Akkor nyár volt. És ugyanúgy nem tudtam aludni, mint most. Akkor szerelmes voltam, most szerintem lágy alvászavaraim is vannak. Nem csak enyhe vásárlás-mániám...Fejlődöm, úgy látszik...

2001. Húsz éves voltam akkor. Első évet fejeztem csak be a Teológián. Vagyis fejeztem volna be, ha nem buktam volna meg héberből... Haza költöztem nyárra, ahogy eddig minden évben. De már más ember voltam. Túl voltam 2001. tavaszán. Az első igazi csókon, azon a bizonyos varázslatos reggelen a Vámpírok Bálja után...Mikor Zoli kezét fogtam, és a mellén feküdve a reggeli szél csak simogatta ar arcom azon a rózsaszín nyitott tetejű buszon...

Eszeveszettül szerelmes voltam belé. Fájt, kínzott a hiánya. Vele akartam lenni, végigszántani a hátát a körmömmel, újra csókolni a nyakát, magamhoz húzni és ölelni, ölelni, ölelni...A selymes nyelvét akartam érezni megint, ahogy rabul ejt, befurakszik mindenhova, számba, fülcimpámhoz, nyakamhoz, mellbimbómhoz, a hasamhoz, combomhoz...a lelkembe.

Kivertem vadul. De nem hozott enyhülést. Sírni kezdtem. Ömlött belőlem a bánat...

Könnyek közt kivertem megint. Csak a testem fáradt, a szívem tovább kattogott vadul, képzelődtem, újra és újra lepergett a szemem előtt minden. Minden pillanatot újraéltem és magamhoz szorítottam. Nem írt. Fájt.

Feküdtem az ágyamban. Már mindenki aludt. Ugyanarra a tudatlanságra vágytam, ugyanarra a megszűnésre, pillanatnyi halálra, amit az alvás ad. A reggeltől, a feltámadástól féltem. Hogy minden kezdődik előlről. Képtelen voltam elaludni.

Hajnali egy volt. Nem bírtam tovább. Felkeltem. Izzadt voltam. Lefürödtem, de az sem hozott semmilyen enyhülést. Ki akartam fárasztani magam. Csak a testemben bízhattam, hogy majd az ágyba zuhanok a fáradtságtól, ha már végleg kimerültem.

Elindultam azon a kedd estén hajnali fél 2 körül otthonról. Sétálni akartam. A kisváros csendje kicsit megnyugtatott. Ismertem minden zeg-zugot, minden sarkot. Teljesen egyedül voltam. Egy lélek sem volt az utcákon. Mintha az egész város az enyém lett volna.

Hamarosan a Fő téren találtam magam, ahol ugyanaz a csend fogadott. Sehol senki. Végre leülhettem a járda szélére, ahova mindig is le akartam ülni, kinyújthattam a lábam, és csak hallgattam a csendet.

Jó volt ott. Kicsit elterelte a figyelmem ez a különös helyzet...

A szemem sarkából egyszerre csak egy narancsos-vöröses fényt láttam felizzani, majd elhamvadni. Basszus mégis csak van itt valaki! És miért cigizik a buszmegállóban? Felpattantam, mint, akit rajta kaptak... Elmentem előtte. Rá sem mertem nézni. Aztán -magam sem tudom miért- visszafordultam.

A látvány, ami fogadott sokkolt. Egy transzvesztita ült előttem a buszmegállóban! Ócska paróka, miniszoknya és fekete pöttyös blúz volt rajta.

- Nem kell megijedned!- mondta, mikor szólni sem tudtam a döbbenettől.

- Ööööö...Persze semmi gond. Én meleg vagyok.

- Akkor elviszel magaddal?

- Ne haragudj, de nem. Számomra kicsit távoli ez a világ.

- Semmi baj. Akkor ülök itt tovább.

- Mindig itt vagy? -kiváncsiskodtam.

- Igen, immáron 16 éve áprilistól szeptemberig éjféltől hajnalig itt vagyok...

- Miért?

- Várom a szerelmet.

- Ja, ismerős. Bassza meg, én is totál szerelmes vagyok!- bizalmaskodtam.

- Én még nem voltam szerelmes.

- Hidd el, néha én is azt kívánom, bárcsak ne ismerném... Mivel foglalkozol?

- Targoncás vagyok.

- És tudják rólad?

- Az anyám tudja. De megvet érte. Ki is tagadott.

- És az Angyalban voltál már?

- Aha, egyszer felmentem Pestre, hogy megnézzem. De aszonta a biztonságis, hogy nem tudok ott átöltözni. Így meg eljöttem...- mondta.

Többre nem emlékszem. Csak arra, hogy valamelyik IBM-es munkás busz megjött valamikor hajnalok hajnalán. Páran ránéztek, és elfordították a fejüket. Ő meg mozdulatlanul ült és nézett maga elé... Ez volt az első igazi lecke... Magyar társadalomból.

Azóta sok idő eltelt, majdnem nyolc év. Itt lakom fenn Pesten, Zoli már a múlté, nem kínoznak a szerelem nyugtalanító démonai...Ma már csak vágyom rájuk. De nem jönnek.

S ma, hogy egy 21 éves srác mesélt nekem nőügyeiről, valahogy egy kicsit magamat láttam ott a kanapén. Ugyanolyan naiv, és ugyanolyan lelkes volt, amilyen én akkor. Minden kételyét megosztotta velem...Persze már mindent eltervezett, mi mindennek KELL történnie majd a hétvégén, mikor randiznak...

Volt három szó egyszer, ami pont jókor jött...Ami azóta is bennem él...Ami éltet.

Hagyd meglepni magad!

Önmagaddal kapcsolatban, a Másikkal kapcsolatban, az Istennel kapcsolatban, az életeddel kapcsolatban...

Van egy sejtésem, hogy itt szúrjuk el. Reménytelenül visszahullunk, lemondóan legyintünk, erőtlenül bele se fogunk...Pedig élhetnénk másként is. Ha végre "megragadnánk a napot", s engednénk, hogy úgy jöjjenek felénk emberek, arcok, történések, ahogy azok akarnak és engednénk meglepni magunkat...Meg merjük végre engedni magunknak, hogy akár minden másként legyen...?

Tele van ez a három szó szabadsággal, élettel...  Én meg azt hittem, hogy ha szeretek valakit teljes szívből, tiszta szívvel, akkor egyszerűen nem lehet másként, csak úgy, hogy ő visszaszeret. Zoli erre (is) megtanított, hogy nincs így. Mert nem szeretett vissza.

Ahogy evvel a travival sem találkoztam már többet.

Talán még mindig várja a szerelmet ott a buszmegállóban. S bár már nincs IBM, hajnalban hazaérő munkások sincsenek, de remélem egyszer feláll onnan és elindul. És odaér, ahol lennie kell. Ahol hagyja majd magát meglepni...