Három napig semmi sem volt. Én a Bükkben motoroztam, egy fantasztikus istentiszteleten voltam (Istenem, bárcsak egyszer ilyen szuper zenekarral tarthatnék istentiszteletet, szerintem életem legjobb prédikációját mondanám el), majd kisállatokért rajongtam egy vásáron, és hagytam elsülni szívem-lelkem egy álomfinom fekete ribizli háziszörp szürcsölgetése közt...Szóval, a már megszokott hedonista, de tisztelettudó élet-habzsolás...

Estére életem addigi legfőbb kétségei is megoldódtak. Azóta rendben vagyok. S hogy mitől lettem "rendben"?

A következő levelet kaptam Magányos Életem Füves Kertecskéjétől (idemásolom, ami nyilvánosan megosztható):

"Négyezer karaktert bír el az iwiw, lehet, hogy ki fogok futni belőle.

Borzasztó nyugtalanság van bennem; ha nem írom meg ezt a levelet, nyugtalanul fogok aludni. Talán akkor is, ha megírom. Mindegy, holnap úgyis hajnalban kell kelnem.

Nagyon-nagyon sokat gondolkodtam kettőnk viszonyán. Természetesen elolvastam írásaidat a blogodon. Köszönöm a dicsérő szavakat. Nem biztos, hogy megérdemlem őket.

Tulajdonképpen azon meditáltam az utóbbi napokban, hogy miért nem mondok én (és miért nem mondtam az utóbbi hetekben) nem-et se neked, se az írásaidnak, se a kapcsolatunknak. Miért mondtam (ha közvetve is) igen-t. És miért mondok most is igen-t, ha Te most viszont már nem-et mondasz is.

Négy okból:

1. kíváncsiságból, azaz kalandvágyból,
2. részvétből, azaz etikai alapon,
3. hiúságból, azaz gyengeségből,
4. és testi okokból, azaz szexuális vágyból.

De nem azért, mert szerelmes volnék. Nem, egyáltalán nem vagyok szerelmes. Ha ezt állítanám, olyan hazugságot követnék el, amelyet nem tudnék magamnak megbocsátani. Hogy szeretlek-e (a szerelmen kívül), az más kérdés; azt hiszem, mindenképpen.

Nézzük azonban a négy pontomat.

1. Ha nem-et mondtam volna, elzártam volna az utat egy emberi kapcsolat (és talán még nagyon sok minden) elől. Hihetetlenül izgatott, hogy mi lesz belőlünk, mi lesz velünk; hogy mi ez az egész. Hogy nekem milyen lesz, és hogy Neked milyen lesz. Semmiképpen sem akartam elvarrni otrombán azokat szálakat, melyek még ezerfelé gombolyodhatnak.

2. És hát rajtad viszont láttam, hogy szerelmes vagy, és tudom, hogy ez milyen. A szerelmes nem fogadja el a világot a sajátján kívül. Óriási etikátlanságnak éreztem volna, ha ezt a világot kíméletlenül földúlom.

3. Persze tetszett is, és élveztem, hogy szeretsz. Az embert ritkán szeretik, és kevesen. Noha tudtam, hogy ez a szeretet a felületnek szól (hiszen nem is szólhatott másnak), azért hízelgett így is. És ennek a hízelgésnek nem volt erőm nem-et mondani.

4. A testem pedig nagyon-nagyon vágyott egy férfitest közelségére. Talán nem is sokkal többre, csak a közelségre. És ha égből pottyant, nem állhatott ellen neki.

Ám mindebből az érzés- és vágykavalkádból pont a szerelem érzése hiányzik. És pont ez az, amit semmi se pótol. Hazudjam azt, hogy szerelmes vagyok beléd? Ez egyszerűen nem volna igaz. És ezért nincs meg bennem az az energia, mely feléd, a személyed felé irányul; ezért csorognak olyan ritkásan az sms-ek, ezért, hogy olyan erőtlen az ölelésem.

Nekem is fáj, hogy ez így van. Sokkal jobb lenne, ha nem így lenne. Figyeltem magamat az utóbbi hetekben, csírázik-e már valami. De nem csírázott semmi. Nem éreztem semmit. Csak azt, hogy ezt meg nem tudom közölni; mert közölni csak érzést lehet.

Kérlek, ne haragudj rám. Reményeim szerint ez nem búcsúlevél. Legalábbis nem gondolom úgy, hogy amit leírtam, az tisztességtelen vagy szégyellnivaló volna. Szeretném, ha találkoznánk a továbbiakban is, HA Te e levél után úgy akarod.

