1.

Családi ebédeken, beszélgetéseken nagypapám sokszor mondta: "Persze, amikor ott sírtál a bölcsöde kerítésénél, és könyörögtél, hogy vigyelek haza, én hazahoztalak." 29 évig nagyokat nevettünk ezeken a mondatokon. Aztán egyszer elgondolkodtam, hogy min is nevetgélünk. "Igen- mondta később keresztanyám- nehezen szoktad meg a bölcsödét. Anyád nagyon vissza akart menni dolgozni, nem szeretett otthon lenni és kellett is a pénz. Arra emlékszem, hogy azt mondták a bölcsödei gondozók, hogy az első napokban bementél a sarokba és ott sírtál egész nap."

2.

Az óvónőmet Mártának hívták. Szép, kövér nő volt. Arra emlékszem, hogy egész nap folyamatosan puszilgatom. "Jól van, köszönöm, most már ne adj többet, nem marad anyukádnak!"- mondta. "Az nem baj"- mondtam én.

3.

Mindenki csodájára járt, hogy mikor óvodás voltam, minden udvari időben a kerítéshez mentem és a kerítés lukain keresztül adtam puszit a tesómnak és végig fogtam a kezét.

4.

Nem tudom mikor volt az először, hogy megvert az apám. Váltogatva volt a vizes törölköző, a nadrágszíj és a korbács. Sosem ivott, józanul vert, de teljes önkívületben. Pofon sosem vágott, csak a fejemet ütötte. Arra sem emlékszem, hogy mivel érdemeltem ki a veréseket.

Csak a könyörgéseimre, hogy "Apa kérlek ne bánts, ígérem jó leszek...", "Apa, inkább csak a fejemet üsd, de ne a korbáccsal..." De akkor már mindegy volt.

Arra az érzésre emlékszem, ahogy a félelemtől és a kétségbeeséstől eltorzulhatott az arcom. Dobogott a szívem, lüktetett egész testemben a vér, és reszkettem, remegtem. Most is érzem. Hogy akkor megint jön és megver. Hogy most megint ugyanaz következik. De talán mégsem. Ha könyörgök neki, ha kérem, hogy ne csinálja, ha látja, hogy sírok, akkor talán nem ver meg, vagy nem annyira.

De sosem lehetett elkerülni. Könyörögtem anyunak, ő próbált minket védeni, "Zoli, ne csináld!", de ez sem ért semmit.

Csak menekülni lehetett. Fel a szobámba, ahonnan nem volt már menekülés. Rettegtem, hogy a fürdő ajtajának fás dübörgését hallom (akkor törölköző lesz) vagy a nappali fakeretes üveg ajtajában hallom-e odaverődni a szíj fémcsatját, mert akkor az jön. És fel kell készülni rá. Amennyire csak lehet. Mert a nappali ajtaja mögött volt a bőrkorbács is.

És akkor feldübörögtek a léptei a fa lépcsőkön, ahogy jött fel hozzám. Néha reccsentek is. Számoltam visszafelé. Hogy mennyi van hátra. Ahogy jött fel, megint könyörögtem, hogy ne bántson, de ez sem hatott. Jött fel rendületlenül.

Mikorra felért még jobban remegtem és sírtam. Próbáltam elbújni, de sosem sikerült. Legtöbbször az ajtó mögé bújtam, de ott sarokba voltam szorítva. Próbáltam az ágy mögé bújni, de onnan sem volt menekülés. Az asztal alá, ha becsapott a törölközővel vagy a korbáccsal, nem tudtam kinyomni a falat, hogy ne érjen el.

Ilyenkor mindig szidott.

Próbáltam összekuporodni, védeni a fejem, de a csapásokat nem sikerült elkerülni. Sírtam és kiabáltam, hogy ne csinálja, de mindig csinálta. Nem tudom hányszor ütött ilyenkor. Csak sírtam és nagyon féltem.

Aztán kiment és mindig bevágta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy lemegy, ahogy távolodik minden, és én pedig fáradt vagyok és fáj a fejem, fáj mindenem...

5. 

Egyszer anyám próbált megvédeni, de apám ellökött tőle. Akkor is kaptam. Arra emlékszem, hogy utána azt mondta anyám apámnak, hogy ha még egyszer ilyen lesz, akkor elválik tőle. Anyám addigra már szociális munkás volt.

 Sok keresésre tett pontot Andi, aki egy napon rádöbbentett, hogy problémáim nagy része abból fakad, hogy bántalmazott gyerek voltam.

Aki gyermekkorában nem tudja a szüleitől átélni az elfogadást, a szeretetet, a bizalmat és a biztonságot, az képtelen lesz kötődni és feloldódni a másikban felnőtt korában.

Orvosi lova vagyok én ennek: közel tudok engedni valakit magamhoz, de mindegyike valahol vállalhatatlan a külvilág felé vagy éppen teljességgel jövőtlen. Társat keresek, átélem és megélem a magány hidegségét, de valójában rettegek attól, hogy valaki mellettem tegye le a garast egy életre.

Szenvedélyesen tudok szerelmes lenni, vágyom a másikra, a jelnlétére, de közben félek az egyesüléstől, félek attól, hogy kiderül, mintha egy börtöncella esne le az égből körém és zárna be örökre.

Mindig akarok egy kiutat fenntartani, ha már gyermekkoromban nem volt erre lehetőségem, mikor az apám vert.

Tükörszilánkok a címe ennek és a következő posztoknak. Egybefüggnek, mert mindegyike ugyanarról szól: mire tudok visszaemlékezni azokból az időkből, mikor az apám brutálisan és rendszeresen vert.

Tükör szilánkjai ezek, mert magamat és apámat, anyámat látom bennük akkor és most, de szilánkok, mert az egészet a múlt elnyelte már. A szilánkkal meg lehet sebesíteni valakit, de ha nincs egy egész tükrünk, akkor bizonyos helyzetekben nagyon is hasznos.

Ezeket a széljegyzeteket, emlék-foszlányokat azért írom, hogy egyszer tudjak velük dolgozni önismereti csoportom játékában.

És hogy meg tudjak a szüleimnek bocsátani, hogy le tudjak számolni a múltam árnyaival, hogy egyszer büszkén, bátran tudjak valaki szemébe nézni és kimondani, hogy hozzád tartozom, és te hozzám tartozol.

Le akarok menni a legaljáig. Hogy fájjon. Felidézni és leírni mindent.

Szeretnék megtisztulni. Olyan lenni, "ahogyan engem is megismert az Isten" (1 Kor. 13, 12- A szeretethimnuszból)

 „Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.”
                                                                                      (Hamvas Béla)

 Szerintem nem kéne a kerékpárosoknak felvonulni. Mit hirdetik itt fennhangon a bringásságukat? Ennyi erővel az autósok is felvonulhatnának; otthon a négy fal között mindenki úgy bringázik, ahogy akar!

Néhány héttel ezelőtt Norvégiába kaptam meghívást, hogy tartsak előadást a hozzám hasonlóaknak. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen sok mindent fel fog vetni bennem az a hosszú hétvége, amit Oslotól mintegy 70 kilométerre egy eszményi kis norvég falu hoteljében töltöttem Európa mintegy 15 országából jött meleg és leszbikus társaságában.

Norvégia titkát könnyen meg lehet fejteni. Egyrészről körülbelül fele annyian laknak egy mintegy négyszer nagyobb országban, mint Magyarország, másrészről alig 106 éve lett csak független Svédországtól. Csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, nem véletlenül lett az egyik felmérés szerint a világ egyik legélhetőbb országa.

Nem mondom, a déli, mediterrán szenvedély itt is meg van, csak jól elrejtve a norvég lelkekben. Nem mutatják, de ott benn, legbelül nagyon szenvedélyesek. Csak el kell jutni odáig, ki kell érdemelni a bizalmukat. A legjobb talán az, hogy az „élni és élni hagyni”- elv itt maradéktalanul érvényesül.

Aztán egyik este a beszélgetés az életemre, Magyarországra és a magyar helyzetre is terelődött, és később be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire is hitegetem magam, melegként és értelmiségiként, az én nagy terveimmel, álmaimmal nem sokra megyek itthon.

S az önismeretben tapasztaltnak mondott emberként megkérdeztem magamtól, hogy miért van mindez: talán nem reálisak az álmaim és terveim? Talán sokat szeretnék? És a válasz nem egyértelmű itthon.

Szeretnék egy olyan férfit magam mellé, aki valóban férfi, aki tudja mit akar az élettől, akinek vannak tervei, céljai, elvei és eszményei, azaz komoly belső ereje van. Aki tud okosan, fegyelmezetten és felkészülten küzdeni önmagáért, értem, családunkért és a nagyobb közösségért, ezért a világért, ezért a társadalomért.

Aki bátor, lelkes és felelősségteljes, képes nyitott lenni a világra, tud és mer kommunikálni, képes és mer alkalmazkodni, befogadni az életet magát, annak minden ellentmondásosságával, magába forduló ellentéteivel együtt. És mer változni, tenni értem, önmagáért, értünk. Velem együtt. Jó lenne családot alapítani, gyerekeket felnevelni, s talán átadni a jövőbeli párommal egy kis szeletet magunkból, tapasztalatainkból, élményeinkből nekik.

Szeretnék egy olyan munkát, ahol értelmes munkát végezhetek, ahol megbecsülnek, mindezt egy átlagos fizetésért, amiből egy közepes szintű életet tudok magamnak és a családomnak biztosítani. Szeretnék legalább egy évben egyszer nyaralni menni, egyszer-egyszer egy kis kirándulást szervezni vidékre vagy a természetbe vagy szórakozni. Gondoskodni majd idősödő szüleimről, barátaimról.

Nem vágyom hatalmas gazdagságra, portofinoi hétvégi házra, csak egy átlagos, hétköznapi, -jó értelembe vett- polgári életre.

S mivel nem vagyok valakinek a valakije (szüleim is átlag magyar emberek), mivel „politikai vonalon” sem vagyok „rendben”, önéletrajzaimra vagy nem válaszolnak (még elutasító választ sem kapok) vagy „túlképzett” vagyok, vagy „nem ilyen típusú emberre” gondoltak, így a munkáról szóló elvárásaimról ha beszélek, kénytelen vagyok hozzátenni, hogy úgy tűnik a gazdasági válságra való tekintettel leoltották a villanyt az alagút végén.

A (meleg) férfi lelkiség gyengeségeiről, a megbízhatatlanságról, pedig már írtam eleget. Nem könnyű egy olyan embert találni, akire legalább egy pohár vizet lehetne bízni. Közös jövő, meg együtt változás! Legtöbbször olyan messze vagyok ettől…

 Nem hiszem, hogy túl sokat szeretnék. Nagyon emberinek tartom az elképzeléseimet. Csak úgy érzem, itthon ez „túl sok”. Vagy az ország „kevés” ehhez.

És az egészben talán az a legszörnyűbb- és ezt is nagyon fájó volt kimondani-, hogy nem sok jelét látom annak, hogy kis magyar viszonyaink az elkövetkező években, középtávon változzanak. Bármennyire is küzdök ez ellen a gondolat ellen, egészen befészkelte magát hozzám. Sajnos a mindennapok hírei sem segítenek megcáfolni ezt.

Előadásom után a konferencia szervezőjével beszélgettem, aki feltette a kérdést, hogy nincs-e kedvem Norvégiában élni és dolgozni. Mert szükség lenne a tudásomra. Lenne hely, jó fizetés. Csak hát norvégul kellene megtanulnom.

Nyilván egy beszélgetés nem jelent semmit, és nagyon jól tudom, hogy mit jelent elmenekülni egy országból. Két éve az USÁ-ba menekültem ki. Fél év múlva haza is jöttem, mert nem bírtam az ottani viszonyokat. Nem akarok soha többi elmenekülni sehonnan.

Menni vagy maradni- ez itt a kérdés.

A mérleg egyik serpenyőjében ott van egy ígéretesnek tűnő lehetőség, egy szabadabb és könnyebb élet, vágyaim beteljesülésének reálisabb lehetősége, a másik serpenyőben pedig minden provincializmus és kurucos magyarkodás ellenére ott vannak a szüleim, a családom, a barátaim, a lakásom, és az az érzés, hogy itthon vagyok. Magyarul írok és beszélek és a másik ember különösebb fordítás vagy erőfeszítés nélkül ezt megérti. Ezt akkor tudtam megtanulni igazán értékelni, mikor külföldön éltem.

Tudom, hogy a „maradás” serpenyőjében sokaknak „pótolható” érvek vannak: bármikor hazajöhetek onnan, barátaim előbb-utóbb kint is lesznek majd, és az itteniek is kimehetnek könnyedén és mindenki ott van otthon, ahol éppen van, az internet pedig megoldja minden magyar nyelvvel kapcsolatos hiányomat, de aki élt huzamosabb ideig külföldön, talán tudja, hogy mindezek elég mesterséges megoldások.

Persze, valahol igazuk is lenne a költözéspártiaknak, hogy egy életed van, most vagy fiatal, olyan korban élünk, ahol bátran lehet mozogni és bármikor haza lehet jönni, ha nem úgy alakul. És akkor ki marad itthon tenni valamit a süllyedő hajóért? Ha mindenki elmegy, akkor ki marad? Ahogy az egyik barátom fogalmazta meg: ha a történelmet a győztesek írják, ki marad, hogy megírja az igazságot? Vagy ez is csak egy önimádó pózom? Ki vagyok én, szuperhős, hogy nekem is meg kell menteni ezt az országot?

Dönteni szeretnék. És olyan döntést hozni, ami az enyém. Amit nem bánok meg. Amit akár évtizedek múlva is tudok vállalni, és nem az unalmas magyarkodó áldozati szerepben tetszelegni, hogy én feláldoztam magam ezért a hazáért, miközben erre senki sem kért.

