Mrs. F.-et idéztem az előbb, aki ismét a reményt hozta el nekem.

Rám is fér. Tegnap óta valahogy nem találom magam. Ábrándozom, várom a jövőt, de valahogy a mindennapok mintha végtelen egyhangúsággal telnének. Mennék már külföldre, de még nem lehet. Közben pedig dörömböl bennem minden vágy, kezdenék valami újat, változnék, várom, hogy kinyíljon a világ...hiába, a várakozás sosem volt az erősségem. Különösen, hogy a régi már nem tart meg...

Erikhez járok angolra, és feladott egy halom házit és mikor megkérdezte, hogy nem lesz-e sok, azt mondtam, hogy nincs más dolgom, mint angolt tanulni, heti egyszer tanítani Robit, gyúrni (brrrr...), blogot írni, foglalkozni avval pár emberrel és párral, akik hozzám járnak... És valóban így van... Arany életem van! Közben pedig beleesem abba a hibába, amire mindig felhivom mindenki figyelmét: koncentráljon arra, amilye már van, ne arra, ami nincs...

Azt hiszem, minden fenti gondolat pusztán nyavalygás a részemről...

Valójában Zsolttal való levelezgetésem fejleményei kedvetlenítettek el...

Pont szilveszter napján küldte el a képét, majd hárított, hogy fáradt, hogy most ne. És a Robiról szóló posztomban (Farsangra....című)  írtam is arról, hogy bár le akart rázni, hogy csak valamikor a jövőben találkozunk, mert "most nincs ereje", én kitartottam. Hogy semmi baj, én is voltam így. És várok.

De az utolsó üzenetei rossz hangulatai, és minden válasza arra mutatott, hogy valójában marha kényelmes neki minden...Van egy srác, aki hűségesen irogat neki, ő meg kénye-kedve szerint odavet neki valami választ...És semmit sem tesz azért, hogy jobb legyen...ezt pedig már túl jól ismertem...

Egy ilyen borús válaszára én is válaszoltam valami egészen vicceset...Erre már nem válaszolt...És tegnap éjjel betelt a pohár...Belefáradtam...

"Kedves Zsolt,

nem tudom, talán nekem van rossz napom, de valahogy most kicsit rosszul esett, hogy válaszra sem méltattál...
Mikor frissítettem és észrevettem, hogy már kiléptél, ránéztem a naptárra...és január 22-ét mutatott...
23 napja várom, hogy találjunk egy órát, hogy találkozzunk, de ez nem sikerült...Több, mint három hete és ez a negyedik hét...
Ne haragudj érte, de úgy érzem-különösen a mai nap köszönés nélküli kilépése után-, hogy elfáradtam.
Nincs több erőm reménykedni, türelmesnek lenni, várni, hogy hátha egyszer...hogy talán majd holnap...vagy a hétvégén..., hogy egyszer talán elérnek hozzád a szavaim...
Bocs, de túl sok munkaalkoholistával volt dolgom, és egy újabb "elfoglalt", és önmagát sajnáltató emberre tényleg nincs szükségem, még ha a szívem is szakad meg, hogy egy baromi helyes pasinak kell ezeket a sorokat írnom...Különösen annak, aki soraival, képével felkeltette az érdeklődésem...
Sajnálom, tényleg.

További sok sikert!

B. "

Erre jött ma a válasz:

"Kedves,

megertem, sajnalom de a sajat szempontodbol igazad van. En meg atmeneti idoket elek es nekem eleg estenkent nehany kedves szot olvasni amig rendezem a dolgaim.

Neked pedig ennyi szabadidovel, termeszetesen tobb kell. Hat nem jo idoben talalkoztunk...

udv, Zsolt "

Titkon bíztam benne, hogy majd valamit tesz...

De semmit sem tett...Nem tudom, de valahogy ezt az erőtlenséget, azonnali lemondást, a legkisebb erőfeszítés elkerülését látom sokakban... Sok boldogtalanság gyökerét...És egy kicsit a sajátomét is...

Sajnálom...Olyan jó lett volna!

"Jön a tavasz, a varjak kimentek a városból..."-mondta Mrs. F.

Remélem is. Itt az ideje egy kis fénynek.