Már a második napja, hogy kifolyik az idő a kezeim közül...Egyszerűen rohan, nincs megállás, én pedig tétlenül állok...Már megint hajnali fél 4 van...Hogy ma mit is csináltam?

A dolgaimat intéztem, szuttyogtam, rendeltem egy pizzát...Teljesen hasznontalan voltam, pedig nem. Csak én érzem igy.

Valahogy az egész hét ilyen szuttyogós...De az is lehet, hogy csak a hétfőt próbálom a helyére rakni...

Az AIDS világnapi rendezvényen én voltam a HIV-szűrésen én voltam a beengedő, az ajtón álló, hogy csak egyesével menjenek be az emberek...

Úgy álltak az ajtó előtt, mint ahogy a liftben szoktak az emberek. Nem tudom megfigyelted-e már, hogy ilyenkor megkeményedik az arcuk, lenéznek vagy az eget kémlelik, de semmiképpen sem egymásra. Csendben állnak és hallgatnak. Valahogy mintha a kuss csendje telepedne ránk...

Egy srác állt mellettem. Borostás arcán azért látszott, hogy már nem mai gyerek, kék gombszemei nagyon távoli célt kerestek maguknak...Próbáltam mosolyogni rá, de nem mosolygott vissza. A teste szebb napokat is látott már. Láthatóan ki volt gyúrva, de ma már inkább mondanánk elhízottnak, mint izmosnak...Aztán bement.

Telt múlt az idő. Kijött a doktornő, hogy ne engedjek be senkit. Se vérvételre, se eredményért. Megvan az első pozitív. Aztán pörögött tovább a sor, jöttek vérvételre, jöttek eredményért.

Bement a srác is, de nem jött ki onnan. Elvonultak a sarokba a doktornővel. Ő volt a nap első pozitívja...Láttam őt...S valahogy nem tudom feledni az arcát. Sokszor találkoztam már pozitívval, de valami miatt most mégis...

El kellett mennem, de ott ültem vele a sarokban. Fogtam a kezét. Egyik napról a másikra megtudod, hogy fertőzött vagy...Megváltozik az életed. Vagy sem?

Mit lenne, ha pozitív lennél?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 nap van hátra az életedből?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 hét van hátra az életedből?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 hónap van hátra az életedből?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 év van hátra az életedből?

Mi lenne, ha tudnád, hogy csak 10 éved van hátra?

Nemrég fejeztem be Sophie Coppola filmjét a Marie Antoinette-et... Sophie itt erősnek, érthetőnek és szimpatikusnak láttatja ezt a királynőt...Belemenekült a pénzbe, a csillogásba, a hedonizmusba, a vásárlásba, a csillogásba a magánya elől. Pedig rengeteg mindennek meg kellett (volna) felelnie.

Annyi volt a feladata, hogy szüljön egy fiút...A trónörököst. Mindezt 14 éves korától kezdve...Azon gondolkodtam el, hogy mi mennyire jobban élünk, azaz mennyire sikerült kivívni a világtörténelem során, hogy a szabadság, a boldogság egy valóban reális lehetőség legyen mindenki számára.

Azt hiszem, valahol ugyanarra vágyik minden ember ezen a földön, mégsem érhették el sokan. 14 éves korában trónörököst szülni? Ha pedig nem teszed, a házasságodnak is lőttek? Ez a film egy ízig-vérig modern alkotás volt: a mai eszünkkel értékelte újra Sophie Coppola ennek a nőnek az életét. Senki nem kérdezte meg tőle, hogy kell-e segítség.

Ugyanis Marie Antoinette bátyjának, a későbbi II.József császárnak kellett elmennie, hogy felvilágosítsa őket és rávegye a későbbi XVI.Lajost, hogy menjen el műtétre: ugyanis fitymaszűkülete volt...

Kárpedíem

Az a tény, hogy

megöregszel,

nem ijeszt, ha

belegondolsz?

Csupa ránc lesz

bababőröd,

napozáskor

ki akarná

olajokkal

kenegetni?

Nyakad ívét

se leled majd,

ki se látszik

a tokából.

Derekad meg

ha a hájból

igyekeznél

kikutatni,

feladod, mert

belefáradsz.

Ne habozz hát,

ne hivatkozz

az erényekre,

gyere, vetkőzz,

hogy a tested

simogassa,

vegye kézbe,

akinek kell.

Hiszen elszáll,

ami szép volt

s mi marad meg?

csak az emlék.
 

Két japán rajz

1. Ölelés

az úton

két árnyék

aztán csak egy

a vízen

két örvény

aztán csak egy

az ágyon

két párna

aztán csak egy

2. Szakítás

az úton

két árnyék

aztán csak egy

a vízen

két örvény

aztán csak egy

az ágyon

két párna

aztán csak egy

aztán csak egy

(A versek ugyancsak Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő című verseskötetéből valók.)

Épp nemrég múlt dél, és még egy Valentin-napi üdvözletet sem kaptam...

Hiába ez a világ sem a régi már...Muhaha.

Hát akkor-mintegy lázadásként- álljon itt egy kis történet Valentin-napra.

A sóbaba ezer márföldeket vándorolt, míg nem elérkezett a tengerhez. Nagyopn lenyűgözte a különleges mozgó tömeg, amihez foghatót még addis sehol sem látott.

-Ki vagy te?- kérdezte a sóbaba a tengert.

A tenger mosolyogva válaszolta:

- Gyere be, és megtudod.

A baba belegázolt a tengerbe. Minnél bejjebb került, annál több olvadt el belőle. Már csak egy pici maradt belőle. Mielőtt teljesen elolvadt volna, örömteli hangon felkiálltott:

- Most már tudom, hogy ki vagyok.

(Anthony de Mello)

Londonba való érkezésem estéjén a Barbican nevű kulturális komplexumba voltam hivatalos. A Minnesotai Filharmonikusok Joshua Bellel adtak koncertet.