Talán sosem fogom elfelejteni azt a vasárnap délutánt, amikor elbúcsúztam anyáméktól, hogy akkor én Amerikában fogok élni, kedden indul a gépem, puszi mindenkinek. Ahogy kifordult a távolsági busz a megállóból, és ahogy láttam, hogy az út menti fák futnak el a busz mellett és egyre kisebb lesz a szülővárosom, egyre magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam és elkezdtem keservesen zokogni. Akkor jöttem rá, hogy tétje van az egész kiköltözésnek és életemben először gyűlöltem azt, hogy meleg vagyok. Hogy a melegségemhez, a sorsomhoz úgy tűnik hozzátartozik az, hogy el kell hagynom a szülőföldemet, ha követni akarom az álmaimat. És hogy mennyire kegyetlen és ocsmány dolog az, hogy választanom kell két olyan dolog közt, ami között egy „nagyátlag” embernek vagy egy boldogabb országban született melegnek soha nem kell döntenie. Ez is a meleg sorshoz hozzátartozik?

Egyszer azt mondtam az egyik vidéki barátomnak, hogy minden melegnek Pesten a helye, kivéve a soproniakat, mert nekik ott van Bécs. Most majdnem ugyanott vagyok, mint akkor Amerikába való költözésem előtt. És utálom ezt a bölcsességet.

Menjek vagy maradjak? Dönteni szeretnék. Dönteni is kell. Ha nem döntök, az is döntés.

Valahol olvastam, hogy Eszterházy Péter egyszer azt mondta, hogy minden magyar életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy el kell mennie ebből az országból. Az efelett való lelkiismeret-furdalást nevezzük hazaszeretetnek.

Ja, értem. Így már minden világos…

7490

 Gondolatok

Menni vagy maradni?

Néhány héttel ezelőtt Norvégiába kaptam meghívást, hogy tartsak előadást a hozzám hasonlóaknak. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen sok mindent fel fog vetni bennem az a hosszú hétvége, amit Oslotól mintegy 70 kilométerre egy eszményi kis norvég falu hoteljében töltöttem Európa mintegy 15 országából jött meleg és leszbikus társaságában.

Norvégia titkát könnyen meg lehet fejteni. Egyrészről körülbelül fele annyian laknak egy mintegy négyszer nagyobb országban, mint Magyarország, másrészről alig 106 éve lett csak független Svédországtól. Csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, nem véletlenül lett az egyik felmérés szerint a világ egyik legélhetőbb országa.

Nem mondom, a déli, mediterrán szenvedély itt is meg van, csak jól elrejtve a norvég lelkekben. Nem mutatják, de ott benn, legbelül nagyon szenvedélyesek. Csak el kell jutni odáig, ki kell érdemelni a bizalmukat. A legjobb talán az, hogy az „élni és élni hagyni”- elv itt maradéktalanul érvényesül.

Aztán egyik este a beszélgetés az életemre, Magyarországra és a magyar helyzetre is terelődött, és később be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire is hitegetem magam, melegként és értelmiségiként, az én nagy terveimmel, álmaimmal nem sokra megyek itthon.

S az önismeretben tapasztaltnak mondott emberként megkérdeztem magamtól, hogy miért van mindez: talán nem reálisak az álmaim és terveim? Talán sokat szeretnék? És a válasz nem egyértelmű itthon.

Szeretnék egy olyan férfit magam mellé, aki valóban férfi, aki tudja mit akar az élettől, akinek vannak tervei, céljai, elvei és eszményei, azaz komoly belső ereje van. Aki tud okosan, fegyelmezetten és felkészülten küzdeni önmagáért, értem, családunkért és a nagyobb közösségért, ezért a világért, ezért a társadalomért.

Aki bátor, lelkes és felelősségteljes, képes nyitott lenni a világra, tud és mer kommunikálni, képes és mer alkalmazkodni, befogadni az életet magát, annak minden ellentmondásosságával, magába forduló ellentéteivel együtt. És mer változni, tenni értem, önmagáért, értünk. Velem együtt. Jó lenne családot alapítani, gyerekeket felnevelni, s talán átadni a jövőbeli párommal egy kis szeletet magunkból, tapasztalatainkból, élményeinkből nekik.

Szeretnék egy olyan munkát, ahol értelmes munkát végezhetek, ahol megbecsülnek, mindezt egy átlagos fizetésért, amiből egy közepes szintű életet tudok magamnak és a családomnak biztosítani. Szeretnék legalább egy évben egyszer nyaralni menni, egyszer-egyszer egy kis kirándulást szervezni vidékre vagy a természetbe vagy szórakozni. Gondoskodni majd idősödő szüleimről, barátaimról.

Nem vágyom hatalmas gazdagságra, portofinoi hétvégi házra, csak egy átlagos, hétköznapi, -jó értelembe vett- polgári életre.

S mivel nem vagyok valakinek a valakije (szüleim is átlag magyar emberek), mivel „politikai vonalon” sem vagyok „rendben”, önéletrajzaimra vagy nem válaszolnak (még elutasító választ sem kapok) vagy „túlképzett” vagyok, vagy „nem ilyen típusú emberre” gondoltak, így a munkáról szóló elvárásaimról ha beszélek, kénytelen vagyok hozzátenni, hogy úgy tűnik a gazdasági válságra való tekintettel leoltották a villanyt az alagút végén.

A (meleg) férfi lelkiség gyengeségeiről, a megbízhatatlanságról, pedig már írtam eleget. Nem könnyű egy olyan embert találni, akire legalább egy pohár vizet lehetne bízni. Közös jövő, meg együtt változás! Legtöbbször olyan messze vagyok ettől…

 Nem hiszem, hogy túl sokat szeretnék. Nagyon emberinek tartom az elképzeléseimet. Csak úgy érzem, itthon ez „túl sok”. Vagy az ország „kevés” ehhez.

És az egészben talán az a legszörnyűbb- és ezt is nagyon fájó volt kimondani-, hogy nem sok jelét látom annak, hogy kis magyar viszonyaink az elkövetkező években, középtávon változzanak. Bármennyire is küzdök ez ellen a gondolat ellen, egészen befészkelte magát hozzám. Sajnos a mindennapok hírei sem segítenek megcáfolni ezt.

Előadásom után a konferencia szervezőjével beszélgettem, aki feltette a kérdést, hogy nincs-e kedvem Norvégiában élni és dolgozni. Mert szükség lenne a tudásomra. Lenne hely, jó fizetés. Csak hát norvégul kellene megtanulnom.

Nyilván egy beszélgetés nem jelent semmit, és nagyon jól tudom, hogy mit jelent elmenekülni egy országból. Két éve az USÁ-ba menekültem ki. Fél év múlva haza is jöttem, mert nem bírtam az ottani viszonyokat. Nem akarok soha többi elmenekülni sehonnan.

Menni vagy maradni- ez itt a kérdés.

A mérleg egyik serpenyőjében ott van egy ígéretesnek tűnő lehetőség, egy szabadabb és könnyebb élet, vágyaim beteljesülésének reálisabb lehetősége, a másik serpenyőben pedig minden provincializmus és kurucos magyarkodás ellenére ott vannak a szüleim, a családom, a barátaim, a lakásom, és az az érzés, hogy itthon vagyok. Magyarul írok és beszélek és a másik ember különösebb fordítás vagy erőfeszítés nélkül ezt megérti. Ezt akkor tudtam megtanulni igazán értékelni, mikor külföldön éltem.

Tudom, hogy a „maradás” serpenyőjében sokaknak „pótolható” érvek vannak: bármikor hazajöhetek onnan, barátaim előbb-utóbb kint is lesznek majd, és az itteniek is kimehetnek könnyedén és mindenki ott van otthon, ahol éppen van, az internet pedig megoldja minden magyar nyelvvel kapcsolatos hiányomat, de aki élt huzamosabb ideig külföldön, talán tudja, hogy mindezek elég mesterséges megoldások.

Persze, valahol igazuk is lenne a költözéspártiaknak, hogy egy életed van, most vagy fiatal, olyan korban élünk, ahol bátran lehet mozogni és bármikor haza lehet jönni, ha nem úgy alakul. És akkor ki marad itthon tenni valamit a süllyedő hajóért? Ha mindenki elmegy, akkor ki marad? Ahogy az egyik barátom fogalmazta meg: ha a történelmet a győztesek írják, ki marad, hogy megírja az igazságot? Vagy ez is csak egy önimádó pózom? Ki vagyok én, szuperhős, hogy nekem is meg kell menteni ezt az országot?

Dönteni szeretnék. És olyan döntést hozni, ami az enyém. Amit nem bánok meg. Amit akár évtizedek múlva is tudok vállalni, és nem az unalmas magyarkodó áldozati szerepben tetszelegni, hogy én feláldoztam magam ezért a hazáért, miközben erre senki sem kért.

Talán sosem fogom elfelejteni azt a vasárnap délutánt, amikor elbúcsúztam anyáméktól, hogy akkor én Amerikában fogok élni, kedden indul a gépem, puszi mindenkinek. Ahogy kifordult a távolsági busz a megállóból, és ahogy láttam, hogy az út menti fák futnak el a busz mellett és egyre kisebb lesz a szülővárosom, egyre magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam és elkezdtem keservesen zokogni. Akkor jöttem rá, hogy tétje van az egész kiköltözésnek és életemben először gyűlöltem azt, hogy meleg vagyok. Hogy a melegségemhez, a sorsomhoz úgy tűnik hozzátartozik az, hogy el kell hagynom a szülőföldemet, ha követni akarom az álmaimat. És hogy mennyire kegyetlen és ocsmány dolog az, hogy választanom kell két olyan dolog közt, ami között egy „nagyátlag” embernek vagy egy boldogabb országban született melegnek soha nem kell döntenie. Ez is a meleg sorshoz hozzátartozik?

Egyszer azt mondtam az egyik vidéki barátomnak, hogy minden melegnek Pesten a helye, kivéve a soproniakat, mert nekik ott van Bécs. Most majdnem ugyanott vagyok, mint akkor Amerikába való költözésem előtt. És utálom ezt a bölcsességet.

Menjek vagy maradjak? Dönteni szeretnék. Dönteni is kell. Ha nem döntök, az is döntés.

Valahol olvastam, hogy Eszterházy Péter egyszer azt mondta, hogy minden magyar életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy el kell mennie ebből az országból. Az efelett való lelkiismeret-furdalást nevezzük hazaszeretetnek.

Ja, értem. Így már minden világos…

 Egy cikk:

Az Alkotmány elismeri minden ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen szabadságát és alapvetô jogait, kiemelt védelemben részesíti a házasságot mint a férfi

és a nô legalapvetôbb és legtermészetesebb közösségét és az ezen alapuló családot. A szabadság, az alapvetô jogok, a házasság és a család tiszteletben tartása

és védelme az állam elsôrendû kötelessége.” – hangzik a saját magának is ellentmondó, és sokak szerint

kifejezetten a melegházasságot megakadályozó szöveg, amely az új alkotmány koncepciójában szerepel.

Az új magyar alkotmánnyal kapcsolatos, a melegek házasságát kizáró pont a hazai melegszervezetek és különbözô meleg internetes oldalak érdeklôdését is felkeltette,

ám úgy tûnik, most már nemzetközi „melegérdeklôdés” is

tapasztalható a melegházasság tervezett alkotmányi tiltásával kapcsolatban.

Sajnos ezen hír kapcsán foglalkozott hazánkkal nemrég a legnagyobb orosz hírportál, a gay.ru. Alekszander

Lopata „Magyarország az alkotmányban tiltaná a homoszexuális házasságot” címû cikke idézi a külföldi hírügynökségekhez eljuttatott anyagokat. A szerzô leírja,

hogy az új alkotmány nemcsak az emberi élet védelmérôl

rendelkezne, hanem „a házasságot kizárólag heteroszexuális szövetségként” írja le. Lopata hosszasan ír a bejegyzett élettársi kapcsolatról, majd hozzáteszi: ez

önmagában „biztató hír”. „Most már azonban világossá

válik, hogy a magyar melegek és leszbikusok nem számíthatnak többre: a civil partnerkapcsolat számukra „el-

érhetô”, ám a teljes jogú házasságról, amelyben

ugyanolyan szerzett jogokkal rendelkeznek, mint a heteroszexuális párok, még csak nem is álmodhatnak”.

Jelen kitétel máshol is felbukkant a nagyvilág melegsajtójában. Az AfterEllen nevû, neves amerikai leszbikusportál például meglehetôsen gúnyosan reagált az

információkra, némi pontatlanságot is elkövetve: „Ezen a

héten Magyarországon betiltották a homoszexuális házasságot az Alkotmányban. Nos… nos, mi, meleg turisták már nem fogunk elkölteni ebben az országban több

millió dollárt”. (A pontatlanság természetesen az, hogy az

elmúlt héten csak a munkaanyag szivárgott ki, tehát nincs

még szó elfogadott új alkotmányról. Ez azonban nem

sokat változtat a megjegyzés élén.)

A neves francia melegújság, a TETU honlapja is foglalkozik a témával. A francia portál szerzôje ismerteti,

hogy a Magyar LMBT Szövetség már korábban is aggodalmát fejezte ki a tervek miatt (a szövetség korábbi sajtónyilatkozatát a francia hírportál a HULala nevû honlap

fordítása alapján idéz). Az oldal leszögezi, hogy a konzervatív kormány egyértelmû célja az, hogy megakadályozzák a meleg párok házasságának lehetôségét is.

Kérdés: mindennek a figyelemnek milyen hatása

lehet? És azt a kérdést is feltehetjük, hogy mi magunk mit

tehetünk, hogy mindezt megakadályozzuk? Írhatunk beadványokat? Tüntethetünk? Fordulhatunk nemzetközi testületekhez? De vajon milyen eredménnyel…?

