odabiccentettem és felszálltam a buszra. Még haza sem értem, máris felhívott.

- Haza felé mész?- kérdezte köszönés nélkül.

-Igen.- feleltem.

- Egyedül leszel otthon?

-Igen. Talán egy-két molylepke előjön...

- Holnap korán kelsz?

- Nem.

- Felmehetnék?

-Nem.

- Lécci...

- Nem foglak megkúrni.

- Most miért vagy ilyen velem?

- Mondom, nem foglak megkúrni.

- De itt vagyok már a kapud előtt.

- Mondom, nem foglak megkúrni.

Kiabálni kezdett a telefonba. Majd könyörgőre fogta a dolgot...

- Tanár Úr, hónapok óta nem láttalak. Te pedig csak úgy felhívsz, hogy kúrjalak meg? Csak mert láttál egy buszra felszállni?

- De neked van a legnagyobb farkad. Úgy senki sem tud kúrni, ahogy te...

- Nem fogod kiénekeltetni a számból a sajtot...

- A kurva anyád, igazad lett...Itt kaparom a küszöböd, ahogy megmondtad...És igazad van abban is: elmenekültem. Mert túl nagy sokk volt nekem, hogy elvetted a szüzességem, és féltem tőled...de remegek, ha rád gondolok...annyira jó volt. Senkivel sem volt olyan jó, ahogy veled. Mindenkiben téged kerestelek...Bevallom játszadoztam veled, de kérlek bocsáss meg! Itt vagyok a kapud előtt, hadd csöngessek fel! Engedj be, kezdjük újra! És kúrjunk egy nagyot! Tudod, ahogy régen...

- Sajnálom. Elkéstél.

Sokan megkérdezték már, hogy miért lettem lelkész...

Egyszer majd leírom, de talán az egész blog erről is szól. Megláttam a kinti egyházam (ahova majd megyek) reklámfilmjét. Csak fél perc, érdemes megnézni, szerintem baromi jó:

https://www.youtube.com/watch?v=YXn1HnqpxpE

Ha van, amiért lelkész lettem, ebben a kis filmben is benne van...

És tényleg így van: Isten minden embert elfogad...

A mai nap kérdése így hangzott számomra: akkor mi miért nem fogadjuk el magunkat? Mi a nehéz ebben? Miért nem sikerül sokszor?

Végighallgattam Tibor beszélgetését egy lánnyal. Nem olyan rég randiztak. Kiderült, a lány még nem szakított az előző pasijával, bár már hónapok óta nem beszéltek egymással. A lány még várja, hátha egyszer... Ennek ellenére egy internetes társkereső honlapra már feltette magát. Hosszú beszélgetéseik alatt a lány szinte csak magáról beszélt, alig kérdezett vissza...Ma is ez történt. Aztán a beszélgetés végén kinyögte, hogy most bocsi, de igazából ő nem vágyik senkire... Akkor talán a lelke mélyén arra vár, hogy a volt pasija belép az ajtón egy szál rózsával és csak annyit mond, hogy: "Matild, mégis te vagy az Igazi!" Erre vár?

Eszembe jutott két történet. Mindkettő Anthony de Mello története.

- Hogyan lehetnék szabad?

- Találd ki, hogy ki kötözött meg- felelte tanítványának Mestere.

Egy hét múlva visszajött a tanítvány és így szólt:

- De senkisem kötözött meg engem.

- Akkor miért akarsz felszabadulni?

------

Jogos kérdés. Nem magunknak csináljuk a kérdéseket valójában legtöbbször? Nem én magam vagyok önmagam legnagyobb ellensége, mikor ragaszkodom a kudarcaimhoz, problémáimhoz, megkötözöttségeimhez? Miért élek másként, mint ahogy élhetnék? Sosem fogom megérezni a grillcsirke ízét, ha mindig zsíros kenyeret eszem...

Emlékszem egyszer egy vendégelőadó tartott valamilyen előadást a teológián. Be akartam nála vágódni. És a második előadása előtt, mikor alkalom volt kérdéseket feltenni, feltettem neki egy kérdést. Emlékszem nagyon mérges lett és azt mondta: "Én a maga helyében szégyellném magam, ezután a kérdés után. S tudja miért? Mert maga lusta, és tudatlan. Ha érdekelte volna a kérdés igazából, már utánanézett volna, és azt kérdezi meg, amit nem ért belőle. De maga tőlem várja az egész választ. Maga idejött készületlenül. Szégyellje magát!"

S nem így vagyok még mindig én is sokszor? Várom a válaszokat...És csak kérdezek. Aztán ki tudja, a válaszok ha nagyon akarnak majd elérnek...Ha meg nem hát nem. Végülis tök jó a tudatlanságomra hivatkozni. És tök kényelmes a "Tessék engem megmenteni!" táblát lengetve élni...

