Átírtam a meleg társkereső oldalon lévő adatlapomat.
Úgy éreztem, túl kemény a szöveg:
"Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált." Paulo Coelho: Piedra folyó partján ültem és sírtam
(.... srác vagyok, egyetemi diplomával, stabil, önálló egzisztenciával, budapesti lakással, titkok nélkül... Egy olyan 27-38 közti művelt, intelligens srácot keresek,lehetőleg 180 centitől felfelé, akinek van legalább 4 értelmes, nyelvtanilag helyes, őszinte mondata saját magáról, stabil egzisztenciája, legalább halvány elképzelése magáról és jövőjéről, különösen múltjáról. Nős, biszex, travi, mackós, vidéki, megjátszós, komplexusos, bármilyen függőségben szenvedő, negatív, depressziv világképű és lelkületű, már kapcsolatban lévő "holnap szakítok vele", valamint "meleg vagyok és szélsőjobboldali", illetve a "most külföldön élek, de jövő hónapban költözöm haza" srácok egy másik hirdetésre válaszoljanak... Köszönöm!"
Így hát arra gondoltam, mi lenne, hogy ha barátaim buzdításaiból, véleményeiből osztanék meg pár gondolatot: legalább megtudják, hogy (1)vannak barátaim, (2)szeretnek, (3) megpróbálnak segíteni, (4) elismerik, szeretik és mások figyelmébe ajánlják, amim van.
Így született meg a következő bemutatkozás:
"Vélemények barátaimtól:
" Ha te hétköznap is egy nem-hétköznapi társra vágysz, akkor őt kell megismerned!" " Fele királyság? Felejtsd el! Benne világokat nyersz!" (Gábor)
"Aki egy biztos, szeretetteljes kapcsolatot keres, szerintem írnia kellene neked" (Tibor)
Honnan lehet megtudni, hogy az a valaki, akivel vagy életed nagy szerelme?
A válasz egyszerű. Menj el érte kocsival, és nyisd ki előtte az anyósülés ajtaját, majd te zárd be. Kerüld meg a kocsit, és figyeld mit csinál belül...Ha az a lány/fiú belülről megpróbálja kinyitni neked az ajtót, akkor ő az...
Mindezt X. osztotta meg velem egy meleg nyári napon. Y. ki is nyitotta az ajtót neki belülről. Összeházasodtak. Majd a 6. hónap után el is váltak.
Mikor X. meggyőzte Y.-t, hogy "beszélgessek" vele, és majd akkor minden megoldódik, már tudtam, hogy nincs sok esély... Y. végig védekezett, halandzsázott, félrebeszélt. És ezt mindketten tudtuk.
Persze bejött a tippem, amit még én is elvetettem az eszemmel...X. megtalálta Z. levelét, amit Y.-nak írt. Kiderült, hogy házasságuk hat hónapja alatt, az utolsó négyben Y Z-vel csalta X-et. Éreztem, hogy itt egy harmadik tűnt fel... Hát bejött...
Úgy tűnik, még sem működik.
Külföldön, ahol éltem, többször leszólták a Love story mottóját: "Szeress úgy, hogy soha ne kelljen bocsánatot kérned..." Értelmetlennek tartották.
Én pedig nagyon is értelmes tartom, még ha nagyon nehéz is...Szerencsére mindig mindent újra lehet kezdeni, ha mindketten akarják, és a megbocsátás művészetét mindenki el tudja sajátítani...
"Nem tisztán kellesz, hanem megtisztultan."- hangzott a mai nap mondata. Az utóbbi idők egyik legérdekesebb mondata ez számomra...És egy olyan lánytól hallotam mindezt, aki nagyon szerelmes a lovagjába, és aki azt mondta ma nekem, hogy ő tiszta akar lenni annak a fiúnak, és nem akar olyan szituációkat, ahol bekoszolódhat...Semmi vallásos töltete nincs ezeknek a mondatoknak. Egyszerűen nem akar hibázni, nem akarja elveszíteni. Kihívás számára.
Néha, ha fel akarok vágni, vagy el akarok valakit bűvölni, mindig ideirányítom...Olvassa el a blogom, az eddigi életem darabkáit. Ebből szerintem abszolút kitűnik, hogy nem vagyok "tiszta", hibáztam eleget, de talán az is, hogy tanultam belőlük.
Megtisztulni vágyom. Benne és általa akarom megmosni az arcomat.
De nem bántam, valahogy számomra ettől a kortól lesz igazán férfi, a férfi és eltart kb. 45-50 éves korig...Utána már nem a külsejét, hanem a belsejét, a lassúságot, a tapasztalatokat, a tudást tisztelik benne. Vagy nem. Legalábbis szeretném ezt hinni.
Szép volt ez a születésnap. Barátok, koktél, mindenki eljött, akinek el kellett jönnie…
Anyu zavart csak meg. És Mama. Az áldott és édes Mama.
Szombaton halászlés családi ebéd volt, felköszöntöttek. De kifelé a kapuban Mama azt mondta Anyunak, minden célzás nélkül, hogy a másod unokatesómék gyereket várnak. Árpi egy évvel fiatalabb, mint én. Házas. És gyereket vár.
Otthon sosem beszélünk a magánéletemről. Az tabu. És jó is ez így.
De belém bújt ez a mondat. Erre még Rita is rápakolt, aki ünnepélyesen bejelentette, hogy leiratkozott az iwiwről és a myvipről is. Nem kíváncsi senki idillikusnak hazudott, vagy éppen ténylegesen idillikus életére. Az iwiw-es, Facebookos, és más közösségi oldalak képeiről jobb nem is beszélni. Egy külön tanulmányt érdemelne.
Ritának az volt a baja, és ezt be is vallotta, hogy se férje, se gyereke nincs, és szinte mindenki másnak van… Neki egy barátja/pasija van, akivel kertészkednek, házat építenek.
Teljesen átéreztem minden mondatát.
Aztán hallottam anyám mondatát magamban, amit mindig szajkóz: „Kisfiam, mi lesz belőled?” Apám: „És mikor tervezed elindítani a karriered?”
Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek. Közben pedig nagyon is tudom.
Nyilván manapság karrierről beszélni butaság. Mert ilyen nincs. Jó, egyes embereknek van, de ők a törpe minoritás.
Én megszoktam, hogy nincs és nem is lesz karrierem.
Az eszemmel tudom, hogy amit csinálok az jó, hogy van értéke, s talán értelme is, de közben a szívemmel érzem, hogy bizony ez nem sokat ér fizikálisan. Nem nagyon van mit felmutatnom.
Egy rég nem látott meleg ismerősöm megkérdezte tőlem: „Na? Mizújs? Van már pasid? Van már munkád?”
Én pedig azt írtam neki válaszul, hogy egyedülálló, magányos munkanélküli vagyok. Irgalmatlan nagy lúzernek tartottam magam abban a percben. Neki legalább van munkája, de párja neki sincs…
Ha befejezem a két könyvem, talán fel tudok mutatni valamit. Addig semmit.
A szülinapi bulimon az a srác is ott volt, aki az elmúlt időkben a legtöbb figyelmet szentelte nekem. Búcsúzóul meg akartam ölelni. Hogy talán az ő figyelmét fel tudjam mutatni magam előtt: igen, legalább ennyi összejött… Kínosan toporogtunk, aztán egy határozott mozdulattal utat tört magának.
----------------
Magamnak becsomagoltam három mondatot, mintegy szülinapi ajándékként…:)
"Tavaly év végén nagyon elkeseredtem: műtét, állástalanság, semmi jót nem ígért a jövő.. Most már lehet egy kicsit reménykedni..."(Lenke néni)
"Nem lehet, hanem kell, mindig bízni kell a jövőben, ettől kibírható a jelen. Ezt éreztem a műtét előtt is, és nekem lett igazam" (Taki bácsi)
„Ha magányos vagy, akkor is mosolyogj! Lehet, hogy valaki éppen akkor fog a mosolyodba beleszeretni…” (Valaki)
A gyertyákat már elfújtam pár napja otthon, és kívántam is, bár nem hiszek az ilyesmiben. De hát sosem lehet tudni...Azt kívántam, hogy legyen végre egy normális párkapcsolatom, egy normális pasival. Ennek eddig híre-hamva sincs, de még messze van a 2010-es szülinapom...Addig még bármi is lehet.
Velem mindig 13-án vagy akörül történnek az igazán nagy dolgok. 13-a volt, mikor életemben először csókolóztam, mikor először önkielégítettem, mikor kirúgtak két állásomból is..és még annyi minden más...
Az idei 13-a sem hazudtolta meg magát.
Kiderült, hogy akinek odaadtam a lakásom mialatt én külföldön váltottam meg a világot, nem fizetett egyetlen peták rezsit sem. Így mintegy 190 ezer forint adósságot csinált nekem. Ő pedig 3 hete bújdokol, nem fizet, hazudozik.
Mikor felhívtam a közös barátunkat, akkor ő úgy beszélt róla, mintha nem is az az ember lenne, akit én megismertem. Többször és másokkal már eljátszotta ugyanezt.
Én pedig belesétáltam a csapdájába. Így hát következő életévem fantasztikusan kezdődik: minusz 190 ezerrel. Délelőtt még Cinivel azon ábrándoztam, hogyan fogom átalakítani a lakásom, most pedig, így este Dorina és Gábor próbált lelket önteni belém: legyek tökös legény, nincs vége a világnak, majd megoldjuk.
Tibor is feljött, együtt vártuk a jómadarat, de hiába. Ő mesélt Csernusról, és a Férfi c. könyvéről. A férfi az, aki vállalja tette következményeit.
Én se szerződést, se kauciót nem kértem tőle, legyen minden bizalmi alapon, mondtam neki, ő pedig helyeslően bólogatott.
Elbasztam. Rosszul döntöttem.
Lehetek tökös legény, és kénytelen vállalnom kell tettem következményeit, ha nem akarok barlangban, villany, internet és minden nélkül élni...Bár kiváncsi lennék egy ilyen életre egy picit. Hajnalban kelni, 8kor lefeküdni, a sarki Mekdumálszban wi-fin internetezni, gyertya mellett olvasni, vajas kenyeret enni. Fogalmam sincs, hogy meddig bírnám,pedig baromi romantikusan hangzik, nekem legalábbis...De fel kell ébrednem. Így ma már nem lehet élni.
Persze az egésznek azért van egy másik vetülete is...Mert a kérdés továbbra is ugyanaz, mint ami felmerült kint is: ki az én (fele)barátom? Kinek és meddig kell segítenem? Ki iránt kell felelősséget éreznem? És most, hogy átvertek, meg kell(ene) változnom, meg kellene változtatnom a hozzáállásom a többi emberhez? Legyek vad, kemény, szigorú, követelő? Vagy ismételgessem kedvenc prédikációm mondatát: szeresd akkor is, amikor nem érdemli meg, akkor van rá a legnagyobb szüksége?
Vagy legyek olyan az emberekkel, mint a kókuszdió: kívül kőkemény, belül édes és lágy? Ez tűnik persze a legjobb megoldásnak...De lesz-e, aki veszi a bátorságot, hogy próbálkozzon megtörni a kemény héjat? Félek attól, hogy elveszítek embereket...Félek, hogy elveszítem azt az embert így, aki talán rámtalálna...
Ma alig küzdünk...alig harcolunk a másikért... Vagy csak megválogatjuk a harcainkat? Ma már megválogatjuk azt, akiért küzdünk? Vagy az egész csak önámítás, és csak magunkat kábítjuk avval, hogy megválogatjuk a harcainkat, miközben rettegünk belefogni és várni, várni, várni arra, hogy felbukkanjon, hogy együtt ebédeljünk, akár csak egy kis időre is?
Sok sérelem ért az elmúlt 9 évben, mióta öntudatos melegként élek, sok sebet kaptam a szerelemben. Nehezen bízom már meg abban, aki felém jön érdeklődéssel. Ha nyitott lennék, akkor az lenne a baj, hogy túl nyitott vagyok, értem nem kell megküzdeni, és megint egy újabb csalódás érne...Ha kívül decens úriembernek mutatkoznék, félek, hogy azon kapnám magam: ülök a falaim mögött és magamban szurkolok, hogy ne adja fel...
Az egészben az a pozitív, hogy ma megtapasztalhattam, hogy szerencsére barátaim vannak...És egészen elképesztő, hogy mennyire lehet rájuk számítani, hogy mennyire szeretnek...
Így hát mindig is szegény voltam, úgy tűnik az is maradok még egy darabig.
De legalább megtudtam, hogy jó úton járok.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Tökös legény leszek és vállalom tetteim következményeit.
Furcsa, de már vagy három napja azt érzem, hogy nagyon magányos vagyok. Nem szoktam ilyet érezni.
Már három napja megfigyeltem, hogy céltalanul bolyongok az utcán és kutatom a pillantásokat, a mosolyokat, a felém fordulásokat… de nem találok ilyet.
