Szóval, attól félek, hogy meg fog látszani rajtam, hogy magányos vagyok. S valójában a többieket, titeket sajnállak, értetek aggódom inkább. Nem akarom, hogy látszódjon, de sajnos szerintem már most látszódik.

2007. december 15-én ment el V., az utolsó kapcsolatom. Akkor pakolt ki véglegesen. Emlékszem, hogy lefeküdtem az ágyamra a nappaliban, vettem egy nagy levegőt és kifújtam. Mintha azt szerettem volna, hogy evvel a kifújással minden rossz is eltávozik. Nagyon magányos voltam az utolsó napokban, hetekben mellette. Nem tisztelte, hogy lelkész vagyok, semmit sem tudtam megosztani életem egyik nagyon fontos területéből, és nem igazán értette, és a lelke mélyén nem is igazán tűrte, hogy bizony nekem elég extrém időbeosztásom van. De leginkább a depressziója zavart. Hogy minden ember ellenség, mindenki rossz, csak páran jók. És ez a világ borzalmas. Azt hitte, hogy ő ennek a világnak az áldozata.

S valóban az is volt. Szülei nem szerették, 19 évesen, mikor rájött, hogy meleg, egy háromgyerekes családapát kellett kúrnia annak hétvégi házában avval a történettel, hogy könyvtárba megy. Azt hiszem szerette azt a faszit, akinek persze V. kis farka nem volt elég, s hamarosan egyre nagyobb műfarkakkal dugatta magát. V. pedig csalódott, akit rendesen kihasznált a faszi.

Ha van, amit szeretnék átadni az embereknek lelkészként az az, hogy nem a te hibád, ha nem tudod, hogy csináld. Hiszen, honnan is kellene tudnod. A te felelősséged az, hogy mit kezdesz evvel a hiányoddal.

Nos, pontosan ez volt az, amit nem értett meg. Ezért lett valóban áldozat. Saját maga csinált önmagából áldozatot. Nyilván, mert ez volt a könnyebb út. Csak, hogy egy áldozattal nagyon nehéz élni…Különösen, hogy az a munkád, a célod, hogy segítsd az embereket, hogy ők maguk merjenek kiszállni ebből a szerepből, és tegyenek magukért valamit.

Kértem, könyörögtem, hogy csináljon valamit magával. Mert annyira nyilvánvaló volt, hogy minden fájdalmának, kudarcának, gyűlöletének a szüleivel való kapcsolat rendezetlensége az oka. (A szülei már meghaltak, de úgy tűnik, még nagyon is élnek benne.)

De nem.

Nem volt hajlandó.

Én meg persze elbasztam. Egy huszárvágással véget vetettem a kapcsolatunknak. S evvel hivatásom egy újabb áldozatát ejtette, de erről már írtam. Feláldoztam ezt a kapcsolatom is a hivatásom oltárán, ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy miben tudok segíteni…

Szóval azt hittem 2007. december 15-én késő este, mikor hazaértem, hogy valami jó indul el, hogy újra szabad vagyok…

Pedig dehogy. Kisöpörtem egy csomó rossz érzést és démont az életemből, de sokkal kérlelhetetlenebbek, kegyetlenebbek és veszélyesebbek jöttek vissza.

Azt hittem végre úr lettem, ura lettem az életemnek megint, de kiderült, hogy sajnos erről szó sincs.

Most már könyörögnöm kell egy kis gyengédségért és szexért is.

Hát ennyit az „ír” mosolyomról.