SZERZÔ: xy

Olvasói levél:

Kissé egyoldalú a cikk, csak negatív példaként állítja be, mintha Magyarország és a kormányunk középkorban élne, ugyanakkor azon kevés országokhoz tartozunk, ahol már kézzel fogható jogokat biztosítanak a melegeknek.

A új Alkotmány tényleg a férfi és nő között ismerné  el a házasságot, de ez több európai ország, így az egyik legnyíltabb országé, Németország alkotmánya is így tartalmazza.

Amerikai szervezetek, akik tiltakoznak a cikk szerint, azoknak esetleg el kellene küldeni azt az élettársi törvényt, mely Európa és így a világ egyik legliberálisabb - amerikaiak csak álmodni szeretnének egy ilyenről - törvényünk, mely szinte teljesen hasonló jogokat biztosít a melegeknek, mint a házasság nem csak jogilag, hanem a ceremónia szintjén is. Megjegyzem, hogy Németországban van külön a heteró és külön a meleg polgárok részére élettársi törvény, mely egyáltalán nem azonos a házassággal (amit emiatt sokan diszkriminatívnak tartanak és kritizálnak) és a melegek csak pár éve élvezik a heterókhoz hasonló jogi előnyöket, ami nálunk szinte teljesen ugyanaz (kivéve két dolog)

ugyanakkor nem véletlen, hogy az új Alkotámnyt más európai országhoz hasonlóan a házasságot csak férfi és nő között, hiszen Európai Unió Európai Jogok Bírósága hozott döntse a következő:

Az európai országok nem kötelesek engedélyezni az egyneműek házasságát, egyetlen európai állam sem kötelezhető az azonos neműek házasságkötésének elismerésére, ugyanakkor  a strasbourgi bíróság elismerte annak lehetőségét, hogy az egyes országok - saját társadalmi értékrendjüknek megfelelően - eltérő módon definiálják a házasság jogintézményét. http://nol.hu/kulfold/nem_egyetemes_jog_a_meleghazassag

Tehát először talán Brüsszelnél és a többi európai országnál kellene kopogtatni a fenti példák szerint.

A tavalyi év decemberében felkerült az új Polgári Törvénykönyv koncepciója, mely változatlan formában tartalmazza az élettársi kapcsolatokról szóló törvényt, melyet a törvénykönyv előkészítő kodifikációs bizottsága is egyetért. Vagyis úgy néz ki, hogy a Fidesz is meghagyja az élettársi törvényeket, bár ebben persze még csak reménykedve bízhatunk.

Válasz levelem:

„Törvény előtti egyenlőség”, „azonos jogok”, „szabadság” vagy vannak, vagy nincsenek. Köztes út nincs. Nem léteznek „hasonló jogok”, meg „mindenben ugyanaz, kivéve kettő jogot” kitételek.

Kimondhatjuk, hogy a Magyar Köztársaságban csak papíron létezik „egyenlőség” sok tekintetben. Nem csak melegként nem házasodhatok, hanem csak „hasonló jogaim vannak”. Büszkék lehettünk hazánkra és az előző szocialista-liberális kormányokra, mikor a regisztrált élettársi kapcsolatot elfogadta az Országgyűlés. Így beléphettünk olyan országok sorába, ahol még nagymúltú demokratikus országok sincsenek. Az akkori döntése a Parlamentnek egy lépés volt előre egy hosszú úton. Magyar módra persze mindig lehet fanyalogni, én azonban nem vagyok hajlandó.

Azért, mert az Európai Unió Európai Jogok Bírósága egy diplomatikus és megengedő véleményt fogalmazott meg az azonos neműek házassága tekintetében, nekünk még nem kell rászólnunk magunkra, hogy túl nagyot álmodtunk. Sokkal inkább büszkék lehetünk arra, hogy egy olyan jó úton járunk, ahol még nem sokan követnek minket.

Sőt- Péterrel és a többi nemzetközi megszólalóval együtt- aggódom is. (Persze, ha tavaly tavasszal a két fordulóban minden LMBT-ember vagy LMBT-szimpatizáns felfogja, hogy részünkről mi a tét és elmegy szavazni egy minket támogató pártra, akkor most nem itt lennénk.)

Igen, van mit veszítenünk és a helyzetünk egyáltalán nem rózsás. Utalsz egy tavaly decemberi hírre, hogy az új PTK-t (polgári törvénykönyv) előkészítő kodifikációs bizottsága nem akarja bántani az élettársi kapcsolatokról szóló törvényt, bár hozzáteszed: „ebben persze még csak reménykedve bízhatunk”. Én azonban nem vagyok ennyire bizakodó.

Igaza van Hanzli Péternek, aki cikke végén felteszi a kérdést, hogy mit csináljunk: írjunk beadványokat, tüntessünk vagy tiltakozzunk? Vajon milyen eredménye lenne? Jól gondolja, semmilyen.

Ezekre mind nagy ívben tenne kormányunk, ahogy a Nemzeti Bank elnöke elleni támadások, a sajtószabadság ellen bevezetett Médiatörvény vagy, ahogy a határon túli magyarok szavazati jogával kapcsolatos európai szakmai vélemények is leperegtek róluk. Pökhendien odavetnének pár mondatot, ahogy szokták, leöntve a már megszokott kurucos provincializmussal.

Nem is beszélve Lakner Zoltán érvéről, amelyet a januári számban mondott el kérdésemre: ha az alkotmány rögzíti a csak a férfi és nő közti házasságot, akkor nem csak bebetonoznak egy igazságtalanságot, hanem az alkotmány ezen passzusának jogértelmezése és az ebből fakadó következmények már csak a jogalkotók jóindulatán múlnak. Erre pedig ne számítsunk… 

Így vagy úgy, de meg kell tanulnunk, hogy senki sem tud megvédeni minket, ha mi nem védjük meg magunkat civil szervezeteinken keresztül. Ugyanis ők értünk vannak. Ha segítünk nekik.

------

Az olvasó kérte, hogy levele és válaszlevelem ne jelenjen meg.

Itt tartunk. 

Anyám odaszólt apámhoz, de ő lélekben már messze járt.

Pedig alig egy-két méter választotta el őket egymástól. Én anyám mellett álltam a sírnál, tesómmal fogtuk közre, nagypapám is mellettünk egy mécsest gyújtott meg. A végtelenül giccses csillámporos műanyag fenyőfát néztem, amit a mamám sírjára tettünk.

Az első karácsony volt nélküle.

Magam is meglepődtem, hogy dec 24-én délután mennyien vannak a temetőben és visznek virágot szeretteik sírjára. Ez volt az első ilyen útunk a temetőbe.

Apám meggyújtotta a műanyag fán lévő csillagszórót, anyám pedig a mécsesben a gyertyát. A lángnyaláb könyörtelenül ment végig a csillagszórón és érte el a fémreszeléket, mi pedig végtelen csendben néztük végig.

Mamámra gondoltam. A diós fatörzs süteményére, arra, hogy milyen büszke volt rám, meg arra, hogy evangélikus. Eszembe jutottak a végtelen gyermeki nyarak, ahogy szedtük a semfűsemfának hívott számomra azóta is ismeretlen bokor leveleit a kacsáknak, a május 1-i házassági évfordulós fejes saláták...

"Kijöttünk hozzád, mert ez az első karácsony nélküled...és mert a karácsony a szeretet ünnepe. Hogy testet öltött a szeretet. És a család ünnepéé..."Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen..."... És tudom, hogy te ebben nagyon hittél...És tudom, hogy te már egy sokkal jobb helyen vagy...". És itt elcsuklott a hangja. És a szemei megteltek könnyel. 

Álltunk a csendben. Közben mások jöttek-mentek más sírokhoz, s mi csak ott álltunk szótlanul. Mintha az évek mentek volt el mellettünk. Évek, emlékek, érzések...egy furcsa és különös gyerekkor árnyai.

Ott állt előttem az apám könnyek közt, szemeit törölgetve, az anyját siratva, összetörten.

Az én apám.

Az én nagy és hatalmas apám...

 Caramel Lélekdonor című dala nem az első pillanatban ejtett rabul. Másodszorra.

www.youtube.com/watch

"Úgy múlik el, minden ami fáj, hogyha úgy tartja kedve, néha hazajár. Nem szól hozzád, csak leül egyedül, hogy érezd, hogy élsz, ott legbelül. Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el, Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel, Van, amikor ringat lágyan, és van, hogy elsodor, A szerelem az egyetlen, Lélekdonor. Oly sok a szó, ami betakar, folyton beszél, de semmit nem akar. A pillanat, ami sokat ér, némán múlik el. Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell. Amikor majd eljönnek, a régen várt csodák, Ne felejts el, akkor majd kérlek gondolni rám. Lesz, hogy csak ringat lágyan, és lesz, hogy elsodor, De a szerelem az egyetlen, Lélekdonor. Tudom mindenért harcolnunk kell, egy őrült mondat miatt nem múlhat el. Az idő telhetetlen, van, hogy mindent elrabol, de valakinek te vagy a Lélekdonor."

Anno ez a blog olyan írásaimnak a gyűjteménye lett volna, ahol a remény, a bizalom kap hangot. A Lighthouse Family Ocean drive c. száma erről szól. www.youtube.com/watch 

Csak hát ez nem mindig olyan könnyű. És az elmúlt hónapokban valóban össze kellett szednem minden erőmet, hogy bátran léphessek előre, és bátran lehessek optimista és reménnyel teli. 

Mégis valahányszor ki kell állnom, vagy csak négyszemközt kell reményt csepegtetnem a másikba, valahogy megrázom magam, és csak jönnek a gondolatok, érzések, példák, történetek és csak mondom, mondom...hátha valaki meghallja... 

Nem tudom, valahogy ezt semmi másnak, csak csodának tudom nevezni. Amikor beszélnem kell az életemről, a melegségemről és a lelkészi hivatásomról, nem tudom másként kezdeni, mint avval, hogy nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy soha nem éreztem azt, hogy emiatt kevesebb vagy rosszabb lennék...

És az önismereti csoportomban, mikor megjelenítettük az egyházammal való kapcsolatomat, csak azt tudtam mondani az egyházamnak, hogy egyszer majd jobb lesz, hogy hiszek benned...és hogy megbocsátok neked mindenért. Én sem tudom mindig a jó utat...

És ahogy így végig gondolom az elmúlt 12 évet, amióta talán felnőttként élek, és merek szeretni, sok embernek voltam a lélekdonora. Kivirultak a simogatásaim alatt...Megelevenedtek a tagjaik, életre kelt a testük, lelkük, és ahogy fölém hajoltak láttam a szemükben valami eleven fényt, csillogást.

Péter nagyon régen szeretett már. Szüszünek hívott, és én mindent elhittem neki. Nem akartam, hogy miattam hagyja ott a négy lányát.

Szakítottunk. Én több időt szerettem volna vele tölteni, ő nem tudott, nem akart...Aztán kiderült minden. Hamuszürke lett a haja fél év alatt. Sápadt volt az arca, beesettek a szemei, mint egy élőholt vonszolta magát fel a gyors 7-re, ahol messziről megláttam. A tőlem kapott kabátja volt rajta. Kellenek az emlékek.

Valakinek te vagy a lélekdonor...aki rád vár. Valahol, valaki... Csak ez a sokszor elviselhetetlenül homályos mondat maradt. Nincs más.

Ebbe kell belekapaszkodnunk.

Ebben kellene belekapaszkodnunk.

Bátran. A bennünk lakozó reménnyel.

 Nem szeretem a szilvesztereket. Kifejezetten utálom őket. 

 Kell egy ünnepből ekkora felhajtást csinálni? Persze, hogy nem és szerintem evvel az emberek többsége így van. Akkor miért nem teszünk valamit? Valahogy mindig engedjük magukat elsodortatni az árral, befolyásoltatni magunkat a fényekkel, a hangulattal… Nem is beszélve amerikai ismerőseimről, akik már idén is elkezdték a „ megfogadtam magamnak, hogy 2010-ben lesz egy pasim, akivel együtt ünneplem a karácsonyt!” nevű hadjáratukat. Tavaly is ezt mondták és tavaly előtt is, csak más évszámmal… Már tavaly sem szálltam be ebbe, egyedül is ünnepeltem. „Na, látod!”- mondták, miközben ők barátjukat csókolgatták a fa alatt és végre megvalósulhatott nagy álmuk, hogy közösen tervezzék meg a karácsonyfa és a lakás dekorációjának színét, a karácsonyi menüt és a karácsonyi bulira szóló meghívót. És január 3-án menetrendszerűen szakítottak. „Túl nagyok voltak a különbségek!”- mondták.

Megértem őket, nem könnyű szembe menni a tömeggel és meglepni magunkat.

Tavaly azon röhögtek a barátaim, hogy még márciusban is állt a karácsonyfa a szobámban. Egészen megszerettem. Műfenyő (miattam ne vágjanak ki egy fát se), szalmából készített díszek, fények az ablakban. Idén is valami hasonlóra készülök.

Szerettem, ahogy a fények megvilágították az egész szobát, a képeket, a túlzsúfolt könyvespolcaimat, a szétdobált zoknijaimat, kis cetlijeimet az asztalon. Semmi sem tűnt olyan rendezetlennek.  

Így próbálom évről- évre kialakítani a saját magam ünnepét. Lassan megy, anyámék legszívesebben minden időmet beosztanák unalmas vendégségekkel, számomra teljesen közömbös rokonokkal való semmitmondó beszélgetésekkel.

Egy ünnep, akkor tud igazán ünneppé válni, ha számomra is az. Ha úgy ünneplek, ahogy nekem tetszik, és azokkal ünnepeljek, akik nekem fontosak és nincsen ott például a harmad-unokatestvérem keresztanyjának második házasságából született fiának a menye, akiről azt sem tudom kicsoda. Lassan megy ez a küzdelem a saját ünnepemért, de előbb-utóbb úgyis én nyerek!