Majdnem egy hete dolgozom egy illatboltban, próbálok kedves lenni, mosolyogni, elviselni a főnököm, rátukmálni Gizire és Lópofára a legújabb méregdrága lakásparfümöt, közben takarítani, matricázni, árazni, cserélni a vizet a tálban, ahol a Kedves Vevő ha úgy gondolja, akár még a kezét is megmoshatja… a Suliról nem is beszélve: elviselni a gúnyos mosolyokat, az utálkozást, a lenézést…és utálom már magam megközelíthetetlennek és kiismerhetetlennek mutatni. Már most fáradt vagyok, ehhez az egész komédiához…
A legrosszabb talán az este 8 óra körüli időszak.
Alig élek, az arcomra fagyott mosoly csak kicsit enyhül, elköszönök, aztán irány az utca és a céltalan hazafelé támolygás.
Ilyenkor minden összefolyik. Be a KFC-be megveszem a szokásos fincsibe szendvicsemet sajttal, aztán hazafelé veszem az útirányt. Wesselényi utca, Blaha Lujza tér, metró, Örs vezér tér, 144-es busz, Batthyány utca…Itt van az egész történelem!
A percek pedig egyre csak csikorognak. Még a beolajozott mozdulatok is fájnak. Magányos vagyok.
Zoli, messze Amerikában tanul. Hazafelé mindig eszembe jut, hogy biztos tanul vagy éppen dolgozik, könyvel vagy éppen olvas. Nem, nem hiszem, hogy megcsalna. Nem szokott ilyet csinálni. Már nem.Messze van, elérhetetlenül messze. Alig hív, én pedig hiába írok hosszabbnál-hosszabb leveleket, alig válaszol. Megígértem, hogy várok rá, de kezd az erő elhagyni. Minden maradék erőm. Csak egy „perfect day”-t adj, csak egy tökéletes napot hadd éljek át Veled, kértem sokszor magamban, de megijedt, és azt hiszem még mindig fél rám bíznia magát…
Drága Zoli, csak egy napot szeretnék Veled lenni! Csak egy napot, mikor a karomban ébredsz fel, s mikor a karjaidban alhatok el…Csak egy napot, mikor a karjaimban támadunk fel és mikor a karjaidban halhatok meg újra!
Drága Zoli, csak egy kis ölelés kellene, csak egy érintés, csak egy csók, hogy minden rendben, hogy nincs baj, hogy szeretsz, hogy nincs vége mindennek. Áldó öledre vágyom, ahol újraszülettem, ahonnan új emberként távoztam, ahol újjá tettél….
Balázs otthon ül és valószínűleg magán tanakodik: depressziós. Pedig kezdtem mellette is új ember lenni, de valahogy ő sem mer belevágni.
Küldtem ma neki egy SMS-t: „Túl a beolajozott pillanatokon, a kötelező álmokon, a monoton lüktetésen, ott vagyok. Talán Veled. Ha engeded. Nem tudok mozdulni, beszélni, körülölelt a fagy. Csak szememmel őrzöm a szemedet, csak a szívemmel a szíved. Túl az üveghegyen várlak. Kenyérrel és vízzel. S egy félszeg mosollyal, hogy túl vagy rajta…Bé”. Még nem kapta meg, nem tudom érti-e majd.
Hiányzik Valaki. De lehet, hogy talán önmagamnak hiányzom leginkább.
Szeptember 20.
Megjöttem Szegedről. Nagyon jó volt, sajnos egyre inkább érzem, hogy Laci öregszik. Nem tudom, hogy hova tehetnek, mit keresek én 23 évesen egy majdnem 60 éves ember mellett. Dávid, a gyönyörű, ám de totál szótlan fia szerintem irigykedik Rám, pedig egyáltalán nem lenne rá oka…
Szegedre tartva a vonaton felhívott Balázs. Csak jelentkezni akart, hogy él még, megvette álmai kutyáját, akivel most nagyon sok időt akar tölteni, blablabla. Én és a mi kapcsolatunk persze szóba se került, elintézte egy „majd keressük egymást” félmondattal, ami kicsit fájt. Miért kell depressziósnak lennie? És miért nem hisz abban, hogy a szerelem tényleg képes gyógyítani?Miért nem akar látni?
Van egy nagyon kegyetlen mondatom, ami sajnos igaz és amin le lehet mérni, hogy hogyan is állunk egymással. Ezen keresztül szoktam megítélni a kapcsolataimat (már ha vannak egyáltalán), ez pedig így hangzik: Ha szeretek valakit, akkor Vele akarok lenni vagy mindent megteszek, hogy Vele lehessek.
Kegyetlen mondat, félek, hogy ebből az egész Balázsosdiból nem lesz semmi.
Akkor marad Zoltán, az egyetlen ember, aki talán képes lesz szeretni, és akit én is tudok szeretni…De majd csak 18 hónap múlva, vagy még több…Kinn él Amerikában, ott jár egyetemre…Vasárnap este felhívott. Nagyon szörnyű volt a hangja, nagyon kétségbeesett volt, lehetett, sokat kérdezett, magáról alig mondott valamit…Majdnem felhívtam F. Ildit, hogy foglaljon Nekem egy jegyet a legközelebbi gépre, hogy mehessek Zoltánhoz E.-be. Nagyon megijedtem.
Nem tudom, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. Érdemes rá várni, vagy felejtsem el? Ahhoz túlságosan is szeretem.
Ma megint úgy estem haza, mint egy hülye. Nem várt senki itthon, Dórával beszélgettem a jövőről, meg a munkahelyről. Aranyos lány, de nagyon elege van. Elhiszem, az én lelkesedésem is alábbhagyott, sőt el is tűnt mára.
Vele beszélgettem, Józsit hívtam, próbáltam menteni a menthetőt, de csak nem sikerült: megint rám tört a magányosság érzése, így értem haza, hogy aludjak… csak álmodni ne kellene!
Szeptember 21.
A helyzet rosszabb, mint azt gondoltam.
Ma, ahogy bezártam az üzletet Dórival, és elkezdtünk beszélgetni a társkeresés zűrjeiről… szóval észrevettem magamon, hogy kezdem nagyon utálni a párokat is… Mennek az utcán, boldogok, könnyed csók, kezek összekulcsolva, minden happy… Erre mondaná István azt- nem kis gúnnyal-, hogy: „Jaj, de romantikus!”. Bajban vagyok, egyre magányosabb, pedig minden eddigi tudásom azt mondatja Velem, hogy nem szabad erre koncentrálnom, nem, nem is vagy magányos, csak összejöttek mostanság a dolgok…
Találkoztam ma valakivel. Zolinak hívják, persze. Halál ideges volt az egész randi alatt, de egész jól elbeszélgettünk. Persze nem lesz a dologból semmi, ahogy ez lenni szokott, de legalább megismertem egy újabb frusztrált embert.
Aztán felhívtam Balázst, hátha elmehetünk EGYÜTT megsétáltatni a kutyáját, de azt mondta, most zavarom, újra az a szörnyű hanghordozás, az a feszült bujkálás a szavak közt, a szavakban, a szavak felett, a szavak alatt, a fogak rései közt, én azonnal letettem. Átfutott rajtam egy sírhatnék, de már nagyon régen nem sírtam, persze most sem sikerült. A Hősök terén persze nem is lett volna valami kényelmes…
A lelkem azért sírt egy nagyot.
Nem vagyok a helyemen.
Tamásnak kellene írnom…
Szeptember 22.
Egy sor volt ma bennem Babiczky Tibi verséből: „Az idők elhagytak engem, Mama”.
S az idők tényleg elhagytak, Mama, valahol a távolban. Hiányzol…
Az idők elhagytak, a terek szétmállottak…ma különösen. Alig volt órám, mégis elfáradtam.
Senki sem hívott ma, Balázs sem, de azért sem fogom hívni, lesz, ami lesz, nem érdekel. Ha nem hát nem…Adok neki időt, teret, majd használja, ahogy akarja…
Ha lesz internetem, s ha minden igaz, pénteken már lesz, Tamásnak ezt az üzenetet fogom elküldeni:
„Az idők elhagytak engem, hideg lett mára bent. Láthatod.
Bennem élsz majdnem két hete, s napról-napra megpróbálok újra és újra több és több időt összekuporgatni Neked, de már alig élek. Reggel hatkor kelek, majd este 8 körül esem ki a munkahelyről, addigra rendszerint az erőm is elhagy, majd előre a Wesselényi utca felé, Blaha Lujza tér, s csak a vállad szeretném látni…
De csak az arcod van nálam, és egy riadt pillantás, megbújva, settenkedve a lélek redői közt… Ilyenkor persze előbújsz, de az Élet nem tart meg, a metro pedig csak szeli át a sötétséget, állomás állomás után…újra lejátszódik az a pár perc, vágyódom a Semmi után, amely által nézhetem fotóid, képeid, olvashatlak, elém jön az összes kép, rajz, fülemben zúgnak a dallamok, „Végállomás, kérjük hagyják el a szerelvényt!”, kiszállok…
Szélvihar Bennem. Kezeimbe veszlek és úgy óvlak.
A napsütés még egy kicsit rácsok mögött. Addig is a fejem a válladon nyugszik. Még ha az egy párna is…”
Nem tudom, hogy mit szól majd. Valószínűleg semmit. De sebaj. Akkor is megírtam.
Szeptember 23.
Nem is hiszem el, hogy vége lett ennek a napnak.
Voltam jogán, órákon, Pesterzsébeten, minden összejött Daubner felvette a telefont, átrakott egy másik csoportba, holnap lesz már internetem, kellemes volt a jóga is, Dórinak is tetszett, szóval ma nagyon jó napom volt, szűnik a magányosság is, attól függetlenül, hogy helyzetem kilátástalan partnerileg, talán Lacit kellene holnap felhívnom, Balázs persze nem hívott.
Szombat estig van ideje, ha nem hív, végeztem Vele.
35Történt, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén és kéregetett.36Hallotta, hogy nagy tömeg vonul el arra, megkérdezte hát, hogy mi történt.37Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus halad arra.38Erre elkezdett kiabálni: "Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!"39Akik elöl mentek, csitították, hogy hallgasson. De annál hangosabban kiáltozott: "Dávid fia, könyörülj rajtam!"40Jézus megállt s szólt, hogy vezessék elé. Amikor odaért, megkérdezte:41"Mit akarsz tőlem, mit tegyek?" Azt válaszolta: "Uram, hogy lássak!"42Jézus így szólt hozzá: "Láss! Hited megmentett."43Azon nyomban visszanyerte szeme világát és Istent dicsőítve követte. Ezt látta az egész nép s magasztalta az Istent.
(Lukács evangéliuma 18, 35-43)
Figyelek a testtartásomra, aztán a külvilág zajaira...A szívverésemet figyelem...A légzésemet figyelem...
Elképzelem Jerikót. Az ott élő embereket...Ott vagyok Jerikó utcáján...Látok egy vak embert. Mocskos, szakadt ruhában kéreget...Nézem ezt az embert, figyelem az arcát. Eltorzult az arca. Mélyen szántó barázdák, minden mozdulata görcsös, lemondó, mégis ott bújkál a hamis remény: talán majd a következő.
Talán elgondolkodott már azon, hogy van-e így értelme élni, hogy mindez miért van. Talán már nem is imádkozik. Haragszik az Istenre. Aztán kénytelen-kelletlen mindig visszakullog hozzá. Csak benne bízhat. Válaszai nincsenek. Válaszai sincsenek. Megsajnálom ezt az embert.
Elképzelem, hogyan hallhatott Jézusról. Csak szófoszlányai lehetnek róla...Csak annyit tud, hogy ő Dávid király uralkodói házából származik, és tud gyógyítani... Átérzem, ahogy reménykedik, hogy egyszer majd találkozik vele...
Látom, hogy az arca megváltozik. Hallja, hogy az emberek futnak, hogy jön valaki...Az emberek elébe mennek...Talán egy arra futó megszánja ezt a vakot, és elmondja neki, hogy a Jézus, Dávid fia jön erre...Érzem, ahogy kirobban ebből az emberből a nyomora, megfeszíti minden erejét, látom, ahogy tapogat, ahogy esik-kel az utcán, látom, ahogy a futó emberek ellökik...Érzem, ahogy elkeseredik. Sír. Sírok én is...
Minden porcikája hajtja előre, Jézushoz...De nem tud...És akkor kiszakad belőle a kiabálás, mint utolsó esély: "Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!"
A tömeg zaja egyre nagyobb, de a vak egyre hangosabban, egyre elkeseredettebben, egyre elszántabban kiabálja: "Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!". Látom, ahogy ott kiabál összekuporodottan a fájdalomtól, ahogy az utolsó erejével tokaszakadtából kiabálja: "Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!". Azt is látom, hogy belerúgnak, hogy fogja be a száját...De ő még hangosabban kiabálja: "Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!"...Nincs vesztenivalója...Ha most hal meg, legalább magát nem hibáztathatja...
Egyszerre azonban rákiabálnak, hogy álljon fel. Karok emelik fel és csak annyit érez, hogy a tömeg megnyílik előtte, beáll a csend. Érzi, hogy egy ember néz rá szeretettel. Megérzi, hogy Jézus az.
-Mit kívánsz, mit tegyek veled?
-Uram, hogy lássak...És elsírja magát.
-Láss! A hited megtartott téged...
Látom, ahogy a szemei felnyílnak, és a vak látni kezd...Megszédül a fénytől...És felugrik, és üvölti, hogy :"Látok!" Az emberek pedig csak ámulnak. Jézus nevet.
