A melegfelvonulás éjszakáján tűnt fel nekem, ahogy egy elképesztően ócska számot énekelt a nyolcvanas évekből teljes beleéléssel az előadó transzvesztitával. Mike. Májk. Májki. Hatalmas ajkak, nagy szem, deformált mellkas, amolyan macho negyvenes. A meleg diszkó ajtajánál dolgozott, beengedő fiú volt, és pultos.

Odamentem hozzá, beszélgettünk. Márk haverom elmenetelkor csak annyit mondott, hogy HIV pozitív és nem neked való…

Volt a srácban valami ellenállhatatlan sebzettség, a remény ízének élvezete, ahogy beszélt velem, és a búcsúcsókban valami egészen különleges éhség és érzékenység. Márkkal egy baj van, hogy mindig igaza van, és tudtam, hogy ha ő mondja, akkor Mike tényleg pozitív. De ez annyira nem érdekelt…

Nem tudom, miért akartam szeretkezni a halállal, hogy mi vonzott benne, de le akartam győzni…

Természetesen nem kellett sok idő, egy könnyű olasz vacsora után Mike teste ott hullámzott előttem. Végigsimogattam a hátát, és kéjes örömmel vettem tudomásul, hogy csókjaimra kis nyögésekkel felel… Tűzbe jött. Szorított. Markolt. Mindent megtett, amit csak kértem. Megkérdeztem, hogy mikor kúrták meg utoljára, de nem felelt.

Remegett a vágytól, hogy tegyem meg. Tudtam, hogy régen volt… Felhúztam a gumit, minden óvintézkedést betartottam. Tudtam, hogy csak én nyerhetek.

Nekiestem.

Nem sok esélyt adtam neki.

Kemény voltam. Kíméletlen.

Erősen tartottam a medencéjét.

Összegyűrte a lepedőt az öklével.

Láttam a félrefordított fején, hogy összeszorítja a szemét.

Hogy a kéjtől csorog a nyála.

Láttam a könnycseppet a szeme sarkában.

S láttam az eltorzult arcát, mikor elélvezett.

Hozzám simult és könnyes szemekkel várta, hogy elélvezzek…