Az ünnep engedi felfedezni mindazt, akik mi vagyunk. Engedi, hogy a saját szemünkkel lássunk. Ahogy az egyik barátom írta: „Meg tudunk tanulni kvázi könnyen emeletes házakat építeni, vagy a mélyben futó metróvonalakat működtetni, csak a saját szemünkkel látni az életünket milyen nehéz!” És valóban. A karácsonyban menetrendszerűen anyámékkal kell küzdenem, hogy feleljek meg az elvárásaiknak. A hétköznapokban pedig a mások által kimondott, rám erőltetett elvárásoknak állok ellent: legyek vékony, izmos, jóképű, gazdag, okos, tájékozott és persze egy lepedőakrobata.

Kinek a hangjai és elvárásai ezek felém? Hol van az én hangom? Csak azt tudom nyújtani a másik embernek, ami előszörre, ránézésre is látszik rólam? Szerintem nem.

Persze felfedezni a saját hangomat, megfogalmazni, hogy ki is vagyok, milyen értékeim is vannak, nem könnyű és persze mindezt felvállalni és képviselni még nehezebb.

Elmúlt szerelmeim közül egy ember volt, akit bánok mind a mai napig. Ricsinek hívták, és azt hiszem nagyon elbántam vele. Türelmetlen voltam, pedig azt hiszem, nagyon szeretett. Nem úgy működött, ahogy én azt elvártam volna és –már nem is tudom hogyan, de- szakítottam vele. Rég volt már, mégis sokszor eszembe jut.

Minden kapcsolatomból és mindenkitől tanultam valamit. Valakitől csak a hamis túrógombóc receptje maradt meg - egészen érthetetlen módon-, valaki pedig gyökeresen megváltoztatta az életemet anélkül, hogy észrevettem volna, de tőle egy olyan leckét kaptam, amit sajnos mind a mai napig nem sikerült tökéletesen elsajátítanom.

Hónapok múlva esett csak le, hogy pontosan úgy bántam vele, mint a tárgyaimmal magam körül. Használtam őket addig, amíg jól esett, és amikor már nem úgy működött, ahogy én azt gondoltam vagy elvártam, akkor eldobtam. Az elvárásaim bűvkörében éltem, aminek vagy megfelelt valaki vagy nem. Ha meg is felelt, az első problémáknál elengedtem, majd jön egy jobb. Ma már ennél azért jóval előrébb tartok, jóval nyitottabb vagyok és jóval szabadabb, de még mindig van mit tanulnom.

A legnehezebb, mikor olyan emberrel találkozom, aki még nem itt tart. Aki még azt gondolja, hogy neki „jár” egy fiatalabb, egy vékonyabb, egy gazdagabb srác, mint én vagyok. „Nem rossz, nem rossz”- mondogatta valaki nekem egy randin, mintha egy lóvásáron lettünk volna. Neki biztosan várnia kell egy „jobbra”.

S ahogy így írom ezeket a sorokat elgondolkodtam azon, hogy hány embert ismerek még a régi Angyalból – akárcsak látásból-, akivel ugyanúgy támasztottuk ott a falat, akikkel még itt-ott találkozom futólag és akivel együtt változtam meg az idők során és lettem közel harmincéves. Vagy hány embert ismertem meg a „kék IWIW-ről”, akik évek óta fenn vannak: szép, okos, kedves és jóravaló emberek. És évek óta keresik azt a valakit… aki talán csak az álmaikban létezik. Aki jönne feléjük, az nem elég jó, valahogy nem olyan, mint azt ők elképzelték. Nem az elvárásainkkal van a baj? Nem irreálisak az elvárásaink? Nem az elvárásainkban csalódunk inkább, mint a felénk jövő emberekben?

A karácsony, az újév és minden ünnep legnagyobb titka talán az, hogy van lehetőségünk távolabbra látni, túl látni a hétköznapok szürkeségén, és társunk vagy a körülöttünk lévő világ látható esetlenségein, gyengeségein és hibáin és mindig van lehetőségünk nagyvonalúan szeretni. Kimondani azt, hogy mi akkor is szeretjük, amikor nem érdemli meg, mert akkor van rá a legnagyobb szüksége.

Mert tudjuk, hogy a másik valójában több és jobb, mint az aktuális problémája, több mint a pillanatnyi fájdalma, szomorúsága, rossz megoldásai, hangulata, sebzettsége.

Mert az életünk nem egyenlő a problémáinkkal, nem egyenlő a hibáinkkal, nem egyenlő a sebeinkkel, amiket kaptunk. Az életünk, a társunk és ez az egész világ ezeknél sokkal több és jobb! Mi mindannyian sokkal színesebbek és sokkal szeretetre méltóbbak vagyunk, mint amit a legrosszabb hibáink állítanak rólunk.

A gyertya fénye sosem lesz kevesebb attól, hogy meggyújtunk egy másik gyertyát, csak a világosság fog nőni. Így van ez a szeretettel és a megértéssel is. Ha merjük megosztani önmagunkat, szeretetünket, megértésünket a másikkal, ha merjük akkor is szeretni, amikor nem érdemli meg, attól nem lesz kevesebb szeretetünk. Éppen hogy több lesz körülöttünk az a valami, amit talán jobb híján boldogságnak hívunk.

Így kívánok mindenkinek boldog karácsonyt és boldog új évet!

Sokszor megfogadtam, hogy nem írok hullafáradtan blogot, mert utána mindig riadtan hivnak fel barátok, hogy "Úristen, mi történt veled!"... Úgy tűnik, mikor fáradt vagyok, pesszimista és kétségbeesett is leszek.

Szerintem sokan egyetértenek velem, hogy ebben az egész egyedüllétben az egyik legnehezebb hazamenni. Belépni az üres lakásba. Megmelegíteni az ebédről maradt maradékot, vagy a tegnap vacsoráról, mert hát egy emberre főzni nem lehet, így is, úgy is marad két vagy három napig is. Aztán egyedül enni, evés közben a neten hiradót nézni, imitálni azt, hogy társaságban vagy, és megmaradni nyitott embernek és nem kétségbeesni...és megpróbálni minden sejtemen uralkodni, hogy ne rezzenjek össze, mikor valaki öntudatlanul megérint. Mert kurva jó és el vagyok vadulva.

Amikor hullafáradt vagyok, akkor hajlamos vagyok a kétségbeesésre, a nyűgösségre...és sokkal sötétebben látni a dolgokat, mint azok valójában vannak.

Pedig a lényeg, valójában nem változott. Tíz éve lakom itt Pesten, és nem sikerült senki értelmes emberrel találkoznom, akivel egy jövőképes párkapcsolatot elkezdhettem volna.

S most, hogy az önkormányzati kampányban mindent beleadtam, és se éjjelem, se nappalom, rengeteg emberrel megismerkedtem. Jópofa a kampánycsapatunk, tele van nagyon sok értékes emberrel, akik közül jópár hát nem éppen az emberi szépség netovábbja...és mégis házasságban élnek, gyerekeik vannak, vagy melegként többéve párkapcsolatban élnek, gyerekeket terveznek. Vagyis kellettek valakinek.

Tudom, nekem is már unalmas, nekem pedig a semmi jut. Tíz éve. Minden társkeresős közhelyet ismerek már, de egyik sem old meg vagy magyaráz meg valamit. Semmire sem jók.

Elmúlt a nyár is, társügyileg teljesen eseménytelenül. Maradtam ott, ahol most vagyok. Van egy-két ember, akinek egy kúrásra jó vagyok, de több, már nem... Úgy érzem, beleragadtam ebbe az egész valaminek hazudott semmibe. Mert, hogy ezek az egyre ritkább szexek is, voltaképpen semmik. Jó valakivel összebújni kicsit, eljátszani, hogy akár bármi is lehetne, de valójában semmi sincs és nem is lesz.

S ma is, ahogy kopogtattam egy régi gyermekkori barátomhoz kopogtattam be véletlenül. Nem tudta, hogy ki vagyok nem emlékezett, hogy 20 évvel ezelőtt mennyit játszottunk együtt. Az ajánlószelvényeit persze kilopták, nem tudott segíteni. A karjában pedig ott volt egy csecsemő. A gyereke...

Nem szóltam semmit, úgy tettem, mintha nem ismernénk egymást. Minden közhelyet, jótanácsot ismerek, milliószor hallottam már, sőt én is mondtam már többször mindegyiket, de egyik sem nyugtatott meg. Újra és újra ugyanott vagyok: nekem miért nem sikerül(t) mindez? Még egy normális kapcsolat sem, nemhogy gyerek...

Aztán később, ahogy standoltam, egy srác fenyegette meg a barátnőjét, aki már tudta, hogy mi vár rá otthon... Riadtan görnyedt, és remegve próbálta a kezeivel védeni a fejét, sírt, jajveszékelt. Én ugrásra készen álltam és vártam, hogy ha meg meri ütni a lányt, Isten látja lelkem én komolyan összevertem volna... Döbbenetes hullámokat váltott ki belőlem ez a jajveszékelés, annyira sikerült arra a lányra hangolódnom, hogy majdnem szétfacsarta a szívem a fájdalom, ahogy engedtem, hogy a kiálltása elérkezzem hozzám.

Borzasztó fájdalmat, kétségbeesést és félelmet éreztem... Nem sok kellett volna, hogy odarohanjak és tényleg szétverjem a srác fejét...

Szerintem már tudod a következő mondatom: sohasem tudnék ilyet tenni, és hol vagyok én ettől... Még arra sincs esélyem, hogy valakivel jók összevesszek... Persze annak a nyomorult, nőverő féregnek persze összejött...

Persze jó lenne nem belefutni az önsajnálatba, nem tudom felmérni, hogy mennyire sikerült mégis belesüppednem.

Megérteni szeretném a sikertelenségeimet, hogy miért nem találkoztam avval a megfelelő emberrel az elmúlt 10 év alatt. És kijavítani a hibá(i)mat. És megérteni és elsajátítani mások titkát.

Félek, hogy lehetetlenséget szeretnék.

Voltak szép, igaz és őszinte pillanataim, szerelmes is voltam. Majd ezekbe kapaszkodom. Hátha megtartanak. 

 Nem tudom, ki hogy van vele, de én imádom az évfordulókat.

Tegnap is volt egy, ma is van egy. Ma egy barátság évfordulója van.

Ma egy éve, hogy megismerkedtem egy csodás férfival, CSP-vel, aki persze váltig állítja, hogy sokat kapott tőlem, és akitől én is sokat kaptam. 

Hazaérkezés külföldről lelkileg és testileg is csapzottan, majd rá pár napra indulás egy unalmas Isten háta mögötti kis városkába a gatyarohasztó melegben egy még unalmasabbnak hitt hetero esküvőre... Elengedtem magam, megengedtem magamnak, hogy eljátszam a Nagytiszteletű Urat, aki kurva kompetens, aki kurvára ott van és aki kurvára örül. Bevarrt szívvel ülni végülis kényelmes és egyszerre végtelenül magányos szórakozás.

És jött CSP, aki villámként csapott bele ebbe tökéletesen unalmasnak tervezett dögunalomba, és maga volt az érzékek hurrikánja, a vágyak forgószele, a pusztítás és az újjászületés mágikus forgataga.

Ráköszöntem. Ő pedig ugyanavval a remegéssel a hangjában válaszolt, amikor nagy a tét, de azt hisszük az igazság egyszerűen vállalhatatlan.

És fogalma sem volt, hogy avval a hellóval hónapokra, s talán évekre megváltozik minden.

"Mi nekünk ismernünk kellene egymást valahonnan?"- jött oda hozzám. "Csak azért kérdezem, mert olyan szépen mosolyogtál rám, mikor köszöntél..." Mikor ezt mondta nekem később az unalmas formaságok és a nem különösebben érdekes és finom vacsora után a sötét kert szélén azt éreztem, hogy az igazság valahogy elérhetetlen messzeségbe került.

De akkor már rég késő volt. Addigra már réges-rég a karjaiban akartam lenni, a csókjait akartam a nyakamon érezni, szorosan hozzá bújni, összekulcsolni a kezem a kezével, érezni kézfejének a puhaságát, hallani, ahogy beszél, ahogy a "zs" hangot morzsolgatja a szájával és csak boldognak lenni.  

Nem foglalkoztam a Vágy nevű új lakómmal, aki az életembe költözött, pedig igencsak kellett volna. Egyre nagyobb lett, egyre erősebb és befolyásosabb. Először csak vakká tett, később majnem-őrültté. 

Őt akartam. Mindenestül. Sőt odáig jutottam, hogy kimondtam, hogy hagyja ott a kislányát, sőt még reménykedtem is abban, hogy egyszer majd meg is teszi...

Kalimpáltam a kezeimmel segítségért, próbáltam belegyömöszölni ezt az egészet az "egyszer megtörtént, és akkor mi van?" dobozába, csinálni újabb dobozokat, kifejezetten ennek az egésznek, de nem ment az sem. 

Csakis a szünet, minden kapcsolat megszakítása, a teljes elvonás volt a helyes út...

Ugyanis megoldás nincs. Kényszeredetten feloldottuk ezt a görög, férfias barátság fogalmával. Szerelem nélküli megszelidített vágy van. Görög barátság, ritka egyesülésekkel. Akkor biztos kézzel uralja a testem.

Az igazság azonban felvállalhatatlan és kivitelezhetetlen.

Ahogy apám életében is ez történt. Húsz évvel ezelőtt apai nagymamám egy képet mutatott nekem Angéláról. Amennyire emlékszem, gyönyörű nő volt. Apám teljesen belé volt bolondulva még az egyetemen Talán el is jegyezte, de ezt nem tudom biztosan, soha nem beszéltünk róla. Leukémiás lett és meghalt.