Joshua Bellről sokat nem tudtam, max. annyit, hogy kályhameleg hegedűművész. De úgy tűnik, mindig megfeledkezem a marketingről és a kifinomult celeb-iparról. Ugyanis Joshua Bellből egy igazi előkelő, jóképű, bohókás művészfiút rittyentettek. Világraszóló sznobizmus, nagy felhajtás, órák alatt elfogyó jegyek, cikkek, média-cirkusz.

Úgy tűnik, hogy a 21.században 3 féle klasszikus zeneművész létezik.

Az egyik a tipikus szürke egér. Bárhogy is játszik, a kutya se kíváncsi rá, tényleg ugyanaz az öt mamóka ücsörög a koncert teremben, akinek majdnem mindegy. Szegény, bizonyos napokon odaböffent pár korunkat kritizáló mondatot, legyint és keserűen tovább játszik.

A másik az igazi pofátlan. Leírom, mert annyira tetszik ez a szó és olyan régen hallottam: pojáca. Varnus Xavér barátunk ilyen. Pojáca. Játssza az eszét, kurogat össze-vissza, csinálja a balhét, a világpolgár dúsgazdag, élvhajhász nemes urat, miközben ötezerért bárkit leszopna, akkora fogorvos a drága. Játszani persze nem tud, de ez nem is érdekes. Viszi a híre.

A harmadik talán Joshua Bell. Tud játszani, sokat gyakorol, de közben kénytelen eljátszani a jóképű, romantikus lovagot, miközben full-buzi. De legalább nem nőzik, nem csinálja a felhajtást, nincsenek allűrjei. Gazdag és szarik a világra. S talán maga sem érti, miért ül be egy 2-3000 fős nézőtérre 2-3000 buzi pár heteroszexuális társaságában- nyálát csorgatva- a koncertjére.

A koncert 2 órás volt, ahogy az szokott lenni, ebből Joshua 15 percet játszott.

A végén körülöttem páran nem tapsoltak, és volt aki fennállva ujjongot.

Kifelé azon gondolkodtam, hogy most akkor ki is volt az igazi sznob?

A Tower of London sok minden volt már, most jelenleg múzeum, ahol-többek közt- az angol királyi koronázási ékszereket őrzik.

A legizgalmasabb a Towerben számomra a Cradle Tower volt. Semmi látnivaló nem volt benne, egy torony és más semmi. Mégis nagyon ötletesen feldobták.

Egy történetet meséltek el John Gerard jezsuita szerzetesről, akit bebörtönöztek hite miatt, majd a Temzén keresztül mentettek ki a haverjai. Addig is fogpiszkáló és narancslé segítségével írt levelet a többi bebörtönzött katolikusnak és –ha jól emlékszem- szalmazsákjának szálaiból készített hozzá rózsafüzért.

Miután elolvastad a történetet, feltettek evvel kapcsolatban egy kérdést, és ott helyben lehetett rá szavazni, és látni, hogy megy eggyel feljebb a te szavazatoddal a te válaszod.

Itt a kérdés az volt: mit vállalnál a meggyőződésedért?

A válaszok: „Semmit sem vállalnék, a meggyőződés nem fontos!” vagy „Akár még a börtönt is vállalnám!” vagy „Ha kell, meghalnék a meggyőződéseimért!”

Ott jártamkor a nem számít 118388, a börtönt 74401, a halált 103175 ember választaná.

Nagyon sajnálnám, hogy ha meg kellene halnom az elveimért, de azt hiszem, vállalnám. Valószínűleg aggódnék is a keresztyénség jövője felől. (Nem mintha most nem azt tenném.) Nem szeretném, hogy ha eltűnne. Mondjuk nem fog, ez valószínű.

De azt hiszem vállalnám a halált.

Mindenesetre mikor jegyzeteket készítettem ehhez a bejegyzéshez, egy holland 15 éves jött oda, apjával lefordíttatta az egészet, majd megkérdezte tőle mit nyomjon. Az apja a „Nem számít, nem érdekes a meggyőződés”- gombot javasolta neki. Így is szavazott.

Aztán megnyomta még vagy háromszor egymás után. Biztos, ami biztos.

"Nem tudom elképzelni, hogy bemutassalak a barátaimnak...Túl harsány vagy..."- mondta és rám sem mert nézni...Rég éreztem ekkora fájdalmat. Valahogy a gyomromban kezdődött és a szívemig hatolt...Bizonytalankodott...Bizonytalanságait osztotta meg velem, és persze elkezdtek sajogni azok a sebek, amelyeket másoktól kaptam. "Olyan szeretnék lenni, mint a mesebeli lány. Hozott is, meg nem is. Egyedülálló szeretnék lenni, ahogy az iwiwen, de közben pedig nem akarlak elveszíteni." Fél, de közben mindene rám sóvárog.  

Majdnem felálltam és otthagytam. Elegem lett, úgy éreztem, hogy lehúz, hogy ugyanott vagyok, hogy ugyanoda kerültem, ahol eddig, hogy még sem ő az, akiről azt hittem, hogy majd más lesz...Próbált vigasztalni. A lelkesedésemet valahogy nem leltem...

---

A házasság két egyenrangú ember Isten általi különleges szövetsége, melyben megélhetik a teljes elfogadást, az álarcok és szerepek nélküli elfogadást, az egymás általi beteljesülést. (Rengeteg mítosszal lehet találkozni: a házasság idejét múlt dolog, a házasság börtön, a házasság hazugságra épül, a házasságban előbb-utóbb úgyis hazugság van...Brrr).

Ez a szövetség, egy élő organizmus, folyamatosan változik, folyamatosan újra kell gondolni és újra lehet építeni. (Mitoszok: Megházasodtál,tehát már révbe értél, innentől már minden rendben lesz, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, nem sikerült a házassága, stb.)  

A házasságnak különleges dinamikája van.

Egyrészről kialakul egy „MI” tudat, vagyis, hogy kik is vagyunk mi együtt, hogy egymáshoz tartozunk. Ugyanakkor van egy „ÉN”- tudat is, hiszen a házasságot két fél alkotja, a házasságban mindkét személy személyisége, egyénisége részt vesz. Ez a két „tudat” folyamatosan erősödik és gyengül az idők folyamán. És természetesen mindegyiket ápolni és fejleszteni kell, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül!

