Benéztem az ajtó üvegablakain és láttam, ahogy kihozzák neki a habos kapuccsínót. Nem voltam benne biztos, hogy ő az...de ő volt...

Egymásra néztünk, elmosolyodott...Elmosolyodtam...Szakács, azaz chef a becsületes szakmája. Érzem, hogy büszke arra, amit elért, hogy üzletvezető lett, most pedig egy nagy étteremlánc egyik chef-helyettese...Megint a száját néztem. Csodálatosan fehér fogak, húsos, de kiszáradt száj...Csókolnivaló...

Újabban sokszor gondolok a halálra...Na nem, mint mostani lehetőségre, hanem, mint egyszer bekövetkező végre. Persze halálosan ócska a téma, hiszen lerágott csont... Az élet értelmét szerintem az ember csak érezheti, vagy akár szimbólumokba is belesürítheti, de megérteni senki sem fogja. Ugyanis egy csomó részlet hiányzik.

Szerintem Bubernek van igaza, aki azt mondja valahol, hogy az anyaméhben egyek voltunk a világmindenséggel. Ha ez így van, akkor úgy is szemlélhetem ezt a földi életet, mint egy folyamatos visszavágyódást ebbe az egységbe. A szeretet, amely épít és amelynek sokféle formája van, sokféle megjelenése (szülői, baráti, stb.), szóval a szeretet és a szeretetkapcsolatok felé való vágyódásunk is mintha effelé az egység felé mutatna, vinne minket... De mindezen kapcsolatok legtökéletesebbike az extázis (a szó eredeti jelentése is azt jelenti, hogy kilépés), azaz az orgazmus. És csak remélhetem, de belül érzem is, hogy életünk végén mindenki visszajut abba a harmóniába, abba az egységbe ahonnan jött...

"Akkor találok önmagamra, ha elfeledkezem önmagamról" (Biegelbauer Pál)

Mindezt csak azért írtam le, mert voltak olyan pillanatok, mikor megfeledkeztem önmagamról, és egy pillanatra megérezhettem milyen az, mikor megszűnik az idő...Volt, hogy csak néztem, néztük egymást pár pillanatig, majd lesütöttük a szemünket...Szóval ezekért a pillanatokért érdemes élni, s talán ez maga az élet is...

Így kisértem haza. Nem mentem fel, nem csókoltam meg, nem borultam a nyakába. Felhúztam a kabátján a cippzárt és végighúztam a kézfejem a karján...Örült ennek a gondoskodásnak...

Na, de itt az eset, ami ígértem. A nevek nem valósak!

4 tagú család, apa, anya, két lány, középosztálybeliek, értelmiségiek. A fiatalabbik lány (Kati) jön és elmeséli, hogy szenved. A nagyobbik lány (Móni) utálja az anyját, és azt kiabálja felé, hogy :"Te vagy a világ legrosszabb anyja!" Móni elköltözött otthonról, azóta depressziós, gyógyszereket szed, nem dolgozik. Kati még otthon él, Móni és anyja közti vitát mindennap hallgatja, és unja. Szétesett a család. Az apa visszahúzódik, és nem szól bele a vitába. Kati elmondja, hogy szülei házassága megromlott, leginkább a gyereknevelésen vesztek össze, ami az egyik megengedett, a másik tiltotta. Az apja sem volt egy jó apa, verte is őket. Móni állandóan hisztizik, lázad, és állandóan kilép az anyjával való konfliktusból, hogy szinte rájuk csapja az ajtót. "Az anyám mindig is labilis volt érzelmileg, sosem tudta kimondani és kimutatni az érzéseit. Egyik pillanatról a másikra változtatja a hangulatát "- mondja Kati. "Anyám lassan tönkremegy, furdalja a lelkiismeret, hogy ő tette depresszióssá Mónit!" Nagyszülőkről nem tudunk semmit, csak annyit, hogy az anya szülei már meghaltak, "de ők is olyanok voltak, mint az anyám." Katinak van egy pasija Botond, akivel nagyon szeretik egymást. Botond megértőnek mutatkozik Kati családja iránt.

Két kérdésünk van:

1.Hogyan tudnád megfogalmazni azt a közös témát, amivel küzdenek?

2. Szerinted honnan lehetne elkezdeni a probléma megoldását?

Segítségül annyit, hogy nagyon összetett és sokrétű problémáról van szó...Jólmegaszondtam:) Jó gondolkodást! Várom a véleményeket, kommenteket!