Egyszer kiskoromban Apu elvitt egy kis faluba Angéla sírjához. Nagyon kicsi voltam, csak foltokra emlékszem. Egy domboldalon volt a sírja. Virágot tettünk rá, majd a falusi kocsmában kaptam egy üdítőt és pár huszast, hogy játszhassak egy videójátékkal. Hazafelé megkért, hogy ne beszéljek erről anyunak, mert fájna neki. Nem beszéltem neki erről. Azonban az az út megmaradt bennem, még ha csak foltokban is.

Aztán megismerte anyámat, akit azt hiszem szeret. Összecsiszolódtak.

CSP a múzsám kis, üres és magányos életemben. Sőt, ő a músza csókja is. Kiírtam új pályázatot erre a szerepre, de senki érdemleges nem jelentkezett. Eddig még.

Azt hiszem, az ember élete a titkok mélységes mély kútja. Eltervezzük, hogy milyen is lesz a happy end, de valahogy sosem úgy sikerül. Közbeszól az élet, a maga csodáival, CSP-ivel, és valami egészen másként történik.

A titok talán az, hogy az egész életünk egy nagy Happy End. Tele olyan emberekkel, akiknek egy és örök helyük és szerepük van az életünkben. Amit csak ők tudnak betölteni, eljátszani és senki más.

CSP kitörölhetetlenül része lett az életemnek. Mindattól függetlenül, hogy merre sodor az élet minket, kinek fogok örök hűséget fogadni, együtt élni, lobogó lánggal szeretni, vagy hogy alakul az ő házassága a lányának az élete...

Most, hogy elfújom CSP-vel való közös tortánk egyetlenegy gyertyáját, és titkon kívánok valamit kettőnknek azt hiszem, hogy boldog vagyok. Nagyon boldog. 

1.

Anyám mindig sírt, mikor elmentem otthonról. Nem tudta megszokni a költözéseimet. Aznap is nagyon sírt. Nem akart otthagyni. Visszavitt volna, de apám és a kocsi megingathatatlanul hasította a levegőt. Azt mondta, hogy kurvák vannak az utcákon, borzalmas a környék. Apám szerint ez Budapest, és ha diplomát szeretnék, akkor nincs mese ki kell bírnom.

Próbáltam anyámat megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, hogy az alufóliába rakott rántott húst is megeszem, és Budapest már csak ilyen, de nem sok erővel hatottak rá a mondataim.

Így utólag visszagondolva ez is az én meleg sorsom része volt. Fel kellett jönnöm Pestre. Ezért választottam azt az egyetemet, meg a koleszt semmi másért. Persze meg volt a hivatalos verzió is, hogy több a lehetőség, több a kapcsolat, magasabb színvonlú az oktatás. De ez mind csak féligazság volt. Végre meleg akartam lenni, nem bújkálni. Ismerkedni akartam, világot látni, kapcsolatot teremteni és egy internetes rádió meleg műsora is várt, mint szerkesztőt, ami ugyancsak nagyon csábított.

El akartam merülni a nagyváros forgatagában, bele akartam süppedni a tömegbe, el akartam veszni, egy akartam lenni a sok közül, érezni, hogy egy tömeg része vagyok, csak minél messzebb kerülni a kisváros unalmából, kihaltságából, a mindenki mindenkit ismer fojtogatásából... 

Nem bántam semmit, úgy éreztem, hogy úton vagyok, hogy elkezdődik mindaz, amire csak vártam. Nem féltem, mikor elbúcsúztam anyáméktól. Nem nagyon foglalkoztatott a bánata, nem tudtam vele lenni, átérezni mindazt, amit ő. Hajtott a vágy előre...

Kiszálltam a kocsiból. Anyám törölgette a könnyeit, apám is hallgatagabb volt. Belátom, semmi empátia volt bennem akkor. Mindketten magukra maradtak. Elmondták még a szülő jótanácsaikat, aztán elmentek. A szám mosolyra görbült. Anyám még a távolodó autóból vissza-visszanézett, integettek. Egy pillanatra nagyon boldog voltam.

Le tudtam volna nyelni Budapestet, hogy itt vagyok, hogy megjöttem...

Felnéztem az égre...Alig láttam a csillagos eget. Autók húztak el éles hanggal, hűs szél fújt...És úgy éreztem, mintha az egész város rám dőlt volna minden súlyával. Egyszerre mérhetetlenül magányosnak éreztem magam. Elveszettnek, idegennek. Aki megkapta, amit akar...és nem tud vele mit kezdeni...Senkim sem volt.

Egy utat ismertem. A Kálvin tértől a Deák téri Kentucky Fried Chickenig. Mikor gimisként Pesten voltam, mindig ott fejeztem be az utamat. Onnan csak pár méter volt a Deák téri buszpályaudvar. Ezt ismertem. Ide menekültem.

Elindultam a Deák tér felé. Fújt a szél. Összehúztam a kabátom és mentem előre rendületlen.

Éppen ma tíz éve történt mindez. Éppen ma tíz éve élek Budapesten. 

2.

S hogy milyen volt ez az elmúlt 10 év? Szinte magamra sem ismerek. Láthatatlanul változtam meg. 

S hogy férfi lett-e belőlem? Azt hiszem, hogy igen. Még nem teljesen vagyok az, mert még mindig nem vagyok elég szikár és rendületlen.

Még mindig elbizonytalonodom, még mindig szoktam panaszkodni, ahelyett, hogy keményen nyomnám az életet. Bevállalnám mindazt, ami jön.

Ma a Keleti pályaudvarnál, ahol kopogtatócédulákat gyűjtöttem sok minden eszembe jutott. Végtelenül sziszifuszi munkát csinálok, talán eredménye sem lesz, talán csak egy pillanatra csillan fel valami, amiben hiszek. De felcsillan, és ez mindenért kárpótol.

Ma találkoztam Erzsi nénivel. Nyolcvanhat éves, szellemileg friss, élénk, érdeklődő. 45 éven át volt szülésznő egy budapesti kórházban. Bementem a lakásába, beszélgettünk és megláttam az esküvői képét. Elsírta magát, hogy meghalt a férje már jó régen, kint van a temetőben és annyira fájnak a lábai, hogy nem tudja meglátogatni... Azt hiszem, szerzek egy kocsit, és kiviszem.   

Vagy időközben mégiscsak egy felnőtt férfi lettem? 

 Nem azért vagyok, hogy boldoggá tegyelek.
Viszont olyan vagyok, akivel az ember boldog lehet.

Nem fogok a végletekig alkalmazkodni.
De képes vagyok kompromisszumot kötni.

Nem akarok engedelmes alattvaló lenni.
De képes vagyok rád egyenrangú félként tekinteni.

Nem vagyok egy ártatlan kisgyerek.
De ha kell bocsánatot kérek.

Nem vagyok olyan aki a szakítástól félti magát.
De olyan sem, aki tönkrevágja a kapcsolatát.

Nem fogok mindenért megbocsájtani.
Neked sem lesz majd okod dühösnek lenni.

Nem vagyok olyan, aki nem válogat.
De igényeim magamhoz méltóak.

 Egy szerdára virradóan Alsóörsön egy orvlövész lelőtte az éppen egy Ford Fiesta utasait igazoltató Gamauf János (29) főtörzsőrmestert, valamint az autó egyik utasát, a 21 éves informatikus főiskolai hallgatót, Németh Ádámot. Néhány kilométernyire a tetthelytől később a rendőrség egy férfi holttestet talált. Róla mondta azt a nyomozó főügyészség vezetője, hogy öngyilkos lett, s az autójában több fegyvert és nagy mennyiségű lőszert találtak, amelyek között lehet a kettős gyilkosságnál használt gépkarabély is. 

A rendőrség kommunikációja egyszerűen amatőr volt, semmit sem tudtak vagy mertek mondani, hagyták, hogy a bulvármédia a szokásos ízléstelenül szenzációhajhász módján „nyomozgasson” és találgasson. E cikk írásakor sem tudunk semmi bizonyosat.

Hamarosan azonban egy „hír” járta be a médiát: Gamauf János és a svájci-magyar kettős állampolgárságú Sz. Bálint között – akinek a holtteste feküdt a Skoda mellett- „intim viszony állt fenn”. Ezt azonban később senki sem erősítette meg. Hivatalosan csak az hangzott el, hogy a két ügy (a kettős gyilkosság és a meg nem nevezett férfi öngyilkossága) között összefüggés lehet.

Semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy valaha is megtudjuk mi is történt, pláne a két áldozat közti szerelmi viszonyról soha sem fogjuk megtudni, hogy igaz volt-e. Nem is fontos már.

A rendőrség kínos némasága, a belügyminiszter felháborító totojázása arról, hogy hősi halottnak, vagy „csak” a szolgálat halottjának minősítse közéletünk egyik súlyos lelki mélypontja volt.

Nem is beszélve arról, hogy az alsóörsi tragédia előtt két héttel elgázolt másik rendőrnek már a halála napján Pintér Sándor kormányszóvivői sajtótájékoztatón megemlékezett, személyesen részt vett az elhunyt tiszteletére rendezett gyertyagyújtáson, a rendőri vezetők szintén mind nyilatkoztak, Radovic Dusánt posztumusz ki is tüntették. Gamauf János haláláról csak egy helyettes szóvivő makogott valamit, aminek a tartalma csak annyi volt, hogy a nyomozás részleteiről nem nyilatkozik, és a sajtóban megjelenteket nem erősíti meg. A belügyminiszter nem volt hajlandó nyilatkozni napokkal később sem. Ez a szánalmas, avitt és provinciális magatartása a rendőri vezetésnek azért sok dologról szól (az almádi rendőrök, és a budapesti rendőrök is gyertyagyújtással emlékeztek meg Gamauf Jánosról).

Az egyik vasárnap a régóta várt randinak az első 3 percben véget vetettem. Meglepte, amikor a Nagymező utca elején azt mondtam neki, hogy olyanokat mond, amelyek egy meleg szájából megdöbbentőek, és inkább hagyjuk. Szidta a meleg aktivistákat, szerinte ez egy szabad ország, ahol a cigányok és a melegek is szabadon élhetnek, minden jogunk megvan, csak hát a cigányoknak és a melegeknek soha semmi sem elég. Semmilyen diszkrimináció nem ér minket, hiszen őt sem érte soha. Nem is hallotta meg érveimet. Most legszívesebben megmutatnám neki ezt a hírt és megkérdezném tőle, hogy mit is gondol erről. És megmutatnám mindazoknak is ezt a hírt, akik tavasszal nem mentek el szavazni, vagy melegként a Fideszre, ne adja Isten a Jobbikra szavaztak.

Az egész ügy eltussolása, a rendőrségi szakértők dadogásai, figyelem elterelései számomra egyre inkább arról szólnak, amiről Lakner Zoltán, politikai elemző lapunk hasábjain az országgyűlési választások körül beszélt, hogy állami szerveink nem tudnak mit kezdeni a többségi társadalomtól eltérő emberekkel. Vagyis elképzelhetetlen számukra, hogy a rendőrség kötelékében (is) legyenek melegek. Pedig vannak.

Azonban, ha az egész ügyet kicsit madártávlatból nézzük, akkor még egy fontos dolog kirajzolódik, amiről sajnos nagyon kevés szó esik.

Sok embert látok magam körül, akik maguk sem tudják, hogy melegek-e vagy sem. Többnyire biszexuálisnak mondják magukat, de tétováznak, várnak. Ha megkérdezem, hogy mire várnak, legtöbbször maguk sem tudják megmondani.

Aztán ez az egész alsóörsi ügy döbbentett rá arra, hogy a kérdés jogos, csak rosszul van feltéve. Mert nem az a kérdés, hogy szexuálisan melyik nem felé vonzódunk, ez teljesen nyilvánvaló, csak egy csipetnyi őszinteség kell hozzá magunk felé. A kérdés sokkal inkább az, hogy szexuális vonzalmainkkal tudjuk-e vállalni a sorsunkat, tudunk-e, merünk-e melegként élni. Merthogy melegként élni egy sors felvállalása is.  

A maga hazugságaival, küzdelmeivel, szorongásaival. Avval, hogy nap, mint nap meg kell küzdenünk avval, hogy bizonyos dolgokat nem tehetünk meg, vagy ha megteszünk, ki tudja mi ér bennünket, ki hogy reagál, kiből mit vált ki. Hogy bármennyire is felnőttek vagyunk és függetlenek, de a szüleinkkel, családunkkal valahogy melegként rendezni kell a viszonyunkat. Ahogy a barátainkat is kénytelenek vagyunk úgy megválogatni, hogy melegségünkkel kapcsolatban maximálisan elfogadóak legyenek, és elengedni tudni őket, hogy ha nem tudnak ezen túljutni. Meghívtak egy beszélgetésre, ahol a párkapcsolatokról, a szerelemről volt szó. Hamarosan azt vettem észre, hogy ismét oda jutott a beszélgetés, hogy egymást felülmúlva próbálták meg bebizonyítani maguknak, hogy „a melegek kevésbé hűségesek”, „sosem láttam még egy meleg párt, akik együtt öregedtek volna meg”, „nincs minta előttünk, hogyan kellene párkapcsolatban élni”, „a heterókat összetartja a vagyon, a gyerek, de a melegeket semmi sem tartja össze”, és még sorolhatnám, ha nem ismernénk mindegyiket réges-régről.

Én pedig ismét belekerültem abba a szerepbe, hogy megpróbáltam megmenteni a beszélgetést, nehogy már egy meleg társaság eljusson a homofóbiáig. Annál amúgy sincs talán szánalmasabb és utálatosabb, mint amikor valaki a saját fajtáját szidja…

És csak remélni tudom, hogy eljutottak hozzájuk a mondataim. Hogy hát férfiak vagyunk és én jelenleg csak sikítozó és sápitozó kisfiúkat hallok, akik panaszkodnak az óvónéninek, hogy Pistike elvette a játékhajójukat, és hogy ez megtörténhet otthon nekik nem mondta senki. Hogy legyünk mi a változás, legyünk mi azok, akik mintát adnak a nálunk fiatalabbaknak. És persze ideje lenne kinyitni a szemüket: igenis vannak köztünk itthon is évtizedek óta együtt élő meleg és leszbikus párok. Illetve külföldön nem csak a bárokba kellene rohangálni, hanem körbenézni és beszélgetni a helyiekkel, ahol ugyancsak sokan vannak, akik boldogan élnek együtt. Megküzdeni párkapcsolataink létjogosultságáért ez is egy plussz feladat. 