(Úgy tűnik, nálunk ez a "MI" tudat, nagyon gyenge lábakon áll...Bár még csak másfél hete ismerem! Miért vagyok türelmetlen? Csak azokat az erőtlen kezeit tudnám feledni, az erőtlen simogatásait...olyan ritkán mutatja meg az igazi erejét...Hogy miért?)

Másrészről pedig az emberi kapcsolatok motorjának egyik törvényszerűsége itt is érvényes. Kapcsolatainkat a kihívás és a nyugalom állandó körforgása jellemzi. A kihívás azt jelenti, mikor a másikat meg szeretném ismerni, mikor kívánom, mikor akarom, mikor magamévá szeretném tenni. A nyugalom pedig mikor úgy érzem minden tökéletes, mikor közel vagyok hozzá, mikor megnyugszom a jelenlétében.

Egyik sem létezik a másik nélkül. Ha a kihívás uralkodik el, ha nincs megnyugvás, akkor a másik „kifárad” és sokszor válás a vége. Ha pedig a nyugalom terjeng el, akkor pedig a szürkeség, az unalom, ami páros magánnyá nőheti ki magát.

(Úgy érzem elfáradtam...)

Három nagyon fontos dolog szükséges a sikeres személyiségi és házastársi fejlődéshez: az egyik egy életszemlélet, amely túllát a mindennapokon (ennek egy része az is, hogy tudom miért szeretem a másikat, mit becsülök benne, kik is vagyunk MI, stb.), másrészről pedig a tudatosulás, azaz, hogy ismerjem (és szeressem) a házasságomat, annak minden törvényszerűségét, és ismerjem a Másik törvényszerűségeit (hogyan működik, mit szeret, mikor van jó és rossz hangulata, ezeket hogyan tudom lekódolni a másikról, stb.)

(Nos ezekből alig van meg valami...Nyugalom, nyugalom...)

A harmadik pedig az ún. „szubjektív valóság”. Ez a fogalom azt jelenti, hogy a világot szubjektíven látjuk, azaz tudásunk, élményeink és sok minden más is meghatározza, hogyan is értékelünk, hogyan is látunk egy szituációt, egy történését életünknek vagy éppen egy embert hogyan jellemzünk. Ezt jó esetben kommunikáljuk is párunk felé. A jó házastársi kommunikáció titka, hogy ezt a „szubjektív valóságot” kell megértenünk, elfogadnunk, szeretnünk. Hiszen a másiknak nem kioktatásra, hanem megértésre van szüksége!

Mielőtt azonban továbbmennénk, nézzük át, hogy milyen lehetőségeink is vannak a párunkkal való kommunikációban! Hogyan tudunk értékesen, önmagunkat adva, a lényegről beszélni?

 --------

A körülöttünk lévő világ (benne emberekkel, tárgyakkal, állatokkal, helyekkel, Istennel, önmagunkkal) folyamatosan kommunikál velünk. Érzéseket, élményeket szeretne megosztani, amely által mi is gazdagodhatunk. A párkapcsolat, a házasság különösen ilyen, hiszen folyamatosan együtt változunk.

Legtöbbször azonban nem tudunk elég csendesek, elég figyelmesek lenni arra, hogy a másik mit is üzen vagy pedig nem vagyunk mindig bátrak kifejezni magunkat igazán, mi is az, amit meg szeretnénk osztani a másikkal.

Ennek a blognak egyik- nem titkolt- célja, hogy új szempontok figyelembevételével új eszközöket adjon a kezetekbe, hogy még inkább kiteljesedhessen a kapcsolatotok, és ezáltal ti magatok is. A cél természetesen az, hogy a hétköznapi életben is tudjuk alkalmazni az aktív figyelem módszerét.

Ennek a módszernek az elsajátítása természetesen nem megy egyik pillanatról a másikra. Sok próbálkozás, sok erőfeszítés kell, (és talán mindezeknél is több szeretet, szerelem), de talán a kezdeti gyümölcsök, a másik pozitív visszajelzései adnak elég erőt és bátorságot ahhoz, hogy tudjunk élni evvel az eszközzel házasságunk erősebbé tételéhez.

Az alábbi szempontok leírásának a „beszélgetés”, a „kommunikáció” stb. kifejezések itt az önmagunkról, a másikról, a kapcsolatunkról való, minőségi beszélgetéseket jelentik. Ez azt jelenti, hogy olyan beszélgetések, amikor önmagunkról, stb. beszélünk, és a másik felé pedig nyitottak vagyunk. Tehát nem a „hova tetted a garázs kulcsot?” és a „Kérlek, add ide a sószórót, légy szíves!” mondatokra gondolunk…