Ott vagyok a vak mögött. Jézus most rám néz.
-Mit kívánsz, mit tegyek veled?
- Jézus,én hinni akarok...Hinni szeretném azt, hogy van helyem ezen a világon, hogy nem volt félreértés az, hogy azt éreztem, Te lelkészként szeretnél látni...
Jézus odajön hozzám és megölel. Érzem a vászont, a fehér vászont...A tapintását, az illatát...Szorosan magamhoz ölelem én is Őt. Elválunk...
Elindul a tömeggel...Rámnéz. "Mindig jöhetsz hozzám..."
Tornyosulnak a munkák itt az iróasztalomon, azaz a memóriájába a laptopomnak, nem sok idő van írni...Talán csak annyit, hogy úgy döntöttem, reménytelenül reményteli magánéletem mellé idebiggyesztem másik szerepem a lelkész azaz egy Istennel táncoló ember tanulságait is. Két dolog miatt: egyrészről nekem is jó, hiszen átgondolom és kimondom, másrészről pedig puszta lelki exhibicionizmusból...Aki kapja, marja:))))))
Na de, jöjjön a diszkós ismerkedéses tippek második fele:)
Az aranyszabály, amit sose felejts el: AZ EMBER ÉLETE LEGNAGYOBB SZERELMEIT MINDIG A ZÖLDSÉGESNÉL ISMERI MEG! Azaz, akkor és ahol a legkevésbé sem számítana rá. Amikor végre nem görcsösen akarsz valakit!!
Ott tartottunk, hogy megtetszett valaki és azon kezdünk el gondolkodni, hogy odamenjünk-e…
Lépjünk túl a hiúságunkon, az eddigi kudarcainkon, a „ha akar valamit, majd idejön” mentalitásunkon! Inkább mindketten induljatok el egymás felé, vagy indulj el Te felé, mint, hogy ne beszélgessetek! Mi veszteni valód van?
Ha odamész valakihez és megszólítod lehetőleg valami semlegessel indíts! Pl.:” Nem tudod ki énekelte ezt a számot eredetileg?” vagy „Sosem gondoltam volna, hogy Betty Blue-nak ennyi arca van!” esetleg „Nagyon melegem volt az ajtó előtt, érezhető itt a légkondi?”
Ha hozzád mennek oda, lehetőleg fordulj testeddel, arcoddal is az illető felé, evvel is kifejezve, hogy jó, hogy jön. Mosolyogj rá, ezáltal is segítesz neki, hiszen biztosan nagyon izgul és fél. Amit mond lehetőleg egy mosollyal nyugtázd! Ezáltal a feszültséget csökkented (a mosoly, a humor mindig csökkenti a feszültséget egy beszélgetésben), másrészről megnyugtatod, hogy jó úton jár, hogy veszed a lapot… Nagyon fontos még, hogy lehetőleg kérdezz vissza, tegyél meg mindent (alakítsd úgy a beszélgetést), hogy Te is kérdezhess, azaz ne hagyd, hogy a beszélgetés egyirányú legyen, egyfajta interjúvá váljék!
Egy idő után, ha már belemelegedtetek a beszélgetésbe, valamelyikőtök ajánlja fel hogy meghívja a másikat egy italra. Ezáltal intimebbé válhat a beszélgetés.
Hogy miről kell beszélgetni? Kelleni nem kell semmiről. Lehetni lehet akármiről! Ne akarj görcsösen beszélgetni. Hagyd, hogy a téma haladjon előre magától!
Sokszor eltévesztjük, hogy mit is kérdezzünk az első beszélgetésnél. Ha már egy kicsit csendesebb helyen vagytok be is mutatkozhattok egymásnak a teljes neveteken, ez fontos!(Ezáltal jelzitek, hogy a bizalmatokba fogadtátok a másikat!). Általános dolgokról beszélgessetek (munka, gyakran jár-e oda, stb.)
TILOS: a pénzügyi helyzetéről, a pontos munkahelyéről, a beosztásáról, az előző kapcsolatairól, a fütyije méretéről, szexuális szokásairól, politikai hovatartozásáról, hitéről, vallási hovatartozásáról, meggyőződéseiről, stb. behatóan érdeklődni. Egyrészről amúgy is kiderül a szavaiból, ha figyelsz rá, másrészről ezek ott és akkor ne legyenek fontosak! Ha mégis ilyesmire terelődik a szó, kerüld ki! Vagy elégedj meg a válaszával (pl.: „Mivel foglalkozol?” „A kereskedelemben dolgozom.”)!(A miértekkel kapcsolatban lásd újra előző hónap 3.pont: felesleges sztereotípiák keltődhetnek benne válaszaid nyomán, ami nem is biztos, hogy érvényes rád.)
Bármily furcsa: nem fontos, hogy mindjárt az első beszélgetés, az első együtt töltött alkalom, a megismerkedés mindjárt szexbe torkolljon! Ha a szexre terelődne a szó, lehetőleg térj ki előle, beszéljetek másról! Ne legyenek illúzióink: a megismerkedés utáni azonnali szex az ismerkedés, ezáltal pedig a jövőbeni kapcsolat azonnali végét jelenti!
A beszélgetés vége legyen e-mail és telefonszám csere! Jó, ha gyorsan el is mondod internetezési és telefonálási szokásaidat (pl.: hányszor nézed meg egy héten a leveleidet, mikor hívhat, szoktál-e SMS-t írni, olvasni, stb.) és Te is megkérdezed a másiktól, hogy neki milyen szokásai vannak! Lehetőleg tartsd be ezeket, alkalmazkodj hozzájuk és ne kritizáld őt és a szokásait!
Jó, ha tudod, hogy nagyon rosszul veszi ki magát, ha van egy telefonod és vagy három-négy számon tud elérni, mert az egyik SIM-kártyádoncsak SMS-t írsz, a másikoncsak telefonálsz, a harmadik meg tartalék! Lehetőleg egy számod legyen, amin a nap legnagyobb részében el tud érni! Három mobil cég van, sok tarifa-csomaggal, válassz egyet, amely számodra a legjobb és azt használd!
Lehetőleg már másnap hívd fel vagy írj neki SMS-t! Ezáltal megnyugtatod, hogy nem véletlen volt a tegnapi beszélgetés, hogy komolyan érdeklődsz!
Csak figyelek, minden idegszálammal a másikra vagy csak lélekben hátradőlök és hagyom, hogy simogasson egy érzés... Mindkét esethez van egy történetem.
Csütörtökön szakkolégiumi estén(?) voltam résztvevő. Egy Élő Könyvtár nevű rendezvénynek voltam az egyik élő könyve. Gyorsan elmondom mi is ez.
Pár évvel ezelőtt Dániában találták ki, ahol egy ifjúsági fesztiválon diszkrimináció-ellenes programnak indult. Az volt az alapkoncepció, hogy olyan emberekkel lehessen beszélgetni, akikkel az ember alapvetően sosem beszélgetne, és élő személyeken keresztül személyesen oszlathassa el előítéleteit. Ugyanis az előítéletek ellen csakis információátadással, személyes történeteken keresztül lehet harcolni. Az Élő Könyvtár maga a rendezvény, az önkéntesek, akik életük egy szeletét felvállalják és betekintést engednek ebbe, pedig az Élő Könyvek. Volt muszlim tanító, meleg, leszbikus, feminista, ex-drogos, száraz alkoholista, politikus, tanulmányi osztályon dolgozó, portásbácsi, roma, stb. És én kettős könyvként: református lelkész és pár-és családterapeuta(-kísérő).
Elsősorban az előítéletekről kellene beszélgetni, de hát persze, hogy tanácsért jönnek, ahogy jöttek tegnap is (persze nem kapott senki sem). Együttgondolkodást azonban igen. Gondoltam a végére leírnék egy ott kapott családi történetet, kíváncsi vagyok, ki mit gondol róla.
Ami viszont azóta sem hagy nyugton, egy 60-as úriemberrel töltött negyed órám. Meglepődtem, hogy ő választott ki, hiszen ezen a rendezvényen csak fiatalok voltak. De ő megjelent, és kiválasztott. Ami nem hagy nyugodni, az ennek a beszélgetésnek a stílusa, a lezáratlansága, ez a furcsa kétértelműség.
Végig úgy beszélt hozzám, mint egy könyvhöz. "Milyen hosszú vagy?", "Hány oldalad van?", "Vannak benned képek?", "Van bibliográfiád?" Nem tudtam hova tenni ezeket a kérdéseket, de belementem a játékba.
-"Mit szólsz ahhoz, hogy ha azt mondom, hogy a család egy szörnyű betegség?"
-"Nem szólok semmit. Inkább megkérdezném, hogy miért gondolod ezt?"
- "Mert tényleg az. Egy szörnyű betegség. És tudod miért? Mert az emberek csak kikészítik egymást benne."
-"Te is kikészítesz másokat? Te is kikészíted a családodat?"
-"Igen." (csend) "És mit lehet veled csinálni? Azt nem lehet, hogy hazaviszlek és felolvasok belőled a feleségemnek? Aztán, tudod, úgy magától megoldódik minden."
-"Sajnos nem tudok ilyet ígérni neked. Ha ilyet ígérnék neked, becsapnálak."
-"Akkor mit tudsz ajánlani?"
-"A nehezebbik utat."
-"Ez mit jelent?"
-"Azt, hogy szembenézel magaddal és a problémáddal. Azt jelenti, hogy újra találkozol a fájdalmaiddal, a kudarcaiddal, az eddigi életeddel. Annak minden rossz és jó oldalával. Önmagad elfogadásával, az életedet is másként látod majd, amely megváltozik...és megváltozik a családod is..., mert te más leszel..."
Magam is meglepődtem ezeken a szavakon. Ennyire talán még sosem voltam összeszedett.
-"Rendben-pattant fel-akkor elárulom magam: családszociológus vagyok. Nagyon örültem."
És kezet fogott velem, majd röviden kérdezett a lelkészségről, majd elviharzott. Különösen, hogy leírtam ezt a párbeszédet, még bizarabbnak tűnik az egész...
Pénteken pedig Péter barátom mutatta be párját, Tibort. Az első perctől kezdve hátradőltem és engedtem, hogy a köztük lévő szerelem engem is csiklandozzon...Habár közben Kamarás Iván feltünősködött és játszotta az eszét, aki kissé elvonta a figyelmem, de tuti biztos, hogy a lényemből áradt egy jókora lelkesedés, mámoros mosoly...Régen láttam már két olyan bátor embert, mint Péter és Tibor. Egyszerűen leszartak minden akadályt és nem engedték magukat eltántorítani egymástól. Jó volt látni, hogy szeretik egymást...Februárban regisztrált párkapcsolatra mennek. Ott leszek...
Hágár nagyon emberi története már régóta vonzott...Hivogatott...
Ábrhaám azt az ígéretet kapta Istentől, hogy bár nagyon idős, mégis lesz gyereke, feleségétől, Sárától. Ebben az ígéretben nem nagyon hittek, ezért Ábrahám lefeküdt egy egyiptomi szolgálójával, Hágárral, aki fiút is szült neki, Izmáelt. (Őt azóta a muszlim világ ősatyjának tartanak.) Aztán megszületett mégiscsak feleségétől Sárától Izsák. Na itt kezdődtek a bajok...
5Ábrahám százesztendős volt, amikor fia, Izsák megszületett.6Akkor ezt mondta Sára: Nevetségessé tett engem az Isten, kinevet mindenki, aki csak hallja. 7Ezt is mondta: Ki jósolta volna meg Ábrahámnak, hogy fog még Sára fiakat szoptatni? Mert fiút szültem öregkorára.8Amikor a gyermek nagyobb lett, elválasztották. Ábrahám pedig nagy lakomát készített azon a napon, amelyen elválasztották Izsákot.9Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár Ábrahámnak szült,10ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal! 11Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt.12De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne essék neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga. Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. 13De a szolgáló fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik. 14Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és Hágárnak adta. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában.15Amikor kifogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik bokor alá,16maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek. Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.17De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.18Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle.19És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút.20Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. A pusztában lakott, és íjász lett.21Párán pusztájában lakott, anyja pedig Egyiptomból szerzett neki feleséget.
Nehezen helyezkedem bele a csendbe...Cikáznak a gondolataim...Mennyire emberi ez a történet...
Látom, ahogy Ábrahám odasomfordál Hágár elé, a szemébe sem mer nézni...Odaadja neki a tömlő vizet és a kenyeret...És elmegy...
Látom, ezt a Hágárt, előttem van az aelcsigázott arca...karjában a gyereke...a csecsemő Izmáel...De Hágár csak megy, megy a pusztában...Látom, az arcát, amikor megijed, hogy nincs több víz...talán reménykedik, hogy hamarosan talál valamit...
Aztán kezd egyre jobban kétségbeesni...Bántja, hogy elküldték, bántja a kilátástalansága...Bántja, hogy mindezt túl kell élnie...Nem erről álmodott...Nem így képzelte...Látom, ahogy kezdi mardosni a kétely...talán túl sem éli ezt a vándorlást...Először még sikeresen elhessegeti ezeket s kételyeket, de itt is fogy az ereje...és a kételyek egyre erősebbek...Már nem is akarja túlélni...Csak Izmáel...
