Talán saját magam legnagyobb csodálatára kondizni kezdtem. Nem is akárhogy. Heti négyszeri edzéssel készülök a helyi Pride-ra és a június végi nagy egyházi meleg mozgalmi bulira. Ezen utóbbi egyházam meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű lelkészeinek, tanárainak, diákjainak, stb. évenkénti összejövetele.
Addigra szép szeretnék lenni. Nos, életemben először azt érzem, hogy a magam részéről 90%-ban eleget is teszek minden kívánalomnak. És a legnagyobb nyugalommal mehetek. A maradék 10% lemaradás még mindig a mohóságomnak köszönhető. Még mindig egy picit rendszertelenül eszem, és sajnos néha kénytelen vagyok hizlaló dolgokat enni. Erre van sajnos pénzem. A minőségi kaja itt elég drága. És persze lusta is vagyok.
Ami a fenti tényekben még érdekes, hogy mindez otthon, Magyarországon nem sikerült megcsinálnom. Semmilyen motivációt nem éreztem. Nagyon élt bennem, hogy majd itt…És íme. Összejött…Hogy mi lehetett a baj? Vagy mi volt az, ami otthon hiányzott? Fogalmam sincs. De most ugyanolyan kitartó vagyok, mint a hivatásommal kapcsolatban.
A YMCA nevű szervezetet, mintegy 150 évvel ezelőtt alapították, ha jól emlékszem metodisták, és még a legutóbbi időkig sem volt koedukált. Fiatal férfiak keresztény egylete lenne a fordítás a nevét illetően. Ma már szinte az egész világon van YMCA, akik anno domino a test-lélek-szellem platoni hármasára helyezték a hangsúlyt. Azaz, ezt szerették volna fejleszteni, de leginkább a keresztény hitet akarták gyakorlatiassá tenni. Nos, ez elég jól sikerült.
Azóta világszervezet lett, és minden kutyafülével foglalkoznak a rendes kondizástól kezdve az egészséges életmódon át a jógáig és a szinkronúszásig bezárólag.
Ahova én járok, van konditerem, kosárlabdapálya, squash-pálya, mindenféle fitnesz tanfolyamoknak terem, finn szauna és törökgőz, pezsgőfürdő, az udvaron pedig óriáscsúszda, medencék. Mindent családok adományoztak…
Meg kell vallanom, elég furcsa, hogy a falon Jézus mosolyog rám mindenhonnan, vagy éppen egy kereszt, esetleg egy Biblia, miközben szétizzadt emberek hajtanak egy jobb élet felé.
Ugyanis ez a YMCA inkább amolyan „családi-típusú” központ. Azaz elkeseredett és/vagy széthízott családanyák, elkeseredett és/vagy széthízott családapák, nagypapik és nagymamik próbálják bebizonyítani maguknak, hogy érnek még valamit, s drága házastársuk nem élete legnagyobb baklövését követte el azzal, mikor egy őrült pillanatban igent mondott egy közös élet hajnalára.
Majd két hónapja járok, így sikerült felállítanom az én külön bejáratú YMCA- tipológiámat.
Mivel mással is kezdődhetne ez a tipológia egy magamfajta blogger számára, mint saját magával. Én egy üde színfoltja vagyok ennek a nagy családnak. Kedvesen mosolygok, gúnyos szemforgatásaimat és röhögő görcseimet gondosan takarom. Napi 15 perc futással indulok, majd 60 perc crosstrainer következik, majd 15 perc gondos hasazás. Néha vállazás, de nem nagyon szeretnék izomra gyúrni, míg nem fogyok vagy még 15 kilót.
Egyszerűen szeretnek. Néha magyar popdalokat dúdolok, némi szájmozgással, tisztelettudóan letörlöm magam után az eszközöket, bátorítóan biccentek a szétcsúszott és épp a feladás szélére sodródott háziasszonyoknak. Akinek többre van szüksége, annak édesen megjegyzem: „Tudom milyen nehéz. De a legnehezebb volt elkezdeni, ugye?” Hálás pillantások. Mondom, hogy szeretnek.
Aztán vannak a már említett elkeseredett és/vagy széthízott családapák, családanyák, nagypapik és nagymamik. Ők nem csak egy beteg társadalom kárvallottjai, hanem sajnos szenvedő alanyai is. Valamint- és nem utolsó sorban- legnagyobb önámítói. Egészen megkapó látvány, mikor elégedett arccal 15 perces menet után távoznak, vizet isznak, beszélgetnek, vagy diadalittasan lapoznak könyvükben. Félreértés ne essék, természetesen a fotógépen sétálnak. Azaz, ahogy ők mondanák: menetelnek. Erőltetettség nélkül. Nyilván.
Ők a nagy bizonyítók, hogy érnek még valamit, azért is tudnak teljesíteni az ágyban. Egészen felemelő látvány az ötvenes pasasok izmozása. Fél órás felkészülés, pár kinyomás, majd mint aki kiizzadt, komoly ábrázattal, izompólóban törölgetik az arcukat és úgy csinálnak, mint akik egy világversenyre készülnének.
A leghumorosabb azonban az izomfiúk fellépése. Nos, ők csoportban leledzenek, mélyen kivágott pólóban feszítenek, és talán csak az Isten tudja, hogy kinek és mit akarnak bizonyítani.
Mindenesetre este fél 10 felé, fél órával a bezárás előtt, mikor már alig vannak a konditeremben, megkezdődik a homoerotikus orgia. Először csak magukat tapogatják ezek a „csodálatos” izompacsirták, majd amolyan férfiasan átnyúlnak a másik karjára, és jól megtapogatják azt is… Hátha nőtt valamennyit az edzés alatt. Aztán pózolni és feszíteni kezdenek, majd pedig ledobják pólónak nevezett anyagfoszlányukat, és önmagukat csodálják a tükrökben. Közben vicsorognak az erőlködéstől.
Kenny-nek, kedvenc tréneremnek mindig mondom, persze felfújhatod magad, de a farkad nem lesz nagyobb. Nagyfarkú Kenny mindig nagyokat mosolyog ezen. Persze mindig hozzáteszem, hogy ő a nagy kivétel:) Minden tekintetben… És ezen mindig édesen elpirul… Én pedig belevetem magam a pezsgőfürdő habjaiba.
Mint, aki tényleg jól végezte dolgát…