1. Talán bagatell dolognak tűnik, de érdemes kimondani, hogy egy jól működő kapcsolat  beszélgetések, „én-közlések” nélkül olyan, mint egy ünnepi ebéd evőeszközök nélkül. Beszélgetés, önmagunkról való kommunikáció nélkül elmegyünk egymás mellett. Szánjunk időt beszélgetéseinkre!
2. Az elején mindjárt nagyon fontos megemlíteni a beszélgetés körülményeit. Nagyon sokszor az igazi beszélgetés egyik akadályozója a körülmény. Próbáljunk meg olyan időpontot, helyszínt találni, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni!
3. Mi is kellünk a beszélgetéshez! Persze hajszoltak, fáradtak, alváshiánnyal küszködők vagyunk! Komolyabb beszélgetésekhez –ha nincs más megoldás- találjunk időpontot, egy könnyebb nap estéjét, amikor nem vagyunk fáradtak, stb. Lehetőleg kapcsoljuk ki a tévét, a rádiót, ne olvassunk beszélgetés közben újságot, internetes honlapokat és csak a másikra figyeljünk! Jól esik biztosan neki, hogy ha a kezét is megfogjuk…
4. Legyünk bátrak kifejezni gondolatainkat! Sokszor nehéz szavakba önteni, hogy mit is érzünk, mit is gondolunk tulajdonképpen, de akkor mondjuk is el neki: „tudom, talán egy kicsit kusza lesz, de még igazából bennem is csak érzéseik, gondolatok kavarognak…”, „Még én sem tudom igazán mit is érzek,…”
5. Amikor meghallgatjuk a másikat, nézzünk a szemébe, figyeljünk rá! Lehetőleg ne ásítsunk, ne nézzünk félre, magyarán a testünkkel is, gesztusainkkal is jelezzük felé, hogy figyelünk rá.
6. Lehetőleg mindig E/1 –ben beszéljünk! Felejtsük el az „általában úgy szokott lenni”, „az emberek olyanok”, „mert te mindig”, „mert te soha” stb. paneleket! Ehelyett: „úgy érzem”, „úgy gondolom”, stb.
7. A másik, ha beszél hozzánk, mindig a valóság szubjektív magyarázatát adja, vagyis, hogy ő a szituációt, történést hogyan élte meg. Legtöbbször ledorongolást kap az ember, hogy ha megfogalmazza érzéseit: „Nagyon rosszul esett, mikor nem köszönt…”. Legtöbbször elhangzó, helytelen válasz: „Jaj, dehogyis! Már megint félreérted a szituációt! Biztosan, csak nem vett észre! Nem kell mindent úgy felfújni mindjárt!” Helyes reakció: „Sajnálom, hogy így érzel, biztosan rossz lehetett, valóban. Velem is volt már ilyen párszor a kollegámmal, és akkor én is nagyon rosszul éreztem magam. Mit gondolsz miért nem köszönt? Biztos, hogy jól láttad és csak egyszerűen nem vett észre?”
8. Magyarán nem megváltoztatni, nem minősíteni, hanem megérteni kell a másikat! Megértésre van szüksége, nem kioktatásra! Attól, hogy mi kioktatjuk őt, a Nagy Tanító, az Igazság Bajnoka szerepeiben tűnünk fel, nem segítünk rajta, nem gazdagítjuk, együttérzést sem kap. Egyedül marad a problémájával. És kihez forduljon, ha nem a férjéhez/ feleségéhez?
9. Ugyanez a szempont akkor is, amikor egymásról beszélünk. Például: „Sokszor úgy érzem, hogy nem fordítunk elég időt egymásra.” Helytelen válasz: „Ezt most nem értem miért mondod, neked sosem elég semmi! Te mindig csak nyafogsz, én pedig azt sem tudom, hogyan gürcöljek, hogy még több pénzünk lehessen!” Helyes válasz: „Ez most kicsit meglepett engem, nekem úgy tűnt, hogy minden rendben van, de úgy tűnik, csak én éreztem így. Sajnálom, hogy így érzel. Szerinted miben kellene változnunk?”
10. Amennyiben problémák fogalmazódnak meg, jelzéseket adunk vagy kapunk, akkor sem minősítsük a másikat, hanem próbáljunk meg kreatívak, engedékenyek, kompromisszumkészek lenni, és megoldásokat találni. Ha pedig találunk ilyen megoldásokat, próbáljuk használni és megvalósítani azokat! Végülis a másikat mindennél jobban szeretjük, ugye?

(Annyira okos vagyok, hogy a fentieket leírtam- mindezt elég nagy iróniával próbáltam képernyőre vetni- de annyi kliens és szerelem után most jövök csak rá, hogy mennyire nehéz...Várom, hogy hivjon, várom, hogy tegyen valamit, de félek, hogy nem fog...)

Jairus lányának feltámasztása és a vérfolyásos asszony meggyógyításának története egész lelkigyakorlatom legmeghatározóbb élménye lett.

Sohasem gondoltam volna, hogy egy bibliai történet ennyire meg tud érinteni, ennyire át tud formálni, ennyi erővel, reménnyel tud eltölteni...

²¹Amikor Jézus ismét átkelt a hajón a túlsó partra, nagy sokaság sereglett köré, de ő a tenger partján maradt. ²²Ide jött hozzá az egyik zsinagógai elöljáró, név szerint Jairus, aki meglátva őt, lába elé borult, ²³és esedezve kérte: "Kislányom halálán van, jöjj, tedd rá a kezed, hogy meggyógyuljon, és életben maradjon." ²⁴Jézus ekkor elindult vele. A nagy sokaság is követte őt, és tolongott körülötte. ²⁵Egy asszony pedig, aki tizenkét éve vérfolyásos volt, ²⁶sok orvostól sokat szenvedett, mindenét ráköltötte, de semmi hasznát sem látta, hanem még rosszabbul lett; ²⁷amikor meghallotta, amit Jézusról beszéltek, eljött, és a sokaságban hátulról megérintette a ruháját, ²⁸mert így gondolkodott: "Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok."  ²⁹És azonnal elapadt a vérzés forrása, és érezte testében, hogy kigyógyul a bajából. ³⁰Jézus is azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: "Ki érintette meg a ruhámat?" ³¹Tanítványai így feleltek: "Látod, hogyan tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem?" ³²Jézus erre körülnézett, hogy láthassa azt az asszonyt, aki ezt tette. ³³Az asszony pedig, mivel tudta, mi történt vele, félve és remegve jött elő; leborult előtte, és elmondta neki a teljes igazságot. ³⁴Ő pedig ezt mondta neki: "Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges." ³⁵Még beszélt Jézus, amikor a zsinagógai elöljáró házától érkezők ezt mondták: "Leányod meghalt. Miért fárasztod még a Mestert?" ³⁶Jézus is meghallotta, amit mondtak, és így szólt a zsinagógai elöljáróhoz: "Ne félj, csak higgy!" ³⁷És senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, a Jakab testvérének. ³⁸Amikor megérkeztek a zsinagógai elöljáró házához, látva a zűrzavart, a hangosan sírókat és jajgatókat, ³⁹bement, és így szólt hozzájuk: "Miért csináltok ilyen zűrzavart, és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik."  ⁴⁰Erre kinevették; de ő mindenkit kiküldve maga mellé vette a gyermek apját, anyját és a vele levőket, bement oda, ahol a gyermek feküdt.  ⁴¹Majd megfogva a gyermek kezét, ezt mondta neki: "Talitha kúmi!" - ami azt jelenti: "Leányka, neked mondom, ébredj fel!" ⁴²A leányka pedig azonnal felkelt és járkált, mert tizenkét éves volt már. Azok pedig azt sem tudták, hova legyenek a nagy ámulattól. ⁴³Jézus azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; aztán szólt, hogy adjanak enni a leánykának.