És feladja...Nem bírja tovább...Leteszi az egyik bokor alá a babáját, és elmegy...Nem akarja látni, ahogy szomjan hal a fia...Azt már nem tudná elviselni.
Hágárral sírunk egy domboldalon. Átölelem, úgy sírunk. Együtt sírunk. Az Izmáelem is haldoklik...Én sem tudok mit kitalálni...Nincs ötletem...Ketten sírunk Hágárral...
Hallom Isten hangját...A vibrárló levegő letisztul és megpillantunk egy forrást.
Hágár odaszalad Izmáelhez...Látom, ahogy Hágár itatja Izmáelt. Látom, ahogy megmosdatja a vízben a fiát...és ahogy szorosan átöleli...
Régóta érlelődött bennem ez a pár nap, amit .....-n töltöttem egy lelkigyakorlaton. Ezért sem írtam már régóta.
Még sosem jártam ott, kicsit idegen volt minden, de hamar megszoktam. És igen, jól olvasod: úgy éreztem, hogy valamit kezdenem kell a hivatásommal. Habár kívülről baromi okosnak és talán magabiztosnak is tűnök/tűnhetek, ez a szűken vett 8 hónap annak minden útkeresésével, vagy ez a tágan vett 3 év minden kihívásával rendesen próbára tette a hitemet, minden eddigi elképzelésemet, álmomat...És nagyon úgy tűnt, hogy végül vereséget szenvedek.
Bár sosem gondoltam volna, hogy 14 hónappal a felszentelésem után azt mondom majd a bejelentkező körben: azt hiszem elvesztettem a kapcsolatot magammal és Istennel. Basszus, majdnem elbőgtem ott magam.
Nem árulok zsákbamacskát: az elkövetkezendőkben talpra állásom történetét olvashatjátok. És persze nem maradnak el a tanulságok sem...
A párkapcsolat, ahogy a magammal vagy az Istennel vagy a hivatásommal való kapcsolat is, egy élő kapcsolat. Azaz folyamatosan változik, ahogy mindannyian változunk. Folyamatosan újra kell gondolni és újra is lehet építeni. (Persze sok mitosz él körülöttünk, és talán bennünk is evvel kapcsolatban: "Megházasodtál, révbe értél, innentől már minden rendben lesz", és "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", "nem sikerült a házassága", "ki milyen virágot szakított, olyat szagol", "hivatása csak a papoknak van", "az ember csak a pénzért csinálja a dolgát, hogy legyen mit zabálnia és legyen hol aludnia", "Jó munkát! Na, olyan nem létezik..." stb.)
Miért lettem az aki?
Mi hajt belülről? Mi nem hajt belülről? Mióta és mitől van ez igy?
Tamásra nem kellett sokat várni, hamar összehoztuk a randit. Nem bántam meg, életem eddigi legsportszerűbb, legkorrektebb visszautasítása volt. Beszélgettünk, képzeljétek vissza is kérdezett, mosolygott...Elmentünk kajálni ide a sarokra, én fizettem, mert nem tudták felváltani az ő tizezresét...
A Blaháig kisértem. Ott pedig belevágott, és elmondta, hogy ő egy izmosabb palira gondolt. Szóval ne haragudjak, de nem. Aztán elváltunk. Elment.
Én az újságosnál vettem újságot. Ekkor vettem észre, hogy visszajött. Rám mosolygott, majd elnézsét kért, és megadta az ebéd költségének a felét. Ismét bocsánatot kért, kicsit szabadkozott, majd lelépett.
Csalódás volt egy kicsit, de mégsem fájt. Korrekt volt, határozott, és egyértelmű. Na és fair.
Mikor nem sikerül egy randi, szerintem a világ egyik legbíztatóbb, legszebb és legreménykeltőbb számát hallgatom meg (tessék a szövegre figyelni): https://www.youtube.com/watch?v=pSJZcNNzF48
(A számról csak annyit, hogy egy szerelem egyéves évfordulójára íródott...)
Az elmúlt napokban egyre többen kezdik olvasni a blogom és ez a hiúságomnak egészen jót tesz:) Nem is beszélve az önbizalmamról. Mindenesetre köszönöm!
Nos, valaki kérésére és mivel Tamással is interneten keresztül ismerkedtem gondoltam ma és holnap az internetes társkeresés fortélyairól fogok egészen gyakorlati tippeket adni.
Az internetes társkeresés a társkeresés egyik módja, amelynek megvannak a maga iratlan szabályai.
Az internetes társkeresés nem jobb és nem rosszabb módja a társkeresésnek. Ugyanúgy lehet jó és rossz módja a társkeresésnek, mint a hirdetés vagy a szórakozóhelyenvaló ismerkedés. A legnagyobb baj az, hogy nem tudjuk használni megfelelően, mint eszközt, vagy pedig olyan dolgokat várunk el tőle, amit nem képes nyújtani.
Az internet világa egy másik valóságot, a virtuális valóságot (vagy cyber-tér) hozta létre. Ez a virtuális valóság nem ugyanaz, mint az a valóság, amiben élünk. Ebben a virtuális valóságban az ember kétféle lehet: vagy olyan, amilyenné mindig is szeretett volna válni (de ezt adottságai- értsd: pl. testi, intellektuális, stb. -nem engedték) vagy pedig olyan, milyen ő saját maga valójában (de ezt viszont a körülötte lévő világgal való konfliktusos kapcsolata miatt a való életben rejtegetnie kell: ezért van az, hogy ma Magyarországon nagyon sok ember csak az interneten keresztül éli meg a melegségét). Így hát mondjuk egy chatelés alkalmával kipróbálhatjuk milyenek lehetünk, hogy ha mondjuk radikális jobboldaliak lennénk vagy éppen marketing menedzserek egy multinacionális cég élén.
FIGYELEM! Ez a virtuális valóság jellemzője, amit nagyon tudatosan figyelembe kell vennünk az internetes társkereséskor is, hiszen ez kettősség a társkeresésbe is beszivárgott! Sajnos minkét típusból (tehát aki valamilyen szerepet játszik vagy őszintén olyan, amilyen) találkozhatunk emberekkel! Ennél az ismerkedési formánál csak és kizárólag a személyes találkozás során derül ki- ha egyáltalán kiderül-, hogy kivel is találkoztunk! A virtuális világban való ismerkedés ilyen is, ezzel tisztában kell lennünk! Ne akarjuk tehát a virtuális valóságon olyan jellemzőket számon kérni, amelyek a körülöttünk lévő világ valóságára jellemzőek!
Aki belép a virtuális világba, annak a virtuális világ szabályai és adottságai szerint kell működnie. Ha tetszik, ha nem.
A 3-as pontból kitűnhet, hogy ha társkeresésre adjuk a fejünket az internet világában, akkor inkább azt a kategóriát részesítjük előnyben, ahol az őszinte emberek vannak. S bizony nekünk is őszintékké kell, hogy váljunk! Kezdjük magunknál a kérdést, mi milyenek vagyunk! Majd döntsük el, hogy kire is vágyunk! Hogyan képzelünk el egy kapcsolatot (tartós kapcsolatra vágyunk, vagy alkalmi szex-kapcsolatra?)! Mi mit tudnánk hozzátenni egy kapcsolathoz és mit várunk el a másiktól! Fontos és nehéz kérdések ezek! Adjunk magunknak időt ezek megválaszolására, ne fussunk át rajtuk csak úgy!
Utána keressük ki azokat a társkereső oldalakat, ahol az ízlésünknek és elképzeléseinknek megfelelő emberek lehetnek! Például ha regisztráltattuk magunkat egy szado-mazo társkereső honlapon, akkor ne csodálkozzunk, hogy sokaknak fel fog akadni a szemük, és értetlenkedve olvasnak majd minket, ha kijelentjük, hogy irtózunk a szado-mazo dolgoktól.
Szombaton fájós foggal csókolóztam a Gellért-hegy sötét játszóterén a hintáknál...Vékonyak voltak az ajkai, még éreztem a cigi ízét, amely némi mentollal elegyedett...Ügyesen csókolt, hosszasan ölelt, sokat beszélt, és csak 17 éves...Vasárnap annyit mondott, hogy kicsit rámenős voltam...Na bumm...Legalább lesz mit mesélni az osztályban...:) Ma már jóval visszafogottabb volt..."Folytassuk?"-kérdeztem. "Majd megbeszéljük később!"- jött a válasz, és a Senorita Szöszit kezdte el nézni...Tényleg itt a vég:)))) És a fogam azóta is fáj...
Szóval, randi-tippek, tanácsok, folytatás.
Sajnos újra és újra felmerül a probléma: hazudjunk-e vagy sem, a társkereső oldalak adatlapjain! Aki hazudik (finomabban fogalmazva: füllent), az nem az őszinte emberek kategóriájába tartozik, akikre nem vagyunk kíváncsiak. Különben is felesleges, hiszen úgyis előbb-utóbb kiderül az igazság. Hazugsággal kezdeni egy kapcsolatot pedig semmi értelme.
Tiszteljük meg a másikat- ismeretlenül is-, hogy pontosan, szép, korrekt helyesírással, normális, felismerhető fotóval rendelkezünk az adatlapon!
A „kercsizek egy szép barit, akivel majd az ismi után csokizgatva, kattogunk egymásra” és „az álmaim lovagja hol késel az éji homályban? Miért nem jössz, hogy szívünk egy életre összeforrjon a szerelem gyönyörű, színes és felülmúlhatatlan erejével, hogy aztán dacolva a világgal és a szürke hétköznapok kegyetlen valóságával, a szerelem szivárványszínű zászlaját lobogtathassuk míg élünk…” valamint a „ mindegy ki vagy, csak legyél már! Nem kívánok mást, csak szerelmet! Mindegy milyen vagy, mert nem várok sokat senkitől!”vagy akár a „nem tudok mit írni magamról, kérdezz, válaszolok!” és hasonló mondatoktól kíméljük meg a másikat és mi pedig rettegjünk az ilyen adatlapok tulajdonosaitól! (Az első ember, bizonyára stílustalan, a másodiknak olyan elképzelései vannak a szerelemről, hogy nincs az az ember a földön, akivel ezt elérhetné, a szerelem amúgy sem ilyen, a harmadik pedig annyira igénytelen magával szemben, a negyedik pedig vagy rejteget valamit, vagy ötlettelen és lusta, így jobb, ha figyelmen kívül hagyjuk és megkíméljük magunkat!)
Felejtsük el a „csak nagy szerszámmal rendelkező, kék szemű, sportos fiúkat keresek tartós kapcsolatra” mondatokat tartalmazó adatlapokat, ahol a kép helyén a saját szerszámát mutogatja és persze tartós kapcsolatot keres. Aki maga sem tudja, hogy mit szeretne, avval jobb nem foglalkozni.
Kerüljük azokat az adatlapokat, ahol valaki azt írja, hogy csak szexkapcsolatra keres valakit, majd azt írja, hogy mindezt csak „megtévesztésből” írta. Kit akar megtéveszteni és miért? Aki nem tiszteli az idődet már az elején, jobb, ha törlöd még az emlékezetedből is!
6. Ha első üzenetet írsz, kerüljük a paneleket és sablonokat!
A legjobb az adatlapból kiindulni: olyas valamit keress, amit érdekesnek találsz. Például hegyet mászik, ugyanazt a sorozatot szeretitek, stb. Kérdezz erre rá! Az emberek többsége szeret magáról beszélni, pláne olyan dolgokról, amelyek fontosak neki!
7. Ha neked írnak, és nem tetszik a másik, a legudvariasabb és leginkább sportszerű, ha azt írod, amit a legjobb barátom szokott írni: ”bocs, de azt hiszem, nem egymást keressük…”
Evvel nem bántod meg. De ezekkel igen: „bocs, de én vékonyabbat képzeltem el” vagy „ilyen kövérrel, bocs, de nem”. Természetesen ezek variációja is létezik, soványakkal, nem kisportoltakkal, stb. Kerüljük ezeket a felesleges és céltalan megbántásokat!
8. Az internetes ismerkedés nagy csapdája, hogy belemerülünk az üzenet-és vagy levélváltásokba.
Az interneten keresztül nem kell és nem is szabad megosztani az életed legfontosabb fordulópontjait, elképzeléseidet a világról, stb. Ezek mind az első találkozás témái. Nem kell sokat üzengetni vagy levelezni! Ez csak arra szolgál, hogy kifejezed érdeklődésed! Lehetőleg minél előbb térjetek rá arra, hogy személyesen is találkoztok! Felesleges kitárulkoznod egy vadidegen előtt és beleélned magad egy kapcsolatba, akit nem ismersz és ami nem is biztos, hogy kialakul.
9. A randit olyan időpontra szervezzétek és olyan helyre, amely mindkettőtöknek jó. Adjatok időt egymásnak! Ne kelljen elrohannod fél óra múlva! A kutatások szerint két ember egy alkalommal másfél órát tud beszélgetni úgy, hogy ritkán látják egymást és van témájuk. Másfél óra bőven elég ahhoz, hogy felmérd, megérintett-e vagy sem.