Egy szubkultúra részei, egy kisebbség tagjai vagyunk, ha tudomást veszünk róla, ha nem. Persze arra felé megyünk, hogy ne legyen „nagy ügy” melegnek lenni (sem).

De amíg eljön ez az idő felvállalni a meleg sorsot nem könnyű, ahogy a saját személyes sorsunkat felvállalni sem az.

Cserébe viszont azt kapjuk, ami talán a legfontosabb az életben: az önfeledt boldogságot és szabadságot. És ez tényleg megfizethetetlen.

Talamusznak nem csak azt köszönhetem, hogy eldöntöttem, soha többet nem megyek egyedül sehova nyaralni, utazni, kirándulni, hanem azt is, hogy rádöbbentett: valójában borzasztóan sebezhető és magányos vagyok.

Nem tudom mi volt a receptje, hogy ennyire sikerült megforgatnia, de nagyon jól csinálta. Pedig annyira biztos voltam magamban, hogy én aztán túl vagyok már mindenen, engem már nem lehet csak úgy...és tessék.

Advent Bécsben, hétvége Skóciában, nyár Kanárin, városnézés Svájcban, vártúrák a Felvidéken mellé most a wellness Miskolctapolcán című csodás és romantikus szerelmi ígéretet is odatehetem, ami soha sem fog megvalósulni.

És megint csak oda jutok, ahova már egyszer eljutottam nagymamám halálakor (Örökségem nagymamámtól c. poszt), hogy nem akart változni. Hogy az elején miért tudott ilyen lelkes lenni, és miért nem tud most, fogalmam sincs.

Úgy játszott teljesen felelőtlenül a szavakkal, ahogy a napokban a 17-21 éves fiúkák, akik valami miatt megrohamoztak. Természetesen hamar kiderülgt teljes éretlenségük, megbízhatatlanságuk, így az összes libidóm is hamvába hullt vissza.

Teljesen úgy viselkedtek, ahogy én 10-15 évvel ezelőtt.

Ugyanavval az éretlenséggel, felkészületlenséggel próbálták megemészteni amivel még mi, felnőttek sem tudunk mit csinálni: megszelidíteni a meleg sorsot.

"Csaoo

Jó társaság volt nagyon. Csak 1 embert ismertem ugye, a többit ott. Heterok, bik voltak. 1 csajjal majdnem össze is jöttem,, :o)
Kivi leszek elkéri-e a számom a közös ismerőstől! :P

Ma meg punyi, fájlalom a hasam.. de most picit jobb. Egy barátom jön majd át, hoz levest az édi! Már várom nagyon, mert klasszul főz. Te tudol? :)

Csaooo

A." 

Ezt az üzenetet kaptam egyiküktől, és azt hiszem ebben tökéletesen benne van minden. Megbeszéltük, hogy "haverkodunk", de leginkább fiatal önmagammal haverkodom. Felelőtlenül szavakat formálni, kiüresíteni jelentőségüket, és lazán dobálózni velük, ez a recept. És ha őszinték vagyunk önmagukkal, akkor tudjuk: pontosan ilyenek vagyunk mi is.

Azt hiszem évekig rossz kérdést tettünk fel a melegséggel kapcsolatban.

Nem az a kérdés, hogy mit szeretek az ágyban csinálni. Ez különösebb nagy szellemi teljesítmény nélkül is lehet tudni. Kuki vagy punci ennyi az egész.

A lényeg valójában csak most kezdődik. Hogy mit csinálunk akkor, hogy ha kiderül, hogy fiú létünkre a kukik után bandukolunk, vagy lány létünkre a puncik után. Mert még azon túl tudunk lenni némi öntudattal, hogy ugyanolyan férfiak és nők maradtunk, csak hát mások a szexuális szokásaink.

Az igazi kérdés, hogy fel merjük-e vállalni azt a sorsot, amit ez a jellegzetesség kínál nekünk. Mert a szexuális irányultság egyben sorskérdés is.

És egyáltalán nem könnyű sorskérdés. A maga hazugságaival, küzdelmeivel. Avval, hogy nap, mint nap meg kell küzdened avval, hogy bizonyos dolgokat te nem tehetsz meg. Ma is ültem a villamoson, mellettem egy fiú és egy lány csókolózott. Hogy én is megtehessem ugyanezt, el kell utaznom százkilométerekre nyugatra vagy várni itthon, hogy hátha egyszer bizonyos hetero férfiak nem érzik magukat fenyegetve attól, hogy a saját nememhez vonzódom. Mert nekem maximum egy pillantás jut csak, egy kacsintás a páromnak (ha lenne, persze).

Ma megismerkedtem egy sráccal, aki egy vidéki diszkóban dolgozik. Senki sem tudja róla, hogy meleg. Vagyis biszex, de ez most mindegy.

Kérdezem tőle, hogy a cigányokat beengeditek a diszkóba? A válasz, hogy nem. Nélkülük is megél a diszkó. És mit mondtok, ha be akar menni? Hogy zártkörű rendezvény van. Mikor rátapintok, hogy ez törvényellenes, azt válaszolja, hogy ez nem diszkrimináció.

Vagy az egyik 17 éves meleg srác. Ő utálja a "cigókat". Kérdezem miért. Mert ők egy ócska népség, és mindig fél tőlük. És különben is mindegyik lop. Mikor rátapintok, hogy talán ez nincs mindegyikkel így, akkor azt feleli, hogy ő nem rasszista. Mikor elmondom neki, hogy mi a rasszizmus, akkor megvonja a vállát, és azt mondja, hogy ok, akkor ő rasszista. De ugye kúrunk majd a zuhany alatt...

Valahol elszomorít ez az egész. Nem csak az érzéketlenség, hanem, hogy egyáltalán ügy lehet a szexualitásom.

Felvállalni a meleg sorsot nem könnyű, ahogy a saját sorsunkat felvállalni sem az. Cserében viszont azt, kapjuk, ami talán a legfontosabb: az önfeledt boldogságot és szabadságot.

Hiába kérdezte Agnusdei, hogy miért tetszik nekem Talamusz annyira, mikor még nem is találkoztunk élőben, csak kameráztunk már vagy több napja, nem tudtam értelmes választ adni rá.

Nem volt a kommunikáció királya, sőt kifejezetten rosszul kommunikált, tele volt rejtélyekkel, számomra abszolút furcsa fordulatokkal, részletekkel, mégis befészkelte magát angliai nyaralásom alatt a gondolataimba.

Szerelmet vallott, ámulva nézte a pocakomat, és csak elmondása szerint minden vágya az volt, hogy elvigyen wellnesselni Miskolctapolcára.

Hamarosan persze kiderült, hogy semmi sem lesz Miskolctapolcából, nem ér rá, és valójában semmi ideje sincs egy kapcsolatra. (Abba már nagyon régen belefáradtam, hogy megkérdezzem, hogy akkor mi a fenéről szólt eddig minden...)

Én pedig itt maradtam a gondolataimmmal már megint egyedül. És tulajdonképpen egészen jól csinálom már ezt a problémákkal való egyedüli megküzdést.

Rengeteg mindent túléltem már, és megoldottam. Egyedül küzdöttem meg az egyetemmel, a tanárokkal, az egész hivatásommal, a mellőzöttségemmel, az albérletemmel, a rokonokhoz való költözéssel, majd a lakásomba való beköltözéssel, annak felújításával...és még sorolhatnám. Mindent túléltem, megoldottam. Meg is veregettem ezért most a vállamat. 

Attól félek, hogy bele fogok ragadni ebbe. Hogy nem engedem majd, sőt föl sem fog tűnni, hogy a másik kiszorul az életemből és a gondjaimból.

Ami reményt ad ebben, az az egy hónnap ezelőtti pillanat az OBI-ban. Elvitt a felújítást végző "mester", hogy kiválaszthassam a parkettát, a csempét, míg ő megveszi a többi cuccot. És ott találtam magam egy többméter magas állvány előtt tele parkettával, és úgy éreztem, mintha az egész rám borulna. A bőség zavarával küzdöttem, és teljesen tanácstalan voltam. A helyzetet csak fokozta, hogy megjelent a "mester", és jelezte, hogy ő kész van, mit választottam. Majd pedig látványosan elkezdett unatkozni válaszomra, miszerint még nem döntöttem. Legszívesebben kirohantam volna avval, hogy ez az élet mennyire igazságtalan... Hogy ezt nem így kell.

Hanem kézen fogva a szerelmed, besétálni egy áruházba, és közösen valamire jutni. Elgondolni, hogy milyen jól is fog mutatni szerekmünk fészkének padlóján, viccelni azon, hogy fogom szétdugni majd a padlón, mintegy felavatásaként...

De nem volt senki, így nem volt mit tenni dönteni kellett: a cseresznyeszínű lesz.

Apám szólt, hogy menjek haza elbúcsúzni a nagymamámtól. Három éve diagnosztizálták, hogy Arzheimeres, és ehhez jött még a cukorbetegsége, a veseelégtelensége és a szív-problémái. Egyre kevésbé volt már kapcsolata a külvilággal. Bekerült egy otthonba, onnan pedig bevitték a megyei pszichiátriai centrumba, hogy beállítsák neki a nyugtatóit. Napok alatt összeomlott a kórházban, és kómába került. Mindannyian tudtuk, hogy hamarosan meg fog halni…

Az épület tragikusan nézett ki, mintha csak a múlt századba csöppentem volna. Ott feküdt a nagymamám kómában, összeaszottan, eltorzult arccal.

Anyám, apám és én is megsimogattuk, de a várakozásnál többet nem tudtunk tenni. Magunkban felidéztünk mindent, ami vele volt kapcsolatos, történeteket, jellemző mondatait… és vártunk.

És akkor a velünk lévő nagypapám, akivel 56 évet húztak le együtt, odahajolt és elkezdte csókolgatni, simogatni és beszélni hozzá: „Édesem, egyetlenem, hát itt vagyunk, eljöttünk hozzád, nézd itt van az unokád, Balázs, eljött ő is meglátogatni téged…Na, nyisd ki csak egy percre a szemedet, nézz rám…Ne hagyj itt engem…”

Újra és újra mondta neki, és közben csókolgatta, simogatta, ahol csak érte. De mama már nem nyitotta ki a szemét.

Végigbőgtem a hazafelé tartó utat. S nem csak a mamámat sirattam, hanem az abszolút szánalmas életemet. Hogy én még fényéveknyire sem vagyok ettől.

Csak az elmúlt hetek, hónapok idióta mondatai zúgtak a fejemben: "Figyelj, aranyos vagy meg minden, különösen, hogy nem dohányzol, de ne haragudj, nem tudok azon túl lépni, hogy oroszlán jegyű vagy, különösen egy vízöntő aszcendenssel..." vagy „Aki velem akar kezdeni, annak tudomásul kell vennie, hogy nálam a fontossági sorrendben mindig a fiam az első, majd utána a 2. és a 30. hely között én következem, azután a pénz és majd a 60. vagy 70. helyen következik a párom."

Hol vagyok én attól, hogy valaki ilyen elfogadással szeressen, hogy még ilyen betegen is lássa bennem azt az embert, akit szeretett, akivel annyi élmény köt össze? És hol vannak az én nagypapámtól ezek a becses férfiúk, akik méltóztattak rám szánni egy kis időt, hogy személyesen is találkozzunk? Mindkét kérdésre a teljesen nyilvánvaló válasz az, hogy sehol.

Sokat gondolkodtam azon, hogy valójában hol is van a hiba. Bennünk? Vagy a társkeresés módjaiban? Hogy ennek az egész internetes társkeresésnek valójában semmi értelme? Vagy próbáljak meg egy meleg szórakozóhelyen ismerkedni tökig Armaniban a szememet csípő cigifüstben, zajban, amiről a társkereső profilok tulajdonosai 80%-ban azt írják, hogy ők „meleg helyekre nem járnak”?

Addig eljutottam, hogy bár már van regisztrált párkapcsolat nálunk, de a magyar melegek többsége még mindig nem hisz abban, hogy két férfi vagy két nő képes szeretetben, boldogságban, őszintén együtt élni. És azt is sikerült megállapítanom, hogy a társkeresők többsége valójában, a lelke mélyén, nem is keres magának párt. Mivel „illik”, hogy legyen valaki melletted úgy harminchoz közel, pláne harmincon felül, hát „keres”. Így próbál megfelelni a ki tudja kitől vagy mitől származó elvárásnak.

Az is teljesen nyilvánvaló, hogy teljesíthetetlen elvárásokat fogalmaznak meg legtöbben. Légy jóképű, magas, kigyúrt, izmos, kockás hasú, gazdag, okos, művelt, vezető beosztású! Bár jelen sorok írója sem nem kigyúrt, sem nem gazdag, és még csak nem is vezető beosztású, habár magas és talán műveltnek is mondhatja magát. Ám ez jelen felállásban édes kevés.

Nem, azt hiszem, a probléma gyökere mélyebben van.

Arra jöttem rá, hogy valójában azért nem akar menni ez a társkeresés (még ha alapjában véve is nagyon nehéz ügy), mert egyszerűen nem akarunk változni. Valójában eszünk ágában sincs feladni, amik vagyunk, és ahogy élünk. Pedig egy kapcsolatban nem is kellene mindent feladni, csak egy kicsit változni. Önmagunkon kívül tekintettel kellene lenni egy kicsit a másikra, figyelembe venni az igényeit, vágyait, az ő szokásait, de meggyőződésem, hogy még erre sem vagyunk hajlandóak úgy igazán. Úgy szeretnénk tiszták lenni, hogy nem akarunk megfürödni, pláne vizesek nem akarunk lenni. Pedig enélkül ez nem megy. Értelmes, őszinte és fejlődőképes kapcsolathoz a változást nem lehet lespórolni. Bármennyire is szeretnénk.