 -----------

Látom Jézust, ahogy kiszáll a hajóból...

Látom, amilyen boldog az emberekkel, felismerik, szeretik, hogy valami fontosat megoszthat...ölelgeti a hálálkodó embereket...

Látom, hogy szalad Jairus, a zsinagóga vezetője a szolgáival...Látom Jairust szép ruhájában...Jairus zokog, sír, elkeseredetten...Az emberek csodálkozva néznek rá és adnak utat Jézushoz...Ott áll Jairus Jézus előtt, sír, zokog elkeseredetten, zihál...A hatalmas Jairus, a zsinagóga vezetője ott áll Jézus előtt, majd térdre rogyik...Megbukott mint zsinagóga vezető és mint férfi...Látom a töredezett arcát, azt a hihetlen kétségbeesést...Gyere el hozzánk, a lányom beteg, tedd ré a kezed, hogy meggyógyuljon...

Jézus megszánja és felemeli, Jairus belékapaszkodik...Megérti Jézus Jairus szenvedését, átéli a baját...

Én vagyok a vérfolyásos asszony...Szenvedek...Mindenemet orvosra költöttem, élni akarok...Eszembe jutnak Zsuzskáék a szomszédban, ahogy az apja Jancsi bá tolószékbe kényszerül, megöregszik, és folyamatosan vágják le a két lábát, majd a legborzalmasabb kínok közt hal meg...Hajnalokig ordít a fájdalomtól...Mindenüket orvosra költötték...Asztrológusok, jósnők, természetgyógyászok, kuruzslók, javasasszonyok, látók, fehér mágusok százaihoz mentek, Svájcból gyógyszer, professzoroknak pénz...És mégis meghal...

Én vagyok a vérfolyásos asszony, de én élni akarok...

Minden erőmmel tolakodok, verekszem át magam a tömegen...ha csak a ruhája szegélyét meg tudom érinteni...ha csak a ruhája szegélyét meg tudom érinteni...ha csak a ruhája szegélyét meg tudom érinteni...ha csak a ruhája szegélyét meg tudom érinteni...ha csak a ruhája szegélyét meg tudom érinteni...meg fogok gyógyulni...

Megérintem a ruhája szegélyét...érzem az erőt, ahogy átárad bennem...Jézus megfordul...El akarok menekülni, mint az a kis gyerek, aki rosszat csinált...Lehajol hozzám és megérinti az arcom...Érzem az ujjai bőrének puhaságát...Hallom, ahogy mondja, eredj el és többé ne vétkezzél, egészséges lettél....Érzem, ahogy belémfúródnak ezek a szavak...Jézus néz engem...

De nem sokáig lehetek ott, jönnek a szolgák, és elmondjék Jairusnak a hírt: meghalt a lányod...

Jairus összeomlik...Látom őt, ahogy megint térdre esik, és ordít...az ég felé...Látom azt a keserű és nagyon mélyről jövő emberi fájdalmat Jairus arcán...

Mikor Ádám öngyilkos lett, fiának Matyinak az arcán láttam ilyen fájdalmat...Sosem felejtem el...Nagyon mélyről fakadó, szívszaggató fájdalom volt...csak sírt, csak sírt szerencsétlen...

Jézus megint felemeli és átkarolja Jairust és úgy mennek a házához. Az összetört és megbukott Jairus hazaér, már messziről hallatszik a sírás...Ránéz a feleségére...A felesége elkezdi ütni-verni a mellét Jairusnak, és csak zokog, csak zokog...Ezt a Jézus nevű valakit tudtad csak idehozni, te szerencsétlen! És még őt is késve...Jézus mellettük áll...Érzem, ahogy Jairus hisz Jézusnak...

Felmegyek Jézussal az emeletre. Mindenki sír...Jézus odaül az ágyára és kinyújtja a kezét...Talitha kúmi...Lányka, ébredj...A kislány szemei megmozdulnak a szemhéjai alatt...majd lassan kinyitja a szemeit...Nézem, ahogy Jairus és a felesége magukhoz szorítják a kislányt...

Érzem, hogy én is belékapaszkodhatok...Jairus én voltam?  

A napokban Agnusdei a Varázshegy.freeblog.hu cím alatt található blogjában ajánlotta Keresztes Ildikó Nem a miénk az ég című dalát...Napok óta ezt hallgatom...

Novák Péter írta a dal szövegét...Ebben is mennyi fájdalom van....

Tavaszi dal

Szeretném neked

a tavasz dalát dalolni.

Szeretném tüzedet

a világba beledobni.

Szeretnék rakéta lenni,

amelynek te vagy hajtóműve.

Szeretnék tölgyfa lenni,

melynek gyökérzete téged dicsér.

Szeretnék olyan ember lenni,

akinek szeme sugároz.

szeretnék lánctalpas traktor lenni,

amely autópályát épít feléd,

és kertész,

aki rózsákat nemesít neked.

Szeretnék a te hangod lenni,

amely a kőbe lyukat vés,

a mennydörgésed lenni,

amely sziklát repeszt.

Szeretnék bohós lenni,

aki téged nevet szét a világba.

Zarándokod - Te magad

szeretnék lenni.

A te fényszóród

s téged tükröző virágod.

Menj

messze az emberektől.

Hallgass.

Nyúlj

a hegyháton végig.

Békén.

Nézz

bele a napba.

Órahosszat.