10. Ha nem megy el a randira- akkor tudd ezt be az internetes ismerkedés jellemzőjének! Nem rólad szól ez a megfutamodás, hiszen te ott voltál…
11. Ha úgy érzed, hogy nem érintett meg az ember, akkor lehetőleg ezt közöld is vele. Ha máshogy nem, hát írj neki egy SMS-t! Ennyit megérdemel! Tiszteljük meg ezzel! Kudarcnak érzi majd, lehetőleg ne nehezítsük meg a dolgát még a mai inkorrektségünkkel!
12. A randin lehetőleg ne ostromoljuk kérdéseinkkel, kezdjük a beszélgetést avval a témával, ami közös, vagy ami felkeltette az érdeklődésünket!
13. Örök kérdés: ha úgy tűnik lesz valami a köztetek, mikor lépjen ki a másik az internetes társkeresőből…(Szögezzük le, hogy ki kell lépni!) Recept nincs, a válasz, ha úgy érzed megbízol benne…Előbb-utóbb illik megbízni a másikban, ugyebár…
Treen az előző bejegyzéshez azt kommentárt fűzte, hogy úgy tűnik, ez egy igazi randi-blog.
Azonban mielőtt elmerülnénk abban a hitben, hogy ez tényleg egy randi-blog, egy kevésbé örömteli bejelentésem van. Álmaim szakácsa a következő üzenettel örvendeztetett meg: ...sokat gondolkodtam rajtad. Csütörtökön azért nem engedtem meg, hogy megcsókolj, mert nem akartalak becsapni vele se téged, se magamat. Nagyon kedves és aranyos srác vagy. De nem érzem azt a vonzalmat vagy szikrát, amire szükségem lenne a komolyabb kapcsolathoz. Remélem nem haragszol emiatt..."
Úgyhogy ennyit a nagy ötleteimről és a tippjeimről, és a randi-blogról...
Nem tudom, hogy ki milyen szikrára vagy vonzalomra vágyik a lelke mélyén. Nem lehet, hogy ez is csak egy "szöveg"? Nem úgy lehet, hogy a tudatalattink jelzi, hogy szimpatikus a másik vagy sem? Amennyiben szimpatikus az illető, nem pipáljuk ki az elvárásainkat?
Milyen szikrára várhatunk akkor, mikor a másikat nem is ismerjük?
Aki külsőleg tetszik, avval leállunk dumálni. Aztán eldől teszt-kérdéseink feltétele után, hogy számításba jöhet-e hosszabb távon vagy sem. Cserepes virág vagy nyalóka. Ez itt a kérdés. Ha hazavisszük és öntözgetjük, akkor megmarad vagy inkább csak egyszer elnyaljuk, megállapítjuk, hogy finom volt, és a pálcikát eldobva továbbmegyünk?
Vagy nem ilyen egyszerű és logikus az egész?
Nem az történik, ami velem már sokszor, hogy utólag rájövök arra, hogy a magányosságom miatt vetítettem bele a srácba mindenfélét? Mert szép a logika, csak hát emberek vagyunk, és objektíven nézni a másikat elég nehéz.
Most, hogy megint el kezdtem böngészni az adatlapokat, sokan azt írják a "magamról" rovatba, hogy: "'tök mindegy ki vagyok, úgyis a külső számít...". Falra tudnék mászni az ilyen szövegektől...
De nincs igazuk? Ha valaki tetszik, és "bejön" megbocsátunk neki mindent, ha pedig nem, lehet akkora főnyeremény, mint jómagam, akkor sem kell a kutyának se...
Csütörtökön elmondtam neki, hogy nekem azért jó vele lennem, mert mindig bíztat és ez nekem tök fontos...Meg, hogy az tetszik benne, hogy keményen tud dolgozni, hogy szegénységből jött, de ki akar ebből törni, az ambíció, az előrejutás, és ebben én szívesen támogatom. Valahogy jó volt elgondolni azt, hogy egy csapatként jutunk majd előre...
És a vége mostanság ugyanaz: nem érzi ugyanazt a lelkesedést. Én pedig most már szinte szokás szerint hozzáteszem: legalább őszinte volt...
Sovány vigasz.
Na jó, idemásolom a hirdetésem-sosem lehet tudni. Ahogy ezt a kis hercegtől tudhatjuk:)
"Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált." Paulo Coelho: Piedra folyó partján ültem és sírtam
"...barna hajú, kék szemű srác vagyok, egyetemi diplomával, egy kisebbedő pocakkal, stabil, önálló egzisztenciával, budapesti lakással, titkok nélkül... Egy olyan 27-38 közti művelt, intelligens srácot keresek,lehetőleg 180 centitől felfelé, akinek van legalább 4 értelmes, nyelvtanilag helyes, őszinte mondata saját magáról, stabil egzisztenciája, legalább halvány elképzelése magáról és jövőjéről, különösen múltjáról. Nős, biszex, travi, mackós, vidéki, megjátszós, komplexusos, bármilyen függőségben szenvedő, negatív, depressziv világképű és lelkületű, már kapcsolatban lévő "holnap szakítok vele", valamint "meleg vagyok és szélsőjobboldali", illetve a "most külföldön élek, de jövő hónapban költözöm haza" srácok egy másik hirdetésre válaszoljanak... Köszönöm!"
Nem tudtam magam meghazudtolni: a kisebbedő pocak egy sunyi kábítás-patron:)))
A lelkigyakorlatokban az elején mindig megpróbáljuk megfogalmazni, hogy milyen "kegyelmet" is kérek, azaz mi hiányzik az életemből, mire vágyom.
Lelkigyakorlat ide vagy oda, azt hiszem alig van ennél fontosabb kérdés...
Békességre vágyom? Szeretetre? Szerelemre? Elfogadásra? Próbáltam megfogalmazni, de valahogy a bennem lévő hiányban ezek a válaszok mind "lötyögtek". Aztán az egyéni beszélgetésben elmondtam, hogy úgy érzem, itt lenne az idő, hogy végre én is komolyan vegyem mindazt, amiről prédikálok...És akkor tudtam csak magam számára is megfogalmazni: voltaképpen én hinni szeretnék. Nem csak újra hinni, hanem hinni abban, hogy az a bizonyos erő, az a lendület, a dolgok alakulása, ami végül lelkésznek hívott, az elhívásomban, a hivatásomban szeretnék újra hinni...
Számomra jutalom volt, ha lelkész lehettem, ha csinálhattam...És voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, hogy ha csak ez az egy pillanat adatott, már megérte. De mindig volt még egy. Azóta mióta eljöttem, és mióta nem vagyok praktizáló lelkész, mondhatnám úgy is, mióta a gyülekezetem az egész világ valahogy mindig van újabb és újabb ilyen pillanat. Bár ez a poszt egy héttel ezelőtti eseményekről szól, azért csak kiszólok, hogy ezen sorok írása előtt is sikerült beszélnem egy sráccal, akiben talán valami elindult vagy a helyére került...És persze majd folytatjuk...És egy pár is bejelentkezett...
Hinni szeretnék abban, hogy még sokáig lesz mindig egy újabb "ilyen" pillanat...,amikor a helyemen vagyok, amikor úgy érezhetem volt értelme gürcölni...
A 42.zsoltár szavaival volt a következő meditáció. Engedtem, hogy a többszöri felolvasások során megérintsenek a szavak...
1A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye. 2Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!3Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt?4Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? 5Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot.6Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!7Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok a Jordán földjéről és a Hermónról, a Micár hegyéről.8Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.9Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az ÚR; imádságot életem Istenéhez.10Ezt mondom Istenemnek, kőszálamnak: Miért feledkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség?11Mintha csontjaimat tördelnék, amikor gyaláznak ellenfeleim, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened?12Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek.
"Isten után szomjazik a lelkem, az élő Isten után..."
Olyannak láttam a lelkem, mint a száraz föld...Szétmálló, tartástalan földdarabnak...Amely, ha hozzáérsz szétporlik...
"Úgy nem tudlak elküldeni, ha nem érzel..."
Ez szólalt meg bennem... Ez volt ráírva a mennyei képeslapra... Szomorúság tört rám...
Pénteken jókedve volt, humorizált, én pedig próbáltam kihúzni belőle szeretkezés közben azt, hogy jó-e neki...már amit csinálok...Kezdetben nagyon erőtlen volt, erőtlen volt az ölelése, erőtlenek voltak a csókjai, az érintése...Most már egy halvány fejlődés volt, de még mindig szótlan volt, megkövült...
Fecsegtünk, tulajdonképpen semmiről...Szeret, ezt érzem...De már korántsem olyan felhőtlen a kép, mint mikor megláttam. Már nem olyan egységes a róla kialakított képem, mint akkor...és a lelkesedésem is elszállt...Látom a gyengéinek egy részét, látom az erősségeinek egy részét...Várakozó állásponton vagyok..
Csalódás? "Félreismertelek?" Mi ez a változás bennem? Nézzük, hogy mitől is van mindez...:)
Kezdjük egy kis ismétléssel.
Habár senki sem vette a fáradtságot, hogy kommenteljen múltkori bejegyzésemet illetően (gondolom mindenki maximálisan egyet értett vele), nos a múltkori posztomban a párkapcsolat (házasság) szerintem való definícióját adtam. Idemásolom mégegyszer, hogy ne kelljen lapozgatni.
"A házasság két egyenrangú ember Isten általi különleges szövetsége, melyben megélhetik a teljes elfogadást, az álarcok és szerepek nélküli elfogadást, az egymás általi beteljesülést.Ez a szövetség, egy élő organizmus, folyamatosan változik, folyamatosan újra kell gondolni és újra lehet építeni."
Ebből a definícióból most egy tagmondatot emelnék ki:" folyamatosan változik". Elképesztő mennyiségű emberrel találkoztam, akik benne ragadtak egy számukra egyáltalán nem vagy kevéssé megelégítő párkapcsolatban. (Nem szeretem a kielégítő szót. Egyrészről túlságosan szexuális többlete van, másrészről pedig nekem azt súgja, hogy az ember élete tulajdonképpen arról szól, hogy vágyait kielégítse, hiszen az ember egy "hiány-lény"- Gehlen "csodálatos" teoriája. Ennél azért én többre értékelem magunkat...Ugyanis létezhet, még ha ritka akkor is, hogy az ember felülmúlja magát...) Nem hittek abban, hogy kapcsolatuk megváltozhat, vagy egyáltalán bármi szerepük is lehet abban, hogy a kapcsoltuk megváltozzon. Inkább választották a jól megszokottat.
S hogy miért ragadtak bent? Erre többféle választ adtak: ezt ismerik, más is így él, félnek, hogy ha szakítanak és egy újabb kapcsolatot keresnek, majd nem fognak találni és a "két szék közé esnek", stb. De erre még visszatérek.
Csak, hogy visszatérjek eredeti mondandómhoz és amiért kiemeltem a fenti tagmondatot: azért fontos, mert a változás egy kapcsolatban, (annak viszonyaiban, azt alkotó érzésekben, hevességében, stb., tehát a szereplők személyén kívül bármiben) természetes dolog. Tudom, erre sokan ironikusan felkapják a fejüket, hogy "na ez aztán egy nagy gondolat!" Így leírva nem valami nagy cucc. De el sem hinnétek, hogy mennyi ember szenved ettől. Próbálják fenntartani mindenhogy azt a romantikus szerelmet, ami már rég a múlté, vagy éppen azokat a már jól bejáratott szokás(oka)t, amelyek valamelyikőjüknek kényelmetlen(ek).
Volt egy párom, elég röviden jártak hozzám, de a történetük tanulságos. Ildi és Miki egymásra találtak, majd elolvadtak maguktól, ahogy szinte már kínosan romantikus történetüket előadták. Látszott, hogy nagyon boldogok. Mindketten egy elég hosszú önállóságból jöttek, és sokszor voltak magányosak. Családot is akartak. Ildi hozta el Mikit hozzám, és nagy körmondatok után lecsaptam a kérdéssel: "Boldogtalan vagy mégis?" Kiderült igen, mert -azt mondta, mindent megtett, hogy Miki a legjobb formájában találja mindig. Csodálatos többfogásos vacsora, lágy zene, tisztaság, rend a lakásban, gyertyafény, finom parfüm a nyakban, stb. Több hónapig ment ez, minden tökéletes volt. Ildiben aztán kifáradt: úgy érezte, ez már nem ő, de közben azt gondolta, hogy Miki csak így szereti. A poén az volt, hogy Miki is ugyanezt gondolta, és ő is ugyanigy szenvedett ettől az egésztől. Túl akartak lépni egy szakaszt, de nem mertek. Aztán mertek.
Tehát sokszor azért csalódunk, mert nem merjük jobban felfedni magunkat. A másik csak "abból tud főzni", amit mutatsz...
A következő történet szerintem sokkal inkább ismerős lesz.
Tibort csak nagyon megbízhatatlan pasikkal randizott. Aztán találkozott Lacival. Laci tökéletesen megbízhatónak, hűségesnek, jópofának, férfiasnak és odaadónak tűnt, úgy tűnt, Tibor megtalálta élete nagy szerelmét. Zuhantak az intimitásba, Tibor elmesélte minden csalódását, Laci megértette. Teltek-múltak a napok, Tibor kezdett feloldódni, egészen más embernek érezte magát. Aztán egy nap nem vette fel Laci a telefont, nem válaszolt az sms-re, emailekre...Nem volt otthon sem. Aztán egy sms napok múlva, hogy ne haragudjon, de elköltözött külföldre és vége a kapcsolatnak és bocs. Aztán Tibor felhivta Laci legjobb barátját, akivel egy egyszer találkoztak futólag. Attila mintha egy másik Laciról beszélt volna: egyéjszakás kalandok tömkelege, megcsalások, stb.