Az hiszem, az elmúlt éveim, amelyet társkereséssel töltöttem, tulajdonképpen a körül a kérdés körül forogtak, hogy aki előttem ül, az hajlandó lenne-e értem akárcsak egy kicsit is változni, akár csak egy kicsit tenni. S mivel még mindig nem találtam senkit, az eredmény magáért beszél. Pedig volt, aki szeretett volna közel kerülni hozzám. Nem sokan, de voltak. De egyiknek sem sikerült. Sokáig nem értettem, hogy miért. De most már világos.

Az én hibáimon kívül mindannyian a már kialakult és megváltoztathatatlannak hitt életükbe próbáltak belegyömöszölni. Azt nézték csak, hogy beleférek-e abba. Imádok éjjel dolgozni? Huh, az nem jó, mert ők már 10-kor ágyban vannak. Csak angolul beszélek? Huh, az nem jó, mert akkor mi lesz majd a német barátai előtt. Hogy a 80-as, 90-es évek diszkó slágereiért rajongok? Te jó ég, akkor hogyan fogunk majd bulizni? A szexről nem is beszélve...

Érdekes módon egy amerikai film címe indított el a következő lépés felé. „Nem kellesz eléggé!” volt ennek a vígjátéknak a címe. Ajánlom mindenki figyelmébe. Randijainkról szól, kereséseinkről és a félmegoldásainkról. Hogy hát nem az igazi, de hát mégiscsak jobb, mint a semmi.

Akkor esett le, hogy a változáshoz nem csak bátorság kell, hanem szerelem is. Olyan vonzás a másik felé, amely megmagyarázhatatlan és kínzó, amely inspirál és nem hagy nyugodni, míg mellé nem fekszel. És bármennyire is nehéz és szomorú leírnom, de le kell: ezek szerint az elmúlt évek egyetlenegy érdeklődőjének sem kellettem eléggé ahhoz, hogy változzon értem, és ugyanígy senki sem kellett eléggé, hogy igazán változzam. Vagy éppen azért nem akartam eléggé a másikat és nem akartam változni, mert már éreztem, hogy ő sem akar eléggé? Meglehet, hogy ez csak egy mentegetőzés részemről.

Nagypapám 82 éves, egyszerű bányász ember, a nagymamám 75 éves, egyszerű háztartásbeli asszony volt. 56 évig voltak házasok. Nem volt könnyű életük. Mégis kitartottak egymás mellett.

Ebből azt tanultam meg, hogy élet valahol nagyon igazságos. Az igazi boldogsághoz nem kellenek se vagyon, sem különleges képességek. Szeretni és változni nem csak ingyen van, hanem mindenki képes rá, minden különlegesebb diploma, szakképzés sem kell hozzá. Őszintének kellene lennünk. Önmagunkhoz és a másikhoz. Nem áltatni, nem kifogásokat keresni, nem újabb és újabb mézesmadzagokat elhúzni a másik orra előtt, tisztelni annyira, hogy elengedjük, ha nem tudjuk tiszta szívvel szeretni, mert megérdemli, hogy egyszer, valahol, valaki igazán szeresse.

Sosem leszünk tökéletesek, a másik sem lesz tökéletes és szeretetünk egymás felé sem lesz az, mi mégis annak láthatjuk a másikat és a szerelmünket, ha akarjuk.

Nagymamámtól azt hiszem, ezt a cikket és ennek minden tanulságát örököltem, és ez többet ér bárminél.

Hálás szívvel búcsúzom tőle. 

 Kaptam egy levelet egy olvasómtól...

Hello 

Olvasgattam a blogodat. Őszintén szólva nem lennék a helyedben. Vagyis abban voltam, de már sikerült kimásznom ebből az egész állapotból, amiben te már jó régóta benne lehetsz. Nincs értelme az önzetlenségnek, a jószívűségnek, a mély érzelmeknek. Elöntik a fejedet és azt hiszed, van miért ilyennek lenni, de amint kikerülsz az állapotból rájössz, mennyire hülyeség volt. Igazából a baj ott kezdődik, hogy ezek az érzelmek folyamatosan győzködnek, hogy ilyennek meg olyannak kell lenned ezért meg azért, de ezek csak illúziók amiknek semmi hasznuk nincs manapság. Ami igazán ledöbbentett az az "Így is lehet" című bejegyzés 2010.02.06- án. Nincs kárhozat meg nincsenek ilyen dolgok, csak tönkremegy az életed az erkölcs meg a többi baromság miatt. Valószínüleg neked egy kapcsolat után még előjön a partnerhiány, és itt a blogodat olvasva elég sokat szenvedhettél.... Csak akkor nem értem, miért vágysz még valakire, vagy "az igazi"- ra, ha folyton szembeköp érte az élet. Nem gondolod, hogy talán nem azt kéne levonni egy kapcsolat végéből, hogy mit NEM szabad csinálni többet? (például átengedi magad a hatalmas érzelmeknek, amik miatt már milliószor megégtél.) Én egyszer égtem meg. Egy férfi iránt egyszerre találkozott bennem a plátói szerelem, a társ szerelem és a szexuális szerelem. Valószínüleg amit éreztem, annál erősebb már nincs is, mivel azt hittem, begolyózok. Amit eddig 20 éves koromig felépítettem 3 hónap alatt majdnem teljesen tönkretettem. Ha nincs az a pillanat ahol felülkerekedik a józan eszem és végetvetek az egésznek, valószínüleg már a diliházban kötöttem volna ki. Már elmondhatom, hogy túl vagyok az egészen. És azt is elmondhatom, mennyivel racionálisabb lettem. Jött egy másik pasi, aki hihetetlenül szimpatikus volt. De azt mondtam magamban, hogy nem engedem át magam többet semmilyen érzésnek, hanem racionálisan fogom elemezni a köztünk lévő helyzeteket. kevesebb mint egy hónap után búcsút mondtam neki, és most ő szenved. Azért, mert meg tudtam ítélni a személyisége gyatraságait azonnal, amik engem egy kapcsolatban érzelmileg kicsinálhatnak. Több sem kellett, nem estem ugyanabba a hibába. A mai napig irogat és könyörög, hogy találkozzak már vele. És most miattam szenvednek, ráadásul egy olyan szenved miattam, aki miatt én szenvedhettem volna, ha hülye vagyok. Iszonyat jó érzés. Tudod, a bűntudat és a lelkiismeret nem rossz érzések............. Azt hittem azok.... de rájöttem, hogy nem. Mert amikor már nincs miért lelkiismeretet érezned, vagy bűntudatot és nincs kit sajnálnod csak önmagadat, na ott kezdődik a baj. Mikor úgy érzed te tiszta lelkű voltál végig, fer és korrekt, önzetlen és nyitott szívű és mást sem kaptál ezen tulajdonságaidért csak azt, hogy szarrá vagdosták a szívedet. Életreszóló lecke volt ez számomra és soha többet nem fogok ezekbe a hibákba esni. Hibák ezek, mert az önmagunk felé elvétett hibák a legnagyobbak és a legmegbocsáthatatlanabbak.

Büszkeséged, méltóságod, öntudatod tovaszáll és nem marad már semmi, csak az, hogy külső szemlélőként magadra nézel és könny kezd ömleni mind két szemedből.... Jónak lenni manapság már BŰN önmagaddal szemben. És ha van Isten, ezt ő is tudja. És kurvára nem fogja értékelni, ha te folyton magad ellen vétkezel (mert akkor ennyi erővel felfoghatnánk úgy is, hogy miért csinálod ki azt a testet, azt a lelket, amit tőle kaptál, és ez is bűnnek számít, szóval kurvára nem fogsz jónak látszani ő előtte).

Egy kapcsolat mindig működik, de mindig valakinek a rovására. És ahelyett talán, hogy jutalmaznád a gonoszokat a benned lévő jó tulajdonságokkal, talán bűntetni kéne őket, azért akik. Én folyton azt hallgatom, hogy milyen kurva mázlis lesz, akit majd választok. Hát, ahhoz már csodák kellenek, hogy kiválasszak valakit. Ez az egész annyira erőssé tett. Nincs szükségem senki ölelésére, senki csókjára. Csak a racionális öntudatra ami boldoggá tesz.... És lehet így is, csak a te döntésed, csak a te hozzáállásod kérdése. Meg lehet szenvedni évekig is mások miatt, rengeteg időt pazarolva az életedből a szenvedésre. Egy kapcsolattól nem lesz teljes az életed. Mindenki ezt várja tőle, de ez hülyeség... az a dolog csak 1 az többmillió közül ami befolyásolja életed és menekülhetsz akárhova a világban vagy akárkihez, amíg önmagadat nem találod meg. És az érzelmek csak blokkolnak ebben... Az ember pedig élete során folyamatosan egyre jobban megismeri magát és persze másokat is... Mindig valaki a rövidebbet húzza, NINCS OLYAN, hogy nem, ilyen az emberi faj, így vagyunk összerakva. Te döntöd el, hogy te húzod e a rövidebbet, vagy a másik. Egyedül Te döntesz, mivel a másik nem látja át olyan jól a köztetek lévő dolgokat, mint te (ugyebár gyatrák az emberek, és a magunkfajták mindig jobban átlátják a dolgokat). Ezt kellene talán kihasználni és ahelyett, hogy reménykednél inkább foszd meg őket. És nem te leszel az aki azt kérdezgeti majd, hogy "Miért?" , hanem a selejt, aki miatt te ezt kérdezgethetted volna, ha gyenge lettél volna. Melegként a mai világban 3 dolgot tehetsz:

1. szopot a faszt egy kapcsolatban

2. a te faszod szopják egy kapcsolatban

3. megtanulsz egyedül boldog lenni

Húszéves olvasóm írta a fenti sorokat.

Persze mentegethetnénk őt, hogy hát csak 20 éves, semmi gond, majd kinövi, gyerek még. Nagy szerelem? Ugyan már! Muci, fogalmad sincs arról, hogy mit beszélsz! El sem hiszed, hogy mennyi minden van még előtted...Satöbbi.

Csakhogy egyre többször hallom ezeket az érveket másoktól.

És ilyenkor mindig megborzongom ettől az elkeseredéstől, a közönytől, és a bezárkózástól...Hogy mennyire másban hiszek.

Az életet megélni kell, minden színét, ízét, történését megélni. Isten előtt sem jófiúnak vagy jókislánynak kell lenni, hanem megélni az életed teljességét, kudarcokkal, fájdalmakkal, örömökkel, csodákkal, találkozásokkal és búcsúzásokkal.

Várni szabadon ami jön, megélni, átélni, figyelni magad, majd szabadon elengedni, és visszatekinteni.

Várni szabadon, ami jön, de nem tehetetlenül.

Megélni, átélni ami van, de nem felelőtlenül.

Figyelni magad, de nem csakis magadra koncentrálva.

Szabadon elengedni, de nem érzéseket letagadva, nem megúszni a búcsúzás véglegességét.

Visszatekinteni, de nem felmenteni magad mindenáron.

Kedves Olvasóm, mindent vagy semmit játszik. Fekete- fehér, igen-nem játékot.

Azt vettem észre, hogy a tárgyakkal való kapcsolataink emberi kapcsolatainkra is áthelyeződtek. A mobilommal ma már fényképezni tudok, emailt küldeni, excell-táblázatot készíteni, és még mennyi mindent...Egy hipermarketben is minden van. 20 perc alatt jóízű ételt tudok készíteni különösebb szaktudás nélkül.

Evvel is rászoktatnak minket arra, hogy bizonyos dolgokat megspóroljunk. Úgy jussunk el dolgokig, hogy nem kell megküzdenünk érte. Különösebb erőfeszítés nélkül megy. Egy helyen van minden, a gép megcsinálja helyettünk, szaktudásra nincs szükség. Vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha nem jó, kidobjuk, majd jön a másik. Tét nélküli minden.

És ez bizonyos fokig jó. 

Csak hát vannak dolgok, amelyek nem működnek másként, csak, ahogy működnek. Egyféleképpen tudnak. Bármennyire is szeretnénk, hogy működjenek.

Az élet és a szerelem például ilyen. Kiállták az idő próbáját, ha írhatok ilyet.

Az élet és a szerelem ugyanis nem működik megbocsátás nélkül sem. Önmagunknak és a másiknak való megbocsátás nélkül. Sőt valakinek nem is egyszer, hanem nagyon sokszor kell megbocsátanunk. Magunknak pedig még ennél is többször, azt hiszem.

És ez nem könnyű. Nagyon nem az. DE enélkül nincs értelme. Pont az egyik lényeg veszne el. Aminek semmi köze sincs a racionalitáshoz (mert mi is racionális az életünkben?).

Ez pedig a kiszolgáltatottság. Ez egy félelmetes szó. Az ember minden porcikája retteg tőle. Mégis létfontosságú. Ugyanis, ha nem fekete-fehéret játszunk, akkor meg sem fordul a fejünkben, hogy bárkinek megmutassuk önmagunk igazi valóságát, mindenféle szerepek, maszkok nélkül (lásd még József Attila: Kopogtatás nélkül). Hanem csak annak, aki méltóvá válik erre. Aki kiérdemelte a bizalmunkat.

Leginkább annak, aki a legközelebb áll hozzánk, a társunknak. Mert Nagy Ő, az "igazi", ilyen nem létezik. Azzá válhat valaki hűséggel, szeretettel, megértéssel, elfogadással, bizalommal. Nagy Ő nem létezik, de létezhet idővel számomra. És ennek a mondatnak minden szava hangsúlyos.