----

A Mester gyakran hangsúlyozta, hogy az életben nem az a döntő, hogy valaki MIT cselekszik, hanem, hogy mit ENGED megtörténni. Egy történetet mesélt el:

Volt egyszer egy egylábú sárkány, aki így szólt a százlábúhoz:

"- Hogy tudod elrendezni a lábaidat? Nekem evvel az eggyel is elég sok bajom van."

"- Az igazat megvallva- mondta a százlábú-, egyáltalán nem rendezgetem őket."

Akkor nyár volt. És ugyanúgy nem tudtam aludni, mint most. Akkor szerelmes voltam, most szerintem lágy alvászavaraim is vannak. Nem csak enyhe vásárlás-mániám...Fejlődöm, úgy látszik...

2001. Húsz éves voltam akkor. Első évet fejeztem csak be a Teológián. Vagyis fejeztem volna be, ha nem buktam volna meg héberből... Haza költöztem nyárra, ahogy eddig minden évben. De már más ember voltam. Túl voltam 2001. tavaszán. Az első igazi csókon, azon a bizonyos varázslatos reggelen a Vámpírok Bálja után...Mikor Zoli kezét fogtam, és a mellén feküdve a reggeli szél csak simogatta ar arcom azon a rózsaszín nyitott tetejű buszon...

Eszeveszettül szerelmes voltam belé. Fájt, kínzott a hiánya. Vele akartam lenni, végigszántani a hátát a körmömmel, újra csókolni a nyakát, magamhoz húzni és ölelni, ölelni, ölelni...A selymes nyelvét akartam érezni megint, ahogy rabul ejt, befurakszik mindenhova, számba, fülcimpámhoz, nyakamhoz, mellbimbómhoz, a hasamhoz, combomhoz...a lelkembe.

Kivertem vadul. De nem hozott enyhülést. Sírni kezdtem. Ömlött belőlem a bánat...

Könnyek közt kivertem megint. Csak a testem fáradt, a szívem tovább kattogott vadul, képzelődtem, újra és újra lepergett a szemem előtt minden. Minden pillanatot újraéltem és magamhoz szorítottam. Nem írt. Fájt.

Feküdtem az ágyamban. Már mindenki aludt. Ugyanarra a tudatlanságra vágytam, ugyanarra a megszűnésre, pillanatnyi halálra, amit az alvás ad. A reggeltől, a feltámadástól féltem. Hogy minden kezdődik előlről. Képtelen voltam elaludni.

Hajnali egy volt. Nem bírtam tovább. Felkeltem. Izzadt voltam. Lefürödtem, de az sem hozott semmilyen enyhülést. Ki akartam fárasztani magam. Csak a testemben bízhattam, hogy majd az ágyba zuhanok a fáradtságtól, ha már végleg kimerültem.

Elindultam azon a kedd estén hajnali fél 2 körül otthonról. Sétálni akartam. A kisváros csendje kicsit megnyugtatott. Ismertem minden zeg-zugot, minden sarkot. Teljesen egyedül voltam. Egy lélek sem volt az utcákon. Mintha az egész város az enyém lett volna.

Hamarosan a Fő téren találtam magam, ahol ugyanaz a csend fogadott. Sehol senki. Végre leülhettem a járda szélére, ahova mindig is le akartam ülni, kinyújthattam a lábam, és csak hallgattam a csendet.

Jó volt ott. Kicsit elterelte a figyelmem ez a különös helyzet...

A szemem sarkából egyszerre csak egy narancsos-vöröses fényt láttam felizzani, majd elhamvadni. Basszus mégis csak van itt valaki! És miért cigizik a buszmegállóban? Felpattantam, mint, akit rajta kaptak... Elmentem előtte. Rá sem mertem nézni. Aztán -magam sem tudom miért- visszafordultam.

A látvány, ami fogadott sokkolt. Egy transzvesztita ült előttem a buszmegállóban! Ócska paróka, miniszoknya és fekete pöttyös blúz volt rajta.

- Nem kell megijedned!- mondta, mikor szólni sem tudtam a döbbenettől.

- Ööööö...Persze semmi gond. Én meleg vagyok.

- Akkor elviszel magaddal?

- Ne haragudj, de nem. Számomra kicsit távoli ez a világ.

- Semmi baj. Akkor ülök itt tovább.

- Mindig itt vagy? -kiváncsiskodtam.

- Igen, immáron 16 éve áprilistól szeptemberig éjféltől hajnalig itt vagyok...

- Miért?

- Várom a szerelmet.

- Ja, ismerős. Bassza meg, én is totál szerelmes vagyok!- bizalmaskodtam.

- Én még nem voltam szerelmes.

- Hidd el, néha én is azt kívánom, bárcsak ne ismerném... Mivel foglalkozol?