Laci megérezve Tibor biztonságra irányuló vágyát, mindent megtett, hogy megbízható szeretőnek a képét mutassa. Ezt a lélektani folyamatot hívják "projektív identifikációnak", azaz kivetitő azonosulásnak...
Gondolom Laci jóhiszeműen indult neki ennek a kapcsolatnak, csak egy idő után nem volt kedve alakoskodni.
A történet itt azonban nem ér véget. Tibor mielőtt eljött volna hozzám, hetekig a telefont leste, hátha ír neki Laci, fantáziált, hogy csak viccelt, és majd Laci hazajön és őt is kiviszi magával. Felmondott a munkahelyén is, hogy majd Lacival külföldön kezdenek új életet.
Aztán rájött, hogy soha többé nem hall Laciról. Emlékszem azt mondta nekem, hogy "örülök is neki, mert különben visszafogadtam volna, annyira magányos voltam..."
Ez a tagadás tipikus esete. Még ha nem is ennyire extrém módon, de elég sok embernél látom a tagadást. Egyszerűen nem akarnak azonosulni fájdalmaikkal. Füves Kertecske előtt én is tagadtam. Tagadtam, hogy magányos vagyok. Aztán volt idő és beszélgetés, mikor ezt bevallottam, de látom magam kívülről, ahogy jövök haza, nincs itthon senki, és azt hazudom magamnak, hogy minden rendben. És csodásabbnál csodásabb ideológiákat gyártok erre...A szeretkezésben éppen az a "rossz", hogy mikor összekaparom magam és elkedzdek mosolyogni, akkor döbbenek csak rá, hogy hogyan is éltem a szeretkezés előtt...
De addig is: fordíts időt a másik megismerésére is. Ne engedd, hogy rébuszokban beszéljen és azt se engedd meg magadnak, hogy te gondolj valamit arról, hogy ő mit akart mondani ("én azt gondolom, hogy ő azt gondolja" tipikus esete).Egy embert szeretünk és nem az érzésbe vagyunk szerelmesek, ugye?
Van egy harmadik jelenség, amely ugyancsak meg szokott jelenni és torzítja a képet.
Ez az úgynevezett áttétel. Ez egy olyasféle személycsere, amely során az egyik személy tulajdonságait a másikra ruházza át. Általában szüleinkkel kapcsolatos érzéseinket szeretjük partnerünkre is rávetíteni. Egy haveromnál láttam azt, hogy volt egy nagy csalódása, amivel nem tudott mit kezdeni, tele volt feszültséggel, megbántottsággal, haraggal, de közben pedig vágya is volt.
Elkezdett randizni, és sorra mentek tönkre a kapcsolatai. Bárki jött felé, mindenkiben az elmúlt szerelmét látta, sőt kifejezetten kereste a hasonlóságokat. Felnagyította a hasonlóságokat, a köztük lévő különbségeket pedig kisebbítette. Mindenkivel úgy bánt, ahogy az elhagyott szerelmével bánt volna, ha találkoztak volna...
Ajánlom ezt a szuper mondatot ismételgetésre, a megfelelő nevek behelyettesítésével:
Robiról szeretnék írni egy posztot, aki két farsangon is tükörtojás volt pirított szalonnával. Meg is nyerte mind a két farsangot.
Robi 10 éves, és szerintem minden kertelés nélkül kijelenthetjük, hogy egy zseni. Tehát angolra tanítom. Ezért zseni. Vagy zseni és ezért tanítom angolra. Nézőpont kérdése...:)
Szóval, Robi, elvált szülők gyermeke egy tök normális 10 éves gyerek. Az első pillanattól kezdve elfogadott, bácsiz. Ha nem sikerül megcsinálni a házi feladatát, mert nem volt a boltban olyan papírka, amire rá tudná írni a megtanulandó angol szavakat, akkor dühöng, teljesen összeomlik. Azt mondja az anyjának, hogy nem akarja a becsületét eljátszani előttem.
Robi felnéz rám. Ha azt mondom, hogy írjon szebben, akkor szebben ír. Ha szerintem ki kellene radírozni azt a szót és újra írni, akkor kiradírozza és újraírja.
Robi minden alkalommal rettenetesen vár, más előző nap teljesen odavan, hogy másnap végre tanulhatja az angolt velem.
Rettenetesen hajt, elképesztő memóriája van, szorgalmikat csinál, és büszkén hord egy "God bless America"-feliratú jelvényt, amit éppen tegnap talált meg valahol. Kész vagyok!
Emlékszem, hogy mikor az anyja felhívott, hogy kellene angolul tanítani a gyereket, jelentős mennyiségű testfolyadék fagyott meg bennem. Nem sok esélyt adtam az egésznek. 10 éves gyereket írni, meg olvasni kell megtanítani, nem angolra! Hát egy frászt...Legalábbis Robival más a helyzet. Mindig is érthetetlennek, unalmasnak és gyerekesnek tűntek a kisgyerekek...
Robi szívja magába az angolt. Érti. Szereti.
Robitól kaptam ma egy karácsonyi ajándékot.
Talált egy régi noteszt kitépett lapokkal. Becsomagolta, és nekem adta. A csomagolóanyagot technokollal ragasztotta össze. Még az anyja sem tudott róla. Azt írta rá "Happi Christmas and Happi new year!"
Teljesen elérzékenyültem belül, de hát egy tanár bácsi nem hatódik meg mindenki előtt. Csak otthon.
Istenem, mit tettem én? Csak érdeklődtem az imádott dinoszauruszai iránt, elismertem, megdicsértem, megdícsértem az anyja előtt is és egy csomó házit is adtam neki mindig...ahogy kérte...
Vagy tényleg csak ennyi az egész? Valahogy olyan őszinte ez a rajongás és ez a tisztelet irántam...Nincs benne tényleg semmi manír...
Semelyik szerelmem sem bízott meg bennem igazán. Robi valahogy mintha arra tanítana, hogy mindennek ellenére én bízzak meg valakiben...Hogy ne feleljek a bizalmatlanságra bizalmatlansággal. Hogy merjem bedobni a kezdőtétet, merjem ne csak azt látni a másikban, a másikból, ami most van, hanem merjem meglátni a jövőbeli szárnyait is, hogy milyen lehetne mellettem, ha csak egy pici esélyt kaphatna...És ebben nincs semmi a "Gyere, én majd megmentlek!" című játszma szánalmas számításából...
Hogy merjem végre bedobni a kezdőtétet...
Zsoltnak ultimátumot adtam hétfőn. Hogy ha vasárnapig nem találkozunk, akkor felejtsen el. Elegem van a munkamániás, "a levelezzünk, hátha megunod", halogatós, kibújós emberekből, akik vádolni, visszakozni remekül tudnak. Megvádolni avval, hogy én beleképzelek mindent abba a képbe, amit elküldött. Közben pedig éppen ők menekülnek a valóságtól. Mert találkozni nem akarnak. Valójában csalódni nem akarnak...
"Kimerült az elemem, ha nincs kitartása az úrnak, nincs jövö. Nem kifogásnak mondom és nem kibúvásnak, de most nem szeretem magam...kifacsart vagyok és fáradt..és ez nem mára értendő. Igy nem találkozom senkivel...
Csak gyűjtöm az energiát itt, attól aki osztja, aki osztani akarja. Sajnálnám, ha te nem ez lennél, de taláka nem lesz ezen a héten."
Bedobtam a kezdőtétet.
"Kedves Zsolt,
köszönöm a válaszod és külön köszönöm az őszinteséged, nekem ez sokat jelent. És érzem benned a felém irányuló bizalmadat is, amit külön köszönök és szeretnék még inkább rászolgálni.
Természetesen nem gond, ha nem találkozunk a hétvégén, határidő sincs, emiatt ne félj. Nem fogsz elveszíteni, csak ha mindenáron el akarsz küldeni. Akkor elmegyek. Addig viszont nem szándékozom.
Tudom, hogy milyen nehéz lehet, én is voltam így és én is még mindig sokszor vagyok így. A lelkész és a terapeuta szerepei, maszkjai nem engedik, hogy az arcomnak ezt a részét felfedjem, megmutassam, de ott van. Sokszor én sem szeretem magam, én is kifacsart vagyok ..és fáradt...És nem sok kedvem van semmilyen találkozóhoz, randinak kinéző valamihez...Egyszerűen csak szeretnék önmagam lenni újra. Bezárulni, hogy kinyilhassak. Aludni, hogy szárnyalhassak. Álmodni, hogy alkothassak. Megélni a sötétséget, hogy láthassam a felkelő napot. Meghalni magamnak, hogy eggyé válhassak a Másikkal.
...
És találtam még neked három dalt, amelyet szeretettel küldök neked erőgyűjtéshez...
A próba nem vár. Az élet nem néz hátra. Egy hét nagyon is elegendő arra, hogy eldöntsük: vállaljuk-e a sorsunkat vagy nem.
(Paulo Coelho)
Nem az a fontos, hogy az elsők legyünk, hanem az egyetlenek.
(Jules Renard)
Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.
(Woody Allen)
Életünk akkor ér véget, amikor az igazán fontos dolgokról hallgatni kezdünk.
(Martin Luther King Jr.)
Senki sem születik úgy, hogy gyűlöli a másikat, a bőre színe, származása vagy vallása miatt.
az emberek megtanulnak gyűlölni. És ha meg tudnak tanulnak gyűlölni, akkor a szeretetre is megtaníthatók, hiszen a szeretet sokkal természetesebb állapota a szívnek, mint az ellenkezője. (Nelson Mandela)
Nem is tudom, talán 12 éves lehettem, mikor az All that she wants c. számmal berobbant az Ace of base, majd pedig jött a The Sign, amire megveszekedetten tomboltunk egy álmos dunántúli kiváros tini diszkójában a Héliosz diszkóban, amit mindenki csak KISZ-nek hívott, mert a régi KISZ-házban volt. Szombaton délután 6-kor kezdődött és este 10-ig tartott...
Mekkora szó volt, hogy majdnem 17 évesen már végig maradhattam! A második lassúzós blokk után, ami kb. fél 10 körül ért véget, a legjobb számok jöttek sorra, az akkori slágerek:)
Istenem, mintha 1998 vagy 300 évvel ezelőtt lett volna! Ma már slágerek sincsenek:)))
A címben olvasható fantasztikus sor egy akkori kívánságműsorból való. Persze remegő kezekkel vártuk, hogy mikor adja le a rádió a kedvenc számunkat, hogy remegő kezekkel indíthassuk el 23000 éves Hitachi kazettás magnónkat, hogy a 86-szor felvett és letörölt kazettánkon meglegyen:) Istenem , bárcsak meglenne...
Ma eladtam a régi mobilomat. Istenem, 2 évig fizettem a részleteket a 65 ezer forintos mobiltelefon után, és ma csak a hatodik arab zugmobilos adott érte 5000 forintot...És még hálásnak is érezhettem magam, hogy nagynehezen bevette...
Mindez csak azért jutott eszembe, mert a mai idős házaspár, aki hozzám jött, mintha ugyancsak evvel küzködne...Sokszor azt se tudják miről is van szó körülöttük...Nem találják a helyüket, nem is igazán értik ezt a világot... S már egymást sem nagyon...
Én sem mindig.
Jó, leírom...Mióta egy kicsit beleszerettem egy igazi civil aktivistába...És láttam a cikket róla a Népszabadságban...És persze már arról is álmodtam, hogy kézen fogva fogjuk megmenteni a világot és megváltoztatni az emberiséget, elhozni a Fényt, az értelem és az Igazság fényét minden emberszívébe, hogy megvalósuljon az áhitott rend, egy normális, szabad és szolidráis tárasadalom...Na ez volt a romantikus baromság...
Komolyra fordítva a szót, én várok egy világforradalmat. Nem is a társadalmi berendezkedés megváltozását. Jó ez a kapitalizmus és a demokrácia. Sokkal inkább az értékek forradalmára várok.
Amikor nem lesznek apróbetűs kiegészítések egy szerződésben, nem kell becsillagozni a plakátot, hogy elárulják az igazi részleteket, amikor nem fogalmaz senki sem óvatosan, amikor nem érzed azt, hogy mosolyogva rabolnak ki (miért is kell egy szuperhatalomnak majdnem 30 ezer forintot fizetni egy matricáért (értsd: vízum) az útleveledbe?), amikor nem kell egy bioboltnak avval kitűnnie, hogy nála "fair trade"-ből származó cuccok vannak, mert az emberek rájönnek, hogy nem kell kifosztani senkit, és nem is kell a világvégéről például rózsát vagy íriszt hozatni, mert vannak itthon is szép virágok, és itt is megterem a rizs vagy az alma.