Szívd

be a csendességet.

Ősztájt.

Menj

vissza az emberekhez.

Szóljál.

 (Babiczky Tibor verse)

---------

Epilógus

Pár nappal később elmondta, hogy csak azért volt velem, hogy elvesztítse végre a szüzességét.

Sikerült neki. Velem volt először...Hangtalanul tűrte. Később azt mondta, hogy egy picit fájt neki, amikor benne voltam. De a vágya nagyobb volt minden fájdalomnál...

Rácsaidba préseltél

Elmondtam már mindent

és

minden szó néma maradt rólad.

Megvontad tőlem a szót

és

magánzárkába tettél.

Bolyongok az utcákon

elveszve az emberek közt.

Tanácstalan arcok kérdeznek terólad.

Csakhogy én nem vagyok veled.

Csak a könyvek bölcsességét cipelem magammal.

Az nem hagy nyomot maga után.

Mondd ki nekem a te szavad.

Egyszer jól beszéltem.

Akkor azt tetted,

hogy bepréseltél rácsaid közé.

És a rácsok közül

vér folyt

és élet.

Hát szeretem

a vért

rácsaid közt.

(Babiczky Tibor verse)

Maga a lelkigyakorlat teljes csendben folyt. Nem sokat beszélgettünk, sőt szinte semmit. Egyedül maradtunk érzékeinkkel. Hiába csináltam már sok ilyen lelkigyakorlatot, valahogy a csend csak most tudott a barátom lenni.

A csendbe való belemerülés rémisztő tud lenni, és sokszor valóban az is. Vadidegenekkel vagy körülvéve: kívánatos és kevésbé kívánatos férfiak közt, nők közt, idegenek közt és persze szeretnék mindenkit megismerni. Megtudni a másikról valamit, elmondani, hogy én ki vagyok, kommunikálni...de nem lehet. Megfosztottak, megfosztottad magad a legfőbb eszközödtől: a beszédtől. Ami persze fontos: magadról beszélsz, közölsz, értékelsz, megfogalmazol dolgokat, kimondasz fontos mondatokat.

De mikor belehelyezkedsz a csendbe és riadtan észreveszed, hogy itt tényleg nincs beszéd, tényleg nincs semmi, hogy egyedül maradtál...akkor jössz rá, hogy a legfőbb eszközöd tulajdonképpen a legkifinomultabb fegyvered is volt: önmagad ellen.

Lepleztem vágyaimat, véleményemet, minden jó, de leginkább rossz érzést, élményeket...Lepleztem a magányom, azt, hogy kevésszer éreztem azt, hogy ott kell lennem, ahol éppen vagyok, hogy nem a helyemen voltam...

A beszéd aztán zörejjé változik. És hozzászokom. Már nem csak leplezem magam, hanem menekülök magamtól. Mindattól, ami vagyok. Amim van. Ahol vagyok.

A zörej pedig kineveli bennem a pótcselekvések egész sorát: zugevések, hasztalan üzengetések ismerkedős honlapokon, internet előtt töltött hosszú órák, estek, nappalok, felesleges beszélgetések, naiv randizgatások, vásárlás, önkielégítés napjában minimum ötször vagy éppen a "szolgálat", a minél több kliens hogy mégiscsak hasznos vagyok, a meggondolatlan és céltalan állásvadászat.

A lelkigyakorlatban egyedül maradsz mindezekkel. És vinnének előre. Vinne előre a megszokott életed, a mindennapok tehetetlensége, a jól bejáratott szokásaid… Szavakba burkolnád magad és védekeznél…De nem lehet…Ott vagy és jönnek fel belőled mindazok az érzések és gondolatok, amelyekről tudomást sem akartál venni…Kénytelen vagyok megküzdeni velük. (Szerintem itt téved nagyot a buddhizmus: a vágyat nem megöldökölni kell, hanem szembenézni vele…)

Loyolai Szent Ignác (életéről bővebben:hu.wikipedia.org/wiki/Loyolai_Szent_Ign%C3%A1c)

legnagyobb „találmánya” az ún. szemlélődő ima volt. Ez azt jelentette, hogy az elmélkedés (meditáció) során az imádkozó miután elolvasta a történetet, megpróbálja elképzelni, és magát mintegy beleképzelni és hagyni, hogy a történetben önmaga jelenjen meg, minden vágyával, gondolatával.

Amennyiben az igeszakasz nem történet, hanem bármi más (zsoltár, stb.), akkor megfigyeli, hogy melyik az a szó, szókapcsolat, félmondat, mondat, ami valami miatt kiemelkedik a többi közül és megérinti őt…Nos, a csend most már kiderülhet miért nagyon fontos: minél jobban figyelni önmagamra és felvállalni magam (és önmagammal együtt az érzéseimet, gondolataimat, életemet, belső rezdüléseimet…). 

Az elmélkedés végén pedig minden érzésemet, rezdülésemet megfogalmazni egy imádság (=Istennel való párbeszéd, nem monológ!) formájában.

Az első elmélkedésem a 139.zsoltár elejével volt:

 ¹A karmesternek: Dávid zsoltára. URam, te megvizsgálsz, és ismersz engem. ²Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. ³Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. ⁴Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam. ⁵Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. ⁶Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. ⁷Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? ⁸Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.  ⁹Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,  ¹⁰kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. ¹¹Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság:  ¹²a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. ¹³Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében.  ¹⁴Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. ¹⁵Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. ¹⁶Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. ¹⁷Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! ¹⁸Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.”

Kint nagyon komoly hóvihar kerekedett, fújt az orkán erejű szél, rázta az ablakokat… Bent, a kápolnában viszont nyugalmat éreztem, védettséget…

Az elmélkedésem alatt a „Te ismersz engem” fél mondata érintett meg…Tele voltam feszültséggel, nehezen viseltem el magam…Próbáltam nyitott lenni, elcsendesülni, de nagyon nehezen ment…Gondolataim máshol és másnál jártak… Szenvedtem kapcsolatba kerülni magammal…Ilyen nehezen még sosem ment…Nehezen fogalmaztam meg, hogy hogyan is vagyok itt, ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit is kérnék Istentől, válaszolni sem tudnék…Mi hiányzik az életemből? Nem tudom, nem tudom….