- Targoncás vagyok.

- És tudják rólad?

- Az anyám tudja. De megvet érte. Ki is tagadott.

- És az Angyalban voltál már?

- Aha, egyszer felmentem Pestre, hogy megnézzem. De aszonta a biztonságis, hogy nem tudok ott átöltözni. Így meg eljöttem...- mondta.

Többre nem emlékszem. Csak arra, hogy valamelyik IBM-es munkás busz megjött valamikor hajnalok hajnalán. Páran ránéztek, és elfordították a fejüket. Ő meg mozdulatlanul ült és nézett maga elé... Ez volt az első igazi lecke... Magyar társadalomból.

Azóta sok idő eltelt, majdnem nyolc év. Itt lakom fenn Pesten, Zoli már a múlté, nem kínoznak a szerelem nyugtalanító démonai...Ma már csak vágyom rájuk. De nem jönnek.

S ma, hogy egy 21 éves srác mesélt nekem nőügyeiről, valahogy egy kicsit magamat láttam ott a kanapén. Ugyanolyan naiv, és ugyanolyan lelkes volt, amilyen én akkor. Minden kételyét megosztotta velem...Persze már mindent eltervezett, mi mindennek KELL történnie majd a hétvégén, mikor randiznak...

Volt három szó egyszer, ami pont jókor jött...Ami azóta is bennem él...Ami éltet.

Hagyd meglepni magad!

Önmagaddal kapcsolatban, a Másikkal kapcsolatban, az Istennel kapcsolatban, az életeddel kapcsolatban...

Van egy sejtésem, hogy itt szúrjuk el. Reménytelenül visszahullunk, lemondóan legyintünk, erőtlenül bele se fogunk...Pedig élhetnénk másként is. Ha végre "megragadnánk a napot", s engednénk, hogy úgy jöjjenek felénk emberek, arcok, történések, ahogy azok akarnak és engednénk meglepni magunkat...Meg merjük végre engedni magunknak, hogy akár minden másként legyen...?

Tele van ez a három szó szabadsággal, élettel...  Én meg azt hittem, hogy ha szeretek valakit teljes szívből, tiszta szívvel, akkor egyszerűen nem lehet másként, csak úgy, hogy ő visszaszeret. Zoli erre (is) megtanított, hogy nincs így. Mert nem szeretett vissza.

Ahogy evvel a travival sem találkoztam már többet.

Talán még mindig várja a szerelmet ott a buszmegállóban. S bár már nincs IBM, hajnalban hazaérő munkások sincsenek, de remélem egyszer feláll onnan és elindul. És odaér, ahol lennie kell. Ahol hagyja majd magát meglepni...

A melegfelvonulás éjszakáján tűnt fel nekem, ahogy egy elképesztően ócska számot énekelt a nyolcvanas évekből teljes beleéléssel az előadó transzvesztitával. Mike. Májk. Májki. Hatalmas ajkak, nagy szem, deformált mellkas, amolyan macho negyvenes. A meleg diszkó ajtajánál dolgozott, beengedő fiú volt, és pultos.

Odamentem hozzá, beszélgettünk. Márk haverom elmenetelkor csak annyit mondott, hogy HIV pozitív és nem neked való…

Volt a srácban valami ellenállhatatlan sebzettség, a remény ízének élvezete, ahogy beszélt velem, és a búcsúcsókban valami egészen különleges éhség és érzékenység. Márkkal egy baj van, hogy mindig igaza van, és tudtam, hogy ha ő mondja, akkor Mike tényleg pozitív. De ez annyira nem érdekelt…

Nem tudom, miért akartam szeretkezni a halállal, hogy mi vonzott benne, de le akartam győzni…

Természetesen nem kellett sok idő, egy könnyű olasz vacsora után Mike teste ott hullámzott előttem. Végigsimogattam a hátát, és kéjes örömmel vettem tudomásul, hogy csókjaimra kis nyögésekkel felel… Tűzbe jött. Szorított. Markolt. Mindent megtett, amit csak kértem. Megkérdeztem, hogy mikor kúrták meg utoljára, de nem felelt.

Remegett a vágytól, hogy tegyem meg. Tudtam, hogy régen volt… Felhúztam a gumit, minden óvintézkedést betartottam. Tudtam, hogy csak én nyerhetek.

Nekiestem.

Nem sok esélyt adtam neki.

Kemény voltam. Kíméletlen.

Erősen tartottam a medencéjét.

Összegyűrte a lepedőt az öklével.

Láttam a félrefordított fején, hogy összeszorítja a szemét.

Hogy a kéjtől csorog a nyála.

Láttam a könnycseppet a szeme sarkában.

S láttam az eltorzult arcát, mikor elélvezett.

Hozzám simult és könnyes szemekkel várta, hogy elélvezzek…