Vagy amikor azt írja egy ételszállító cég, hogy a 8. pizzát ingyen kapod, akkor ne derüljön ki, hogy amúgy előtte 1500 forint értékben kell rendelned, mert különben nem szállítják ki...Ha egy boltra ki van írva, hogy 70%-os leárazás, akkor ne csak bizonyos darabokra legyen érvényes, hanem mindenre. Mert a boltban 70%-os leárazás van...
A reklámról két megállapítást tanultam. Az egyik, hogy a reklám a szar letagadása. A másik, meg, hogy a reklám a féligazságok hazugsága.
Ha most tényleg belegondolunk, egy olyan társadalom, ami a fogyasztásra épül, ergo a reklámok uralkodnak (definiciójukat lásd fent), csoda, hogy a legtöbb mozdulat, a legtöbb szó az értelmét vesztette? S jöttek újabbak: dzsunior menedzser, ökáunt...
Emlékszem, mikor a világ leghelyesebb pasija interjúztatott, megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy mire is jelentkeztem. (Álljunk meg egy pillanatra: szerintetek ez a csávó normális?)
Mire annyit válaszoltam, persze. Egy ügyintézői állásra. Erre Ő: "Ezt hogy érted?". "Miért?" Nem az? A manager az angol to manage igéből származik, amelynek az a jelentése, hogy valami sikerül, stb. Azaz olyan személy a manager, akinek bizonyos dolog sikerül. Jobb esetben a munkája. A manager nem igazgató! A director az az igazgató! Érdekes, directorból mindig 1-2 van csak egy cégnél...Ezért van az, hogy a manager nem más, mint egy ügyintéző...
A srác persze felháborodott. Szánalmas volt. Hogy én miért mondok ilyeneket... Azért mert ez az igazság...És attól nekem nem lesz jobb, hogy menedzsernek hivnak majd. Depláne junior managernek...
A történethez az is hozzátartozik, hogy a fenti ominózus kérdése előtt azért megkérdezte, hogy tudnék-e számlát adni, és mennyire ragaszkodom ahhoz, hogy bejelentsen...Felfordult a gyomrom.
Természetesen nem vettek fel az állásra...
Várom a forradalmam...
Közben a halálos, gyilkos, ős-ellenség narancsos Fantán a következő felirat olvasható: " A rostot a gyümölcstartalom miatt láthatod!"
De láttatok ti már rostokat a Fantában*? (* gyümölcstartalom: 2%)
Szégyellem magam, hogy ez a levél is alvászavaromnak köszönhető, de tudnod kell, hogy érlelődik bennem egy ideje. Egy levél, neked.
Csak így, itt, innen. Mert nem tudom a címedet. Pedig rólad elég sokat tudok már. Van két szemed, egy orrod, egy szád, fogaid, nyelved, két szemöldököd, karjaid, lábaid, kezeid. Na jó, és a kihagyhatatlan farkad...Csak a biztonság kedvéért megemlítettem. Nem, egyáltalán nem vagyok prűd. Vagy egy kicsit talán mégis. Azt is tudom rólad, hogy szoktál enni, inni, aludni, vetkőzni, öltözni, utazgatni, vásárolni, használod az internetet, a barátaiddal vagy, hogy egy outdoor faszi vagy... És persze sokat dolgozol.
Valójában sokat tudok rólad. Azaz semmit. Arctalan vagy, se előlről, se hátulról nem látszol. És még csak nem is találkoztunk...
...
Hát, te lennél, akit a társamul választott ki Isten... Egyik barátom, Péter rávágna a számra, ha azt írnám ide utána, hogy "mindezért a fatális tévedésért én kérek elnézést az Ő nevében is", de -mintegy utilitarista és konfliktus-kerülő magatartásként- inkább azt írom: itt volt az ideje, haver, hogy rátalálj a Főnyereményre! Mi tartott ennyi ideig?
Jó, jó, persze elhiszem, hogy nem volt egyszerű, de igazán megerőltethetted volna magad. Látod, még levelet is írok...Remélem hálás vagy érte:)
...
Hááát... itt lennénk...Jól utaztál? Biztosan jól...És milyen enyhe az éjszaka kint...Holnaptól fagyokat mondtak, de hát addig is...
...
Szóval, csak annyit szeretnék neked írni, hogy örülök, hogy vagy. És, hogy sokat vártam rád. Nem szeretném, rád önteni minden magányom és kiábrándultságom, panaszom és kudarcom. Egy hosszútávfutó magányosságával és kitartásával kezelem ezeket. Hozzájuk szoktam. Nem is kell, hogy megments. Ami Münchausen bárónak nem sikerült, nekem tökéletesen megy már.
Nekem nem erre kellenél.
Egyéb terveim vannak veled.
Szeretnék átélni veled egy nyálas, mesterséges, amerikai meglepetés-bulit. Amilyet minden amerikai filmben látni. Hogy megérkezzünk a jeles napon, nyissuk ki az ajtót, és mikor felkapcsoljuk a villanyt, a barátaink lufikkal, díszekkel csak annyit kiáltsanak a szoba közepén, hogy "Meglepetés!". Mi pedig meglepődünk együtt. És büszkék leszünk rájuk. Hogy nem felejtették el...
Igen, szeretnék veled meglepődni. Összenézni és ártatlanul mosolyogni egymásra...Hogy bizony minket is, -akik baromi öreg rókáknak hisszük magunkat, akiket már láttak egy s más dolgot az életben-, meg lehet lepni.
S nem csak a világon szeretnék meglepődni veled, hanem egymáson is. Azon, ahogy fejlődünk, ahogy átéljük az extázis szó legmélyebb értelmét. Ja, nem baj, ha nem ismered a szót. A görög eksztázisz szó azt jelenti, hogy kilépés, átlépés. Kilépni, átlépni önmagunkon és belépni hozzád. S nem csak a szexre gondolok. A mindennapi kis határainkra. Amikor elhódítunk magunknak valamit a nagy ismeretlenből...Mikor kibújunk jól megszokott kis szerepeinkből, mikor megengedjük magunknak, hogy másként éljünk...
Szeretném élvezni veled ezt a táncot, amit életnek hívnak. Szeretném, ha 80 évesen is tudnánk azon mosolyogni, hogy milyen őrültek is voltunk, és sírni azon, hogy milyen boldogok és hálásak vagyunk, hogy ilyen teljes életet élhettünk. Hogy van, mint itt hagyni, ha el kell majd menni...
Szeretnék az lenni melletted, aki lehetnék. És aki még nem vagyok. De bennem él. Ott szunnyad bennem minden pillanat, egy teljes élet minden lehetősége, minden szó, minden mozdulat, amit neked szeretnék adni.
Szeretném elengedni az árnyaimat, mindazokat a mondatokat, amiket már unok, amik csak jönnek és jönnek, és amiket kénytelen vagyok igaznak gondolni, valósnak, pedig nem azok. Minden szánalmas próbálkozásomat szeretném elengedni melletted, és már csak az emlékeikről beszélni másoknak, hogy tanuljanak belőle...Hogy régen miket csináltam...Szeretném minden hazugságomat elengeni melletted, minden menekülésemet, mindent pótcselekvésemet, riadt pótolgatásaimat, toldozgatásaimat-foltozgatásaimat és benned otthonra találni.
Szeretnélek boldognak látni, otthont adni neked...Hagyni, hogy éjszaka bevackolj hozzám, hogy a fülembe horkolj, vagy éppen fogadkozásaidat hallgatni, hogy mostantól nem fogsz horkolni...hogy mától minden megváltozik.
Szeretnék hozzád tartozni. Karácsonyi üdvözlőlapokat írni, és büszkén odakanyarítani mindkettőnk nevét...A mobilltelefonunk háttérképének közös képünket rakni...És azon röhögni, hogy milyen javíthatatlan infantilisek és szentimentálisak vagyunk és, hogy mennyire belefér ez a világmindenségbe.
Szeretnélek látni a munkahelyeden, ahol a csodádra járnak, mert nem hisznek a szemüknek, hogy mennyire kinyíltál, ahol a biztonság, a biztos háttér nyugalmával mehetsz neki a kihívásoknak...Szeretném látni azt a belső mosolyod és megnyugvásod, amit emiatt érzel.
És szeretném, hogy ha mindezeket az elképzeléseimet melletted el tudnám engedni...Maradjon meg, aminek meg kell maradnia, és menjen, aminek máshol a helye...
Hagyni mindkettőnket és a köztünk lévő kapcsolatot fejlődni a maga útján...Ne nőjjön úgy, mint a gaz, céltalanul, de ne is rakjuk köré az "ennek így kell lennie" karóit.
Tartsuk szeretetben szabadon, és örökre a mienk marad.
Sohasem múlik el..."- mondta Josh Lyman, az Elnök emberei c. sorozatban Charlie Youngnak, akit az elnök személyi titkárának neveztek ki, és aki csak hüledezett egy elnöki tévébeszéd előtt. Belekóstolt a politikába és úgy maradt.
S talán mindannyian így vagyunk a saját hivatásunkkal.
Hogy sosem múlik el mindaz, amit egyszer éreztünk. Hogy egyszer megmámorosodtunk, megittasultunk valami mással, valami vonzott végeláthatatlanul, hajtott előre, és mi nem tudunk mást csinálni, csak engedelmeskedtünk, vállalva minden kockázatot, minden veszélyt, minden akadályt.
Ma azt kérdezte tőlem volt barátnőm, hogy lehet-e az, hogy amiről azt hitte, hogy tehetsége van, hogy ami az ő dolga, arról kiderüljön, hogy még sem az... Hiszen, Friderikusz is azt mondta a Megasztárban az egyik énekes csajnak, hogy maga 29 éves és nem hallottunk magáról és már nem is fogunk...Telik az idő, és úgy érzi beleszürkült az életbe. S hova lettek a nagy álmok!
Hogy hova tűntek? Szerintem ott szunnyadnak benned! A hivatásunk, -mondjuk ki- ott szunnyad bennünk.
És senki és semmi nem tudja pótolni.
Senki és semmi nem tudja megmásítani.
Folyamatosan utat tör magának, nem tudjuk magunkat meghazudtolni. Ott él bennünk, mint ahogy a Biblia mondja: "csontjaimba rekesztett tűz". És ez éget, vadul, csillapíthatatlanul. Jelez, ha nem haladnak a dolgaim, ha nem arra tartok, amerre kellene.
Lelkészként csodálatos pillanatokat éltem át.
Emlékszem, 10 éves voltam, mikor megkereszteltek. És az első hittanórán azt kérdeztem a hitoktató nénitől, Anci nénitől, hogy hogyan lehetnék én A. bácsi (a lelkész). Sosem felejtem el, mikor -talán 10-11 éves lehettem- láttam, ahogy jön ki a lelkészi hivatalból és jön a templom felé istentiszteletet tartani, a palástja alá befúj a szél, felkapja...
Valahogy sosem tudtam elfelejteni ezt a képet...Majd pedig Tim Robbins filmje a Ments meg, Uram... (Elég csak figyelni a tekinteteket, mozdulatokat, érteni fogjátok...), mikor pedig első év után gyáván el akartam kullogni a Teológiáról, akkor pedig Mimi Leder filmje a Jövő kezdete mentett meg és erősített meg, hogy folytassam, hogy jó úton haladok.
És minden rossz ellenére, ott állni és megkeresztelni valakit, összeadni egy párt, megölelni egy gyászolót vagy vasárnap pár száz ember előtt beszélni...Feledtet mindent. Minden rosszat.
És ítélhetnek csendre, vonhatnak meg tőlem bármit, akkor is lelkész maradok. És lelkészként fogom látni a világot, az embereket, az életem. Nem tudok másmilyen lenni. És nem is akarok.
Akkor élek igazán, mikor egy beteg, szerencsétlen asszony áldást kér a kórházban, mert meg szeretne gyógyulni, aki még pár nappal azelőtt a halálán volt. Nagyon félt. Hosszan a szemébe nézek...Ő pedig elsírja magát. Megkönnyezem én is.
Akkor élek igazán, mikor egy állapotos anyukának azt mondják, hogy talán belehal a szülésbe. Áldást kérni jön. Hosszan a szemébe nézek. Sírni kezd. Megkönnyezem én is. Pár napra rá megszületik a kisbaba. Egészséges kisfiú.
Könnyekkel küszködik egy férfi istentiszteletről kijövet. Azt mondja, megérintette a prédikációm. Nem tudja mit mondjon. Megnyugtatom, hogy nem is kell mondania valamit. Egy hétre rá elmondja, hogy meghalt a menyasszonya, épp az esküvő előtt. A temetés óta nem mert kimenni a temetőbe. "Tegnap kimentem, és végre elsirattam őt..."- mondja.
Istenem, mennyi úton jártam! Mennyi mindenről gondoltam, hogy közöm van hozzá, és közben pedig semmi. Esetleg hobbik lettek, kis kitérők, de sosem voltam a helyemen.
Tudom, hogy így vagyunk a legtöbben...Sokszor van az, hogy nem mindig látjuk, nem mindig érezzük ugyanazt a lüktetést az életünkben, amit egyszer, akkor, ott. Pedig a megszáradt kéreg alatt, ott lobog, ott dobog az az ellenállhatatlan...
A jó hír az, hogy ott lüktet! Ott szunnyad megállíthatatlanul!
A kérdés -már megint- az, hogy megengedjük magunknak, hogy jó legyen nekünk, hogy kiteljesedjünk?