A sok kínt aztán felváltotta ennek a mondatnak az értelme…Kezdtem megízlelni a szavakat…Kimondtam többször és hagytam, hogy hasson rám... Figyeltem testem és lelkem minden rezdülését...Uram, te ismersz engem…Felszabadító érzés volt… Ismersz engem…Azaz tudod mi van velem…Ismered a határaimat…Ismered a vágyaimat…Meg kell fogalmaznom mit szeretnék…De most az elején nem lehetne megfogalmazni azt a semmit, amit érzek? Azt a tanácstalanságot?  Uram, ha még én nem is tudok kapcsolatba kerülni magammal, ha még én sem tudom, hogy mi a baj…de Te tudod…

Uram, Te ismersz engem?

Ismerlek téged.

Nem baj, ha belegabalyodtam a saját életembe, ha nem tudok mit kezdeni az elmúlt 3 évvel?

Nem baj. Én ismerlek Téged.

Jó helyre kerültem…Köszönöm.

Néha rámtör az irigység. De megérdemlem.

Megérdemlem a sorsom, hiszen az irigységnél talán kevesebb feleslegesebb és inproduktívabb érzés van a világon. Valójában teljesen értelmetlen irigynek lenni. Csak magamat húzom fel vele.

De evvel keveset foglalkozom. Egyszerűen megengedem magamnak, hogy elöntsön az irigység. Nem engedem, hogy ne érezzem. Hagyom, hogy elöntsön...

Géza, régi szerelmem a "nem bánom meg sosem, hogy szakítottunk "- kategóriába tartozik. Vagy 7 éve jártunk azt hiszem, pár hétig csak. Aztán meguntam, hogy a szexuális életünk egy nagy nulla volt ("ne dugj meg, mert fáj, nem szoplak le, mert fulladozom tőle, nem szoplak le, mert nem szeretem"...Bravó, nem?) és különben is unalmas volt a fickó. Mindig is tipikus jó fiú akart mindig lenni, aki a szolid, biztos, szigorúan monogám, hosszútávú párkapcsolat éteri nyugalmával- és csipetnyi lenézéssel- tudja szemlélni a világot. Mert neki sikerült. Brrr...

Nos, Gézával már másodszorra futottam össze teljesen véletlenül egyszer egy teaházban és egyszer a metrón. Lerítt az arcáról, hogy sikerült összehoznia azt, amire vágyott. Rendesen megdolgozott érte, és összejött neki... (Ebbéli hitemben aztán meg is erősítettek. Igen, jól gondolom, már 6 éve együtt élnek a barátjával.)

Megláttam a metrón, és összevillantak a szemeink. A "te is buzi vagy, én is buzi vagyok" minimál-udvarisságával odaköszöntem neki. Az arca sugárzott. Minden benne volt az arcában..."Nekem összejött!". Sajnos később még láttam, ahogy peckesen korzózik a bevásárlóközpont folyosóin...Akkor már tocsogtam az irigységben.

Sajnos pokoljárásom folytatódott, mikor a DM-ben sikerült elkapnom egy pocakos, elfuserált, tipikus apukának a címben elejtett mondatát...

Istenem, ugye én sosem fogok eljutni idáig, hogy ez kérdés legyen számomra? Vagy, akár csak egy percig is kérdés legyen számomra?

Nem bírtam tovább nézni ezt a negédes, "minden rendben van és ennek így is kell lennie" csöpögést és kimenekültem a boltból.

Irigy voltam. ÉS ahogy írom, e sorokat, még mindig az vagyok. Irigy.

Hogy bassza meg, ezeknek tényleg összejött! És persze fanyalogva mondhatnám, hogy ki tudja, mi van a háttérben, hogy ez a negédes, csöpögős, betlehemi idill pusztán csak a látszat, a felület, hogy önbecsapás, és hogy milyen szánalmas...

És akár még igazam is lehetne. De akkor sem kell várniuk egy újabb munkamániás szavahihetetlen üzenetére napokig, aki válaszra sem méltat, nem kell azon gondolkodniuk, hogy miért nem hív vagy ír, mikor lebeszéltük a csütörtök estét, hogy legalább szemrevételezzük egymást...De még ennyi sem. Még válaszra sem méltat.

Így hát, randi helyett mehetsz a Tescoba, hogy bevásárolj másnapra, amikor is egy kedves baráti pár jön hozzád vendégeskedni...Akik válogatott durvaságokat vágnak majd egymás fejéhez (" de ez csak poén", na persze...), és együtt alszanak el már 15 éve.

Megtehetik.

Befordultam Dorinához, hamarosan megjött a férje is. Csók. Szeretlek, drágám. Idill. De valahogy más ez az idill...

Nem vagyok irigy. Elmúlt. Egy időre.

Hazafelé azon gondolkodom, hogyan nézhetném pozitívan ezt az egészet. Nem ül mellettem senki a metrón. Hiányzik onnan valaki...Ekkor világosodott meg előttem egy régi képem, amit használok sokszor: lehet, hogy nem ül mellettem senki, de legalább van helye a szívemben, az életemben neki! Szerintem, nem csak az a fontos, hogy legyen valaki, hogy jöjjön valaki az életembe, és én is mehessek, az övébe, hanem, hogy legyen helye a szívemben.

Szülessen meg a hiánya. Amit majd betölthet.

Valahol a szivárvány alatt, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két ember, akik hosszas üzengetések, levelek után egy vasárnap találkoztak, és nagyon megörültek egymásnak...Bedobták a kezdőtétet...Nem sok vesztenivalójuk volt. S jól tették.

Csókok, simogatások, felfedezések, egymásra találás...Magukra találás...Vágyakozás...Láthatatlan kötelék kettejük közt...Mi együtt vagyunk...S boldogan éltek míg meg nem haltak...

