Apám szólt, hogy menjek haza elbúcsúzni a nagymamámtól. Három éve diagnosztizálták, hogy Arzheimeres, és ehhez jött még a cukorbetegsége, a veseelégtelensége és a szív-problémái. Egyre kevésbé volt már kapcsolata a külvilággal. Bekerült egy otthonba, onnan pedig bevitték a megyei pszichiátriai centrumba, hogy beállítsák neki a nyugtatóit. Napok alatt összeomlott a kórházban, és kómába került. Mindannyian tudtuk, hogy hamarosan meg fog halni…

Az épület tragikusan nézett ki, mintha csak a múlt századba csöppentem volna. Ott feküdt a nagymamám kómában, összeaszottan, eltorzult arccal.

Anyám, apám és én is megsimogattuk, de a várakozásnál többet nem tudtunk tenni. Magunkban felidéztünk mindent, ami vele volt kapcsolatos, történeteket, jellemző mondatait… és vártunk.

És akkor a velünk lévő nagypapám, akivel 56 évet húztak le együtt, odahajolt és elkezdte csókolgatni, simogatni és beszélni hozzá: „Édesem, egyetlenem, hát itt vagyunk, eljöttünk hozzád, nézd itt van az unokád, Balázs, eljött ő is meglátogatni téged…Na, nyisd ki csak egy percre a szemedet, nézz rám…Ne hagyj itt engem…”

Újra és újra mondta neki, és közben csókolgatta, simogatta, ahol csak érte. De mama már nem nyitotta ki a szemét.

Végigbőgtem a hazafelé tartó utat. S nem csak a mamámat sirattam, hanem az abszolút szánalmas életemet. Hogy én még fényéveknyire sem vagyok ettől.

Csak az elmúlt hetek, hónapok idióta mondatai zúgtak a fejemben: "Figyelj, aranyos vagy meg minden, különösen, hogy nem dohányzol, de ne haragudj, nem tudok azon túl lépni, hogy oroszlán jegyű vagy, különösen egy vízöntő aszcendenssel..." vagy „Aki velem akar kezdeni, annak tudomásul kell vennie, hogy nálam a fontossági sorrendben mindig a fiam az első, majd utána a 2. és a 30. hely között én következem, azután a pénz és majd a 60. vagy 70. helyen következik a párom."

Hol vagyok én attól, hogy valaki ilyen elfogadással szeressen, hogy még ilyen betegen is lássa bennem azt az embert, akit szeretett, akivel annyi élmény köt össze? És hol vannak az én nagypapámtól ezek a becses férfiúk, akik méltóztattak rám szánni egy kis időt, hogy személyesen is találkozzunk? Mindkét kérdésre a teljesen nyilvánvaló válasz az, hogy sehol.

Sokat gondolkodtam azon, hogy valójában hol is van a hiba. Bennünk? Vagy a társkeresés módjaiban? Hogy ennek az egész internetes társkeresésnek valójában semmi értelme? Vagy próbáljak meg egy meleg szórakozóhelyen ismerkedni tökig Armaniban a szememet csípő cigifüstben, zajban, amiről a társkereső profilok tulajdonosai 80%-ban azt írják, hogy ők „meleg helyekre nem járnak”?

Addig eljutottam, hogy bár már van regisztrált párkapcsolat nálunk, de a magyar melegek többsége még mindig nem hisz abban, hogy két férfi vagy két nő képes szeretetben, boldogságban, őszintén együtt élni. És azt is sikerült megállapítanom, hogy a társkeresők többsége valójában, a lelke mélyén, nem is keres magának párt. Mivel „illik”, hogy legyen valaki melletted úgy harminchoz közel, pláne harmincon felül, hát „keres”. Így próbál megfelelni a ki tudja kitől vagy mitől származó elvárásnak.

Az is teljesen nyilvánvaló, hogy teljesíthetetlen elvárásokat fogalmaznak meg legtöbben. Légy jóképű, magas, kigyúrt, izmos, kockás hasú, gazdag, okos, művelt, vezető beosztású! Bár jelen sorok írója sem nem kigyúrt, sem nem gazdag, és még csak nem is vezető beosztású, habár magas és talán műveltnek is mondhatja magát. Ám ez jelen felállásban édes kevés.

Nem, azt hiszem, a probléma gyökere mélyebben van.