Higgyétek el, minden harcot megér, minden rossz pillanat eltörpül, minden kudarc keserű emléke édessé válik, amikor látom, láthatom, hogy már az én palástomat is felkapja a szél...
Az utolsó két elmélkedésben is nagyon nagy megerősítéseket kaptam...
1Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg: 2együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, és Nátánaél, a galileai Kánából és Zebedeus fiai; a tanítványok közül pedig még kettő.3Simon Péter így szólt hozzájuk: "Elmegyek halászni." Ők erre ezt mondták: "Mi is elmegyünk veled." Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. 4Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az.5Jézus ekkor megkérdezte tőlük: "Fiaim, nincs valami ennivalótok?" Így válaszoltak neki: "Nincs."6Ő pedig ezt mondta nekik: "Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok!" Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt.7Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: "Az Úr az!" Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felső ruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe.8A többi tanítvány pedig a hajón jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal.9Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret.10Jézus így szólt hozzájuk: "Hozzatok a most fogott halakból!"11Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló.12Jézus erre ezt mondta nekik: "Jöjjetek, egyetek!" A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő.13Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik; ugyanúgy a halat is.14Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül.15Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: "Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?" Ő pedig így felelt: "Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!" Jézus ezt mondta neki: "Legeltesd az én bárányaimat!"16Másodszor is megszólította: "Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?" Ő ismét így válaszolt: "Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged." Jézus erre ezt mondta neki: "Őrizd az én juhaimat!" 17Harmadszor is szólt hozzá: "Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?" Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: "Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged." Jézus ezt mondta neki: "Legeltesd az én juhaimat!
Az egész elméledés alatt végtelen szeretetet és gondoskodást éreztem...Péter voltam ebben a történetben, annyira vitt magával az elmékedés, hogy csak bizonyos felvillanások élnek bennem....
A tanácstalan tanítványok arcai...Jézus kicsit viccelődő kérdése...Van valami ennivalótok?...És a nagy üresség, a semmi...Nincs...De ez az üresség most nem fenyegető...Az egész történetet belengi a nagy törődés, szeretet.... áthat...péterként a partra úszom...Jézus megsimogatja a fejem...Már sül a hal...Gondoskodik rólunk...Jézus kérdez...Én válaszolok...Uram, te tudod, hogy szeretlek téged...Legeltesd a juhaimat...
1Amikor egyszer a sokaság hozzá tódult, és hallgatta az Isten igéjét, ő a Genezáret-tó partján állt.2Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták.3Ekkor beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot.4Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: "Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!"5Simon így felelt: "Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat."6S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik;7ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek.8Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: "Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!"9A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és azokat, akik vele voltak és segítettek;10de ugyanígy Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait is, akik társai voltak Simonnak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: "Ne félj, ezen túl emberhalász leszel!"11Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.
Uram, egész éjszaka nem fogtunk semmit...De a te szavadra kivetem mégis a hálóimat...Feleslegesség érzése, terméketlenség, szárazság, megfosztottság...minden mit az elmúlt hónapokban éreztem...Hogy nincs tovább...Az elvesztegetett napok, idők...de kivetem a hálóimat, Uram, ha akarod...Érzek még félelmet, aggódom...De növekszik bennem a "lehet"..."Ne félj, mától emberhalász leszel..." Engedem, hogy hassanak rám a szavak...De a szavak betöltenek...Ne félj...
Két hete, hogy vége ennek a lelkigyakorlatnak, azóta új utak nyíltak meg előttem, és családok is jönnek, párok is...Róluk holnaptól...Foglalkozzunk egy kicsit a szerelemmel is...:)
Bár Gergőnek megígértem, hogy nem fog ez a blog a legújabb pattanásomról szólni a fenekemen, de tulajdonképpen egy kedves pillanaton kívül nem sok minden történt: takarítás Cinivel...Imádok neki főzni...A leghálásabb evőm...Hihetetlen gyönyör tükröződik az arcán, mikor az első falatot elkezdni rágni...:) Hiába ezért érdemes élni.Ezért is. A mennyországról beszélgettünk, de nem jutottunk semmire...Két fasza lelkész:)
Az a bizonyos kedves pillanat pedig a Ferenciek terén történt, asszem. Egy srác olyan tanácstalanul próbálta a lányt meghódítani, hogy öröm volt nézni...Ahogy a beszélgetésükből kiderült egy szalagavatón találkoztak... S mivel nagyon pozitiv visszajelzéseket kaptam az előző bejegyzéseimmel kapcsolatban, senki sem tud megakadályozni abban, hogy ne lássam el jótanácsaimmal azokat a bátor egyedeket, akik vállalkoznak arra a hitetetlen küldetésre, hogy egy szórakozóhelyen ismerkedjenek meg valakivel...:)
A diszkóban nemcsak szórakozni, lazítani lehet, hanem ismerkedni is.
Számoljunk le azzal a mítosszal még az elején, hogy aki meleg diszkóba jár szórakozni, az egy-éjszakás kapcsolatokat keres vagy prostituált vagy megbízhatatlan.
Lehetőleg ízlésesen öltözzünk fel! Ha nem muszáj, ne szórakozni vegyük fel kedvenc pártunk választási pólóját, vagy bármi olyan ruhát, öltözéket, jelet, ami Rólunk, hitünkről, meggyőződésünkről elárul valamit! (Mindezt azért, mert ezáltal esetleg a kiszemeltben előítéletek, sztereotípiák keltődhetnek, amelyek, lehet nem is igazak Rád, mégis úgy veszi, mintha igaz lenne! )
Ciki leírni, de ha lehet tartsuk be az európai viselkedési normákat! Nem muszáj a merev részegségig leinni vagy szétszívni magunkat! Sokak berúgni és tökéletlenedni mennek szórakozás címszó alatt, aztán csodálkoznak, hogy soha senki nem közeledik feléjük!
Ne akarjunk feltétlen és mindenáron ismerkedni! Nézzünk körül, keressük az esetleges kiválasztott tekintetét, sokszor már a visszanézésből lehet következtetni a sikerre vagy éppen az elutasításra!
Sajnos sokszor végignézek az embereken, és alig van egy-két ember, aki mosolyog tánc vagy műsor közben. Unott arcok, boldogtalanság. Érdekes kísérlet, hogy ha mosolyogsz (még ha rá is kell magad venned, hogy mosolyogj) előbb-utóbb tényleg jobb kedved is lesz! Arról nem is beszélve, hogy a mosoly a szád sarkában (természetesen nem látványosan erőltetett amerikai műmosolyra gondolunk), magabiztosságot, harmóniát, kiegyensúlyozottságot sugároz, ami sokkal többet ér és sokkal többet jelent, mint egy kidolgozott felsőtest látványa.
Ezért ha kinéztél magadnak valakit, mosolyogj rá! Ismét: nem műmosoly! Egy apró, diszkrét mosoly a szád széléről! És mosolygó szemek!
Várd meg a reakciót! A reakció önmagáért beszél!
Ne keseredj el, ha elkapja a tekintetét, ha nem viszonozza a mosolyod! A visszautasítás nem a világ vége! Ne szegje kedved! Elcsépelt közhely, de attól még igaz: a szépség igenis relatív!
Ha mélyen a szemedbe néz vagy, ha viszonozza mosolyod, akkor úgy tűnik szimpatikus vagy neki! Külföldön ez már mindennapos, itthon mintha valami akadályozna bennünket: VÁRD MEG A MEGFELELŐ PERCET ÉS MENJ ODA HOZZÁ! SZÓLÍTSD MEG! Itthon egyszerűen nem merünk odamenni a másikhoz! Mosolygok valakire, visszamosolyog egyszer, kétszer, háromszor, de csak nem jön oda hozzám, csak nem szólít meg! Ha nem én megyek oda hozzá, soha sem fogunk beszélgetni! Szokjunk le erről!
Még van pár elmékedés, amelyet meg szeretnék osztani veletek, de nem tudok elmenni a mai nap egyik élménye mellett: egy hét és itt a karácsony. És erre csak most jöttem rá...Olyan jó lenne egy kicsit készülni lélekben is...
Tegnap írtam egy kis elmélkedést az adventre...Szinte hetek, hónapok óta nem prédikáltam, amitől szenvedek...és egy fórumra írtam ezt az elmélkedést... Mivel senki sem hallhatja, talán szívesen elolvasod...Remélem érthető lett és együtt tudsz velem gondolkodni...
Olvasandó: Ézs. 40, 1-5.
1Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek. 2Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. 3Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! 4Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! 5Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az ÚR maga mondja ezt. (Ézs.40, 1-5)
Az utóbbi napokban, hetekben, Karácsonyhoz közeledve, egyre több és több ember fogalmazta meg körülöttem szinte egészen spontán, hogy mi is hiányzik az életéből. Egy társ, szerelem, pénz, boldogság, hűség, egy kis nyugalom, értelmes munka, simogatás, szeretgetés, elfogadás, csók, ölelés, meghittség és sorolhatnám sokáig. Mintha lelkük karácsonyfája alá ajándékként várták volna ezeket az Istentől kisebb-nagyobb várakozással. Mikor megkérdeztem tőlük, hogy szerintük megkapják-e azt az ajándékot, amit kívánnak, sokan keserűen csak annyit mondtak, hogy már nem bíznak ebben. Aztán valahogy újra és újra elindult bennem valami, ami egyre eltökéltebben követelte, hogy kérdezzem meg tőlük, hogy ők maguk mit tesznek ezekért az ajándékokért? Döbbent csend volt a válasz vagy a szokásos kérdés: „de hát mit is tehetnék! Én saját magamért?”
Ézsaiás könyvének ezek az igéi a babiloni fogságban szóltak a néphez. Ők már nem azok voltak, akiknek el kellett hagyniuk az országukat, két-háromgenerációnyi idő is eltelt már. Ézsaiás elhívásakor (6.rész) tanuja lesz a mennyei világban történt eseményeknek, így a fenti igéket egy „mennyei hang” mondja. A 2. versben rabságról beszél ez a mennyei hang, amely az eredeti szövegben szolgálatként olvasható. Evvel a szóval speciálisan katonai szolgálatot vagy kényszermunkát jelöltek. Azt mondja ez a hang, hogy ennek a szolgálatnak vége, letelt Isten büntetése, új jövő készül számukra. A vigasztalás szó pedig a héberben nem csak megnyugtatást, együttérzést jelent, hanem Istennek olyan konkrét beavatkozását, amikor a rossz jóra fordul. Ezt az örömhírt akarja a mennyei hang tudtul adni. A szív pedig a zsidó gondolkodás szerint nem csak az érzelmek, hanem az akarat helye, központja is.
Itt jutunk el azt hiszem, a mai üzenethez. A „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez” tagmondat arra utal, hogy ne csak az érzelmek szintjén, hanem az akaratunkban is változzunk meg! A mennyei hang bátorít. Ne csak örülj, hogy valami új kezdődik, hanem cselekedj is érte: készíts egyenes utat Istenednek, amin majd kivezet téged, amin majd hazavezet!
Két-három generáció óta voltak Babilonban a zsidók. Képzeljük el, hogy van egy zsidó ember, akinek már a nagyszülei is kényszermunkások voltak. Nem látott mást, és neki sincs más jövője, mint az, hogy ő is ezt fogja csinálni. Hazamenni? Hova? Lejárt a büntetésünk? Na és? Mindez a rossz megváltozik? Na hiszen! Talán nem is olyan rossz dolgozni a babiloniaiknak…
S mi nem így élünk? Mi sokszor nem ugyanilyen kényszermunkások vagyunk? Mi sokszor nem ugyanígy kényszereink, görcsösen szorongatott vágyaink, összekuporgatott álmaink, üvöltő hiányaink, és követelődző gyerekségünk fogságának vagyunk a munkásai? Talán mi is így reagálunk a vigasztaló szóra? Inkább maradunk a megszokott langymeleg pocsolyánkban, mint kilépni az eddig megszokottból és elindulni egy teljesebb felé?
Talán mi is kétkedünk a reményben, hogy Isten egy szebb és egy jobb jövő felé vezet minket? Isten egy soha-nem-látott haza felé akarja vinni a már Babilonban született zsidó népet. Isten minket is járatlan utakon vezet, egy olyan földre, amiről csak ígéreteiben szólt. Mersz hinni Istennek? Mersz hinni az ígéreteiben? Ott mered hagyni a te kényszer munkáidat? Egyáltalán kire vagy mire vársz ebben a „második adventben”?
Isteni békességre vársz vagy a Békesség Istenére? Isteni szeretetre vársz vagy a Szeretet Istenére? Isteni elfogadásra vársz vagy az Elfogadás Istenére? Isteni reményre vársz vagy a Remény Istenére?
Mert nem mindegy. Kényszereid munkásaként neked az Isten csak azt adja meg, amit kérsz, amiről úgy gondolod, hogy neked most arra van szükséged?
Vagy engeded, hogy „az egyenes úton a kietlenben” vezessen téged, ahol megtapasztalhatod az Ő hatalmát, és ahol megajándékozhat téged a reménnyel, egy új élet, egy emberibb élet reményével?
Kérjük Istent, hogy adjon erőt és bátorságot naponként elfogadni és felvállalni ezt az utat!