S nem olyan, mint egy mese? Bizonyára az. Két ember közös meséje. S mégis igaz. A mesékkel az van, hogy néha valóra válnak. Ezek már csak ilyenek...

Egyszóval kedves Olvasóm, jelentem, elkaptam egy álmot, és láttam, ahogy valóra vált...

Mindig azt mondták nekünk, hogy ahol a szivárvány ered, ott egy csoda történik, és lehet látni Tündérországot...Jelentem, nem igaz. A szivárvány valójában ott ered, ahol engedjük, hogy aláhulló könnyeink vagy erőlködéseinkből fakadó izzadságcseppjeink láthatóvá váljanak és átsüssön rajtuk a Másik Fénye. Hiszen a szivárvány tőlünk ered, és a Másiknál ér véget...

S mi pedig, akik szivárványunk másik felét keressük, addig míg megtaláljuk, gyönyörködhetünk a csodában, egy teljes szivárványban...Hogy ha ránk talál a mi szivárványunk, tudjuk és merjük felismerni...

Hát ilyesféle gondolatok, szentimentális baromságok jutottak eszembe, ahogy becsukódott a busz ajtaja és láttam legalább két boldog, egymásra talált embert a buszon, akik mellesleg a barátaim voltak...valahol a szivárvány alatt...

Mikor leugrom Lexingtonba, mindig egy ünnep. Végre kimozdulok ennek az ostoba városnak a falai mögül, és feltárulhat előttem ennek a csodálatos országnak minden titka. Tájak, városok, emberek.

Múltkor nem tudom mi történt velem az úton. Odafelé egyszer csak megszólalt a Crazy Town Butterfly c. száma: https://www.youtube.com/watch?v=UculXjdcSYs

Vezettem az úton és minden olyan tökéletesnek tűnt: ülök egy meggypiros Pontiacban, előttem a világ, álmaim országában vagyok, dolgozom, fasza zene szól…Azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez az érzés lenne a szabadság?

Visszafele úton Cincinnatibe újra ez az érzés fogott el. Szuper vacsora Lujzával és Joyjal, megy le a Nap, gyönyörű a naplemente, fáradt sárga, ciklámen és lila az ég, tök jót beszélgettünk, bátorítgattak, ismét alattam a jó öreg Pontiacom, előttem az út, és kurva szerencsésnek éreztem magam. Boldognak. Aztán megszólalt egy dal: https://www.youtube.com/watch?v=BgSyB5xSo2U

Eszembe jutott a film, Gyurcsány és Hugh Grant, ahogy táncolni kezdtek erre a dalra, és énekelni kezdtem, magam sem tudom miért. Felhangosítottam a zenét. Üvöltött a kocsiból a zene, gyorsabban mentem. A jobb kezem elkezdett mozogni, majd a vállaim…És az út semerre sem kanyarodott el. Nyílegyenesen mentünk előre. Suhantam. 60 mérfölddel mentem, mégis azt éreztem, hogy suhanok. Suhanok. Borzasztóan könnyűen éreztem magam. Mosolyogtam. A zene pedig mintha áramlott volna belém. Egyre hangosabban énekeltem. Könnyű voltam és boldog. Kurva boldog. Kurvára kibaszottul boldog. És szabad. A refrénnél a szívem már őrülten kalapált, és egyre hangosabban énekeltem. Aztán lehúztam az ablakot, és teli torokból kiüvöltöttem a refrént: „I take you down… Jump, Jump for my love, jump in…”

Azt hiszem, nagyon szabad és boldog voltam.

www.youtube.com/watch

Kezdetnek valami jópofát szoktak írni, amitől a Kedves Olvasó felkapja a fejét, kíváncsisága felébred...

Nos, jelzem, újabban a tantrikus szexet kezdtem elsajátitani, ahol minél hosszabb a bevezető, annál jobb a szeretkezés...Úgyhogy csak szépen lassan, hamarosan minden kiderül rólam úgyis...Néha nem tudom befogni:)

Blogom cime a fent látható és hallható Lighthouse Family számból jön. Ezt a dalt asszem tavaly nyár óta ismerem...Mikor a barátommal összeköltöztünk, a pakolás alatt ütötte meg a fülemet ez a csodálatos dal...Azóta egyedül élek, azaz önállóan, de a dal velem maradt.

Annyira olyan ez a dal, mint amilyen én vagyok, tele mosollyal, lendülettel, reménnyel...Néha elszomorodom, magamat ismerve azt hiszem akkor fogok blogolni:))) De alapvetően ilyen vagyok, mint ez a dal...És szeretnék így élni, mint ebben a dalban...

Azt hiszem Isten pontosan ilyen életre teremtett bennünket...a bőségre...ahol mindig a nap süt ránk, bármit is teszünk...És igazából sosem az a fontos, hogy ki és mennyi követ dob rád...az igazán lényeges mindig az, hogy mit tudsz a rád dobott kövekből felépíteni magad és mások számára...

Erről szól az életem...

Annyian kértétek, hogy kezdjem újra...

És persze nekem is hiányzik...

Szóval, újra, megint, ismét...

A régieket feltöltöm hamarosan....Köszönet Brunónak, olvasómnak:)

Intim idill

Esténként levetem holmijaim. Bugyim

gombóccá tekerem vagy kisímogatom.

Szék karfáján, fotelon s a szoba szőnyegén

gyűlik lassan szennyesem.

Még bánt egy kicsikét, hogy nagy a kupleráj,

ám aztán leszarom: nagy, de kit érdekel!

Vendéget fogadok, még le is ültetem

izzadt zoknijaim közé.

Épp így, nap nap utángyűlnek bűneim,

bűzük megszokom, s rántok a vállamon:

"Egyszer majd kimosok!" - Még ma is elhiszem,

bár majdnem beborít a szag.

Szóval, hogy ha szeretsz, ülj le az udvaron,

várj még addig, amíg centrifugál a gép,

aztán hogyha leállt, nyiss be, ne is kopogj,

szó nélkül teregess velem!

(Kedvenc költőm: Kiss Judit Ágnes verse...)