Arra jöttem rá, hogy valójában azért nem akar menni ez a társkeresés (még ha alapjában véve is nagyon nehéz ügy), mert egyszerűen nem akarunk változni. Valójában eszünk ágában sincs feladni, amik vagyunk, és ahogy élünk. Pedig egy kapcsolatban nem is kellene mindent feladni, csak egy kicsit változni. Önmagunkon kívül tekintettel kellene lenni egy kicsit a másikra, figyelembe venni az igényeit, vágyait, az ő szokásait, de meggyőződésem, hogy még erre sem vagyunk hajlandóak úgy igazán. Úgy szeretnénk tiszták lenni, hogy nem akarunk megfürödni, pláne vizesek nem akarunk lenni. Pedig enélkül ez nem megy. Értelmes, őszinte és fejlődőképes kapcsolathoz a változást nem lehet lespórolni. Bármennyire is szeretnénk.

Az hiszem, az elmúlt éveim, amelyet társkereséssel töltöttem, tulajdonképpen a körül a kérdés körül forogtak, hogy aki előttem ül, az hajlandó lenne-e értem akárcsak egy kicsit is változni, akár csak egy kicsit tenni. S mivel még mindig nem találtam senkit, az eredmény magáért beszél. Pedig volt, aki szeretett volna közel kerülni hozzám. Nem sokan, de voltak. De egyiknek sem sikerült. Sokáig nem értettem, hogy miért. De most már világos.

Az én hibáimon kívül mindannyian a már kialakult és megváltoztathatatlannak hitt életükbe próbáltak belegyömöszölni. Azt nézték csak, hogy beleférek-e abba. Imádok éjjel dolgozni? Huh, az nem jó, mert ők már 10-kor ágyban vannak. Csak angolul beszélek? Huh, az nem jó, mert akkor mi lesz majd a német barátai előtt. Hogy a 80-as, 90-es évek diszkó slágereiért rajongok? Te jó ég, akkor hogyan fogunk majd bulizni? A szexről nem is beszélve...

Érdekes módon egy amerikai film címe indított el a következő lépés felé. „Nem kellesz eléggé!” volt ennek a vígjátéknak a címe. Ajánlom mindenki figyelmébe. Randijainkról szól, kereséseinkről és a félmegoldásainkról. Hogy hát nem az igazi, de hát mégiscsak jobb, mint a semmi.

Akkor esett le, hogy a változáshoz nem csak bátorság kell, hanem szerelem is. Olyan vonzás a másik felé, amely megmagyarázhatatlan és kínzó, amely inspirál és nem hagy nyugodni, míg mellé nem fekszel. És bármennyire is nehéz és szomorú leírnom, de le kell: ezek szerint az elmúlt évek egyetlenegy érdeklődőjének sem kellettem eléggé ahhoz, hogy változzon értem, és ugyanígy senki sem kellett eléggé, hogy igazán változzam. Vagy éppen azért nem akartam eléggé a másikat és nem akartam változni, mert már éreztem, hogy ő sem akar eléggé? Meglehet, hogy ez csak egy mentegetőzés részemről.

Nagypapám 82 éves, egyszerű bányász ember, a nagymamám 75 éves, egyszerű háztartásbeli asszony volt. 56 évig voltak házasok. Nem volt könnyű életük. Mégis kitartottak egymás mellett.

Ebből azt tanultam meg, hogy élet valahol nagyon igazságos. Az igazi boldogsághoz nem kellenek se vagyon, sem különleges képességek. Szeretni és változni nem csak ingyen van, hanem mindenki képes rá, minden különlegesebb diploma, szakképzés sem kell hozzá. Őszintének kellene lennünk. Önmagunkhoz és a másikhoz. Nem áltatni, nem kifogásokat keresni, nem újabb és újabb mézesmadzagokat elhúzni a másik orra előtt, tisztelni annyira, hogy elengedjük, ha nem tudjuk tiszta szívvel szeretni, mert megérdemli, hogy egyszer, valahol, valaki igazán szeresse.

Sosem leszünk tökéletesek, a másik sem lesz tökéletes és szeretetünk egymás felé sem lesz az, mi mégis annak láthatjuk a másikat és a szerelmünket, ha akarjuk.

Nagymamámtól azt hiszem, ezt a cikket és ennek minden tanulságát örököltem, és ez többet ér bárminél.

Hálás szívvel búcsúzom tőle.