De elfogadom (bár nyilván nem örömmel), ha azt válaszolod, hogy akkor inkább nem; és ha én nem mondtam nem-et, akkor Te mondasz.

Szeretettel üdvözöl:

Füves Kertecskéd"

Erős levél, őszinte levél. Valójában nem is lehet rá haragudni. Egyszerűen hiúak és önzőek vagyunk, vagy legalábbis néha meg kell magunknak ezt is engedni...Ajánlom mindenkinek.

Nem lettem szomorú, nem. Egyszerre megéreztem a szabadság és a lehetőségek illatát. Örültem minden szabad mozdulatnak. Nem azért, mert egy börtön volt, nem. Helyére tett egy alapvetően halálra ítélt történetet.

Urbangeri azt kommentelte, hogy túl hosszú volt az előző poszt.

Nekem sincs most sok időm, kapóra jött Urbangeri barátom, így tényleg röviden leírnám, hogy mit tanulhatunk Füves Kertecskétől.

Alapvetően két dolgot:

1. Fel kell vállalni az érzéseinket. Én is ilyen vagyok, sokan ilyenek még, de nem lehet megúszni. Egyszer ki kell mondani az érzéseinket. Nem lehet halogatni és nem is érdemes. Füves Kertecskére tényleg nem haragudhatok: ha mégis, akkor azért, mert ezt a nem-et 2 hétre rá mondta ki. Megértem, hogy hiúságunkat legyezgeti a másik udvarlása, igenis vannak testi vágyaink, de nem szabad kihasználni a másik kiszolgáltatottságát, érzéseit. Nem illik rabolni. Azt hiszem, nagyokat füllent az a valaki, aki azt állítja, hogy "neki időre van szüksége". Ilyenkor jobb, ha felállunk. Bensőnk fél perc alatt jelzi nekünk, hogy van-e sansza a másiknak vagy sem. Ez nem a másikról, hanem elképzeléseinkről szól. Az utána való töprengés, meg időkérés, meg udvaroltatás valójában csak időhúzás. Önmagunkat próbáljuk meggyőzni, hogy " valójában nem is rossz ez a csávó". Felesleges időhúzás és tisztességtelen játszma- saját magunkkal és a másikkal is. Elvesszük tőle a tisztánlátás jogát, az idejét...Olyan elfeledett dolog, mégis fontos: tisztelet. Hallunk mi manapság erről?

2. Nem akartam vállalni a felelősséget igényeim kielégítéséért, hanem arra vágytam, hogy "beleszeressek" egy emberfölötti társba, és boldogan éljünk, amig meg nem halunk. Ezt a hajlamomat, hajlamunkat, amikor frusztrációnk forrását és problémáink megoldását önmagunkon kívülre helyezzük, externalizációnak, azaz kívülre helyezésnek hívjuk. Meggyőződésem, hogy ez a legfőbb gyökere a világunkban tapasztalható boldogtalanságnak. "Tessék engem megmenteni!"

Vagyis attól, hogy kudarcaim vannak, még egy szuper pasi vagyok, mert az életem nem egyenlő a problémáimmal. Vannak kudarcaim, igen vannak, de azok életem csak egy részét teszik ki és nem csak a kudarcok vagy sikerek mutatják meg mennyit érek, hanem én magam. A szerelmem nem a megmentőm, hanem egy másik sebzett lény, aki a gyógyulásáért küzd, ahogy én is. Tehát nem Magányos Életem Füves Kertecskéje, hanem Tamás, Béla, Bence, Júlia, Magda, Jolán (kinek izlése szerint), azaz egy emberi lény.

Egész csecsemőkorunk arról szól, hogy a jót, a szeretetet, a gondoskodást kívülről kapjuk és gondolkodásunk ebbe bele is merevült. Meg kell tanulnunk önmagunkat is szeretnünk, felismerni a bennünk lakozó értékeket és ezeket értékeknek kell érzékelnem, tartanom. Ha magamat tudom szeretni, tudom a másikat is szeretni. Ha a másikat jól szeretem, magamra is előbb-utóbb szeretettel tudok nézni. 

Mit tudok adni? Hogyan tudok szeretni? Észreveszem-e, hogy a másiknak mire van szüksége és úgy szeretem-e, ahogy azt ő szeretné? Engem hogyan kell szeretni? Ki kell fejlesztenünk magunkban a szeretetre való képességet. Nem pusztán azért, mert szeretetet várunk érte cserébe, hanem mert a másik megérdemli, hogy szeressék.