Csak hát ehhez szabadság kell, nyitottság, de leginkább őszinteség önmagam felé. Mert amíg letagadjuk, hogy nekünk aztán kurvára nem hiányzik senki és semmi, és hogy mi a hideg racionális elemzgetés emberei vagyunk, mert ebben leljük örömünket, addig nincs mit tenni. Akkor várni kell. És hozzátenni, hogy a kedves polgártárs most itt tart.És 21 évesen kötelező ilyeneket irogatni. Ennek van itt az ideje.

De ha engedjük, hogy a másik kiérdemelje a szívünket és mi is merünk olyan szabadok lenni, hogy önmagukat adva megpróbáljuk kiérdemelni a másik szívét, azaz szeretjük a másikat és szeret minket a másik, akkor egy pillanat alatt lesz érdektelenné válik, hogy ki húzza a rövidebbet...És ezek a kategóriák értelmetlenné válnak. Senki nem húz semmit sehonnan.

Van ilyen, csak ezt te még elgondolni sem mered. Tudnád, de nem mered. Mert talán félsz megmutatni, hogy ki is vagy valójában. Szép lassan felfedni a másik előtt magad. Talán magad sem hiszed el, hogy valaki szerethet, hogy van miért szeretni. És ez nem érdem, intelligencia, diplomák, képességek, teljesítmények alapján történik. Nem, nem.

Igen, létezik olyan, hogy azért szeretlek, mert szeretlek. Mert az vagy aki. Mert olyan vagy, amilyen. Tökéletes megmagyarázhatatlanság. Azért mert nem mered elképzelni, hogy lézethet ilyen, még létezhet ilyen.

 Szürcsölgetem azt a dobozos öszibaracklevet, amit búcsúzáskor adott...

Már nem szerelem. Inkább csak vágy, szenvedély, fülledtség, mohóság. Barátság. Férfiak közt.

Úgy beszéltük meg, hogy a Ferenciek terén vesz fel kocsival a tréning ebédszünetében, és aztán az összekuporgatott időnket egymás ölében engedjük el.

Persze nem volt ott, és én is késtem. Ötször hívtam, mire felvette. A Bécsi utcában volt, amiről fogalmam sem volt, hogy hol van. Sikerült bekanyarodnia a Blaha parkolójába, ott vett fel...az idő meg csak kegyetlenül fogyott...

Ennyi maradt nekünk, azóta a bizonyos augusztus óta. Azóta a mámoros, szenvedélyes egymásra találás óta. Alig fél óra.

Hazafelé megfogta a kezem. Erős ujjai voltak, mégis lágy volt az érintése. Belékapaszkodtam. Hátha nem repül olyan gyorsan az idő. Hátha meg tudjuk állítani egy kicsit. Jólesett az érintése, és ahogy morzsolgatta az ujjaim...

Ahogy közeledtünk a lakásomhoz, egyre jobban dübörgött bennem a vágy...Ránéztem, kedvesen rám mosolygott...Nem élet-halál kérdése az egész. Megnyugodtam. 

Alig találtam bele a kulcslyukba, miután bezártam belülről az ajtót.

Letéptük egymásról a ruhát az ágyamon, szorosan szorítottuk egymás fejét a másik ajkához, hogy ne legyen egyetlen olyan millimétere se a nyelvünknek, amely nem öleli egymást. Szorosan tartott a kezével.

Vigyáztam a nyakára, hogy ne hagyjanak a csókjaim és nyelvem kalandozásai nyomot rajta.

Bejártuk egymás testét. Belaktuk. Ellentmondás nem tűrően irányított. Mosolyogtam és hagytam. S közben egyre hevesebben hagytuk el magunkat és lettünk önfeledtek.

A mellemre feküdt. Alig beszéltünk. Az enyém volt és én az övé.

Hálásak voltunk és boldogok. Győztesek. Akik legyőzték a szombati forgalmat, legyőzték az időt, a terek szűkösségét, a lehetetlenséget. A távolságot, mint üveggolyót birtokoltuk.

Ott feküdt izzadt háttal a karjaimban.

S az idő már nem volt fenyegető, csak önmagához következetes. Pergett és visszavonhatatlanul elfogyott.

A 173-as busz utasai közül páran látták, ahogy mindkettőnk keze a sebváltón pihen. Bátrak voltunk, különösebb tét nélkül. 

Kiszálltam a kocsiból a Jégbüfé előtt. De belül sokáig búcsúzkodtam.

 Régen volt már, hogy egy dal ennyire eltaláljon és ennyire felkavarjon...

Katona Klári Rám találtál c. dalát www.youtube.com/watch  ma délelőtt kaptam...Egész nap ez szólt nálam.

Bárki is írta ezt a számot, nagyon szerelmes lehetett...

Sikerült elkapnia azt a pillanatot, ami az egyik legszebb a szerelemben: hogy akkor olyan könnyű elengedni a múltat...Megszűnik minden komorsága, minden átka, minden ereje, minden, ami olyan fenyegető volt benne, minden sötétsége...és csak a jelen szépsége marad meg. Hogy most minden jó.

Hogy rám találtál. Hogy rád találtam. Hogy fáradtak még a tagjaim, mert olyan hosszú volt az út hozzád, hogy sajog a lelkem, mert olyan sokáig voltam megfagyva itt belül, de most itt vagy, és én itt vagyok, és minden jó lesz... 

Azon mosolygok, hogy ott érintetted meg a lelkem, ahol eddig még soha senki...És milyen jó ez nekem. Van valaki a világon, aki ért, aki megért, aki együtt akar lüktetni velem... 

Milyen jó volt ráhagyatkozni a reményre, a valóság, az élet tökéletesen lehetetlen eshetőségére...Hogy ebből a 6 milliárd emberből és 10 millió magyarból pont akkor és ott velem találkoztál...és megdobbantak a szíveink...

Legyőztük a távolságot. Mint üveggolyót megkaptuk. 

Legyőztük a félelmeinket.Óriások lettünk.

Legyőztük a reménytelenségeinket, kiábrándultságainkat. Lehúnytuk szemeinket.

Legyőztük jól kiépített falaink és határaink langymeleg kényelmét. Aludtunk együtt reggelig.

"Túl az Óperencián..."- kezdődik a dal.

S mintha az egész csak egy vágyott álom lenne. És részemről az is. 

Egy hely, ahova el szeretnék jutni, de semmit nem tudok róla. Talán nem is létezik. Talán mégis van valahol.

Olyan ez mint Kolumbusz Amerikája.

Vagy, mint az agyunk. Tudjuk, hogy van, de sosem láttuk.

Vagy, mint mikor kinyújtott kézfejünket valaki cirógatni kezdi, s mi behunyt szemekkel csak érezzük, hogy mi történik, de nem látjuk.

Egy gondoltat, egy vágy, egy érzés. Ennyim van csak. Ezt kell beosztanom. Minden nap. Elégnek kell lennie...

5 dolog, ami jobb egy kapcsolatban néhány év után

 Forrás: www.velvet.hu

Ez a poszt Andi barátnőmről szól. Ugyanis meglepett és meghatott nagyon az utóbbi napokban.

Történt, egy őszi reggelen, hogy megláttam őt egy képzésen. Csinos volt, táskáját az ölében tartotta, összekulcsolt kezeivel és lábaival azt üzente, hogy esze ágában sincs megnyílni. Zárt volt és decens.

Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, és sokat aludtam a képzés előtt Andinál Gabival és bizony elmondtam neki, hogy a lelkész úr bizony meleg.

Ezen kicsit meghökkent, de kényszerűen elfogadta. Hiszen eddig csak tanult róla, de ilyen nyíltan meleggel még sosem találkozott, és hát a szakmai protokoll vagy 40 éve már állást foglalt ez ügyben: a melegség nem betegség.

De hát ez csak a protokoll ridegsége és könyörtelensége. A szív néha felülírna minden ilyet. És ezen csak az élet segíthet. A személyes tapasztalat. A fájdalmak, és az örömök. A megosztás. Az őszinteség.

Nem akartam már megint úttörő lenni valakinek az életében, de a kedvéért az lettem egy kicsit. És sajnos nem utoljára.

Meséltem. Sokat. Álmaimról, kudarcaimról, örömeimről, szerelmeknek hitt foszlányaimról, arról, hogy egy olyan korban élünk, ahol kőkeményen választanom kellett: önmagam és a társadalom elismerése között, önmagam és szalonok, társaságok, körök befogadása és elfogadása között, önmagam és egy gyorsfagyasztott, kijárt és a többség által elfogadott sors között, és ahol én mindig önmagamat választottam. 

És amit még „bónuszként” kaptam hozzá: a hazugságokat, anyámék bánatát és még sorolhatnám…És mindazt a sok jót, az élet igazi ízét, emberi történeteket, érzékenységet, reális gondolkodást.

Aki azt gondolja, hogy melegnek lenni pusztán csak választás kérdése, és hogy ez egy olyan dolog, amit az ember jókedvűen választ, aminek csak előnyei vannak, az nagyon téved. Melegnek nem volt egyszerű és most sem az. És talán nem is lesz soha.

Így lettünk barátok, és evvel párhuzamosan persze így lett Andi is sokkal nyíltabb, kommunikatívabb és szabadabb. És persze vadítóbb, és szexisebb.

Így éldegéltünk, mikor Andi egy esten bejelentette, hogy van egy fickó, akivel hosszú órákat beszélgetnek Skype-on, akivel olyan beszélgetni, mintha százezer éve ismernék egymást…

Ajjaj, így kezdődnek a szerelmek… Szóval, belelkesültem.

És Andi is egyre lelkesebb lett…mígnem…elkezdett rólam beszélni a fickónak…hogy én meleg vagyok…hogy néha nálam alszik, és hogy milyen jó barátok vagyunk…

A fickó azonban nem tudta meghazudtolni önmagát: kiakadt, homofób szövegeket mantrázott, míg nem kijelentette, hogy abban az iskolában, ahol ő tanít, ha egy tanárról kiderülne, hogy meleg, azonnal kirúgná.

Andi viszont elképedt ezen a gyűlöleten, és védte az igazát… Pár nap szünetben maradtak.

Feljött és mindent elmesélt. Én pedig azon kaptam magam, hogy örülök, meg vagyok hatva és a fickót védem. Hogy biztos nem úgy gondolta, hogy a lelke mélyén nyitni szeretne, blablabla… Gőzöm sincs miért reagáltam így.

Mert nem volt értelme. Mert az a vita alig szólt a melegségről. Az a fickó lelkéről szólt…És a saját férfiúi spiritualitásáról és az elfogadásról…, nyitottságról, szabadságról.

Aztán lezárták ezt az egész ismerkedést.

„Te tudod a legjobban, hogy volt idő, amikor nem tudtam elfogadni a lelkem mélyén ezt az egész melegséget, de megismertelek és el tudtam fogadni. Nincs vele semmi bajom. Sőt, nem is az én dolgom, hogy ki mit csinál a hálószobájában, csak ne gyerekkel, ne állattal és ne halottal csinálja!”- mondta.

-          „Mit gondolsz? Milyen voltam?”

-          „Büszke vagyok rád.”

-          „Megérdemlek egy posztot a blogodban?”

-          „Meg, persze. Megírlak.”

Lélekben szorosan magamhoz öleltem.

Daróczy Dávid öngyilkossága engem is meglepett. 

De az egész, ahogy mindezt a bulvármédia és a közvélemény kezelte és a maga sajátos módján próbálta (végül nem sikerült) feldolgozni, minimum gyomorforgató volt...

Életem egyik fordulópontja volt, mikor az az ember, akit mesteremnek tartottam felakasztotta magát egy szombaton kora délután...

Azóta sem sikerült teljesen feldolgoznom ezt az egészet. Megmaradt egy kicsit idegennek. Sokáig elfojtottam a dühömet, aztán sikerült kiadnom, és most már tudom szeretni, tisztelni. Pedig rendesen elcseszte az életem...Szóval lesz még vele dolgom.

Sokat küzdöttem mesteremmel...de inkább mesteremért.

Ugyis az öngyilkosság sok mindenre megtanít(hat) minket, bármilyen furcsán is hangzik. Ezek közül azt hiszem mégiscsak az együttérzés az, ami a legfontosabb.

És ez az, amit a közvéleményből, az összes cikkből és a riporterekből hiányoltam. Az együttérzést. 

Megölni magunkat a legnehezebb. Szinte lehetetlen kioltani magunkból a belénk teremtett élet-programot. A hídról leugró ember is utolsó erejével is fogódzkodó után kapkod, önmagunk megölését, pusztulását még elgondolni is szinte lehetetlen (sokan ezért drog vagy alkohol hatása alatt végzik el az öngyilkosságot, és sokszor csak arra van erejük, hogy öngyilkossági-kísérletig menjenek el...). 

Ezért van az, hogy - ma már tudjuk- az öngyilkos élete fokozatosan beszűkül, társas kapcsolatai megszakadnak, míg végül egyre jobban előtérbe kerül a két "megoldás" életére: az öngyilkosság. A másik járhatatlannak és élhetetlennek tűnik.

És azt hiszem itt jön a mi "leckénk". Hogy tudunk-e ezzel az emberrel együttérezni. Utólag átérezni ezt a tragédiáját. Hogy van egy ember, aki nem bírja tovább, és így "oldja fel", csak így tudja már csak "feloldani" mindazt a kínt, szenvedést, ami érte. Hogy micsoda kínokat, szenvedést, mekkora magányt érezhetett és milyen nagy volt az ő kilátástalansága... Hogy mennyire eszköztelen lehetett, és tehetetlen.

És erre jön az ügyeletes jófej, az idióta, aki az egyik kokós bulin négykézláb pitizett egy újabb adagért, és akit azt hiszem egy jól irányzott keféléssel helyre lehetne tenni és ő megmondja a tutit. Nem csak belerúg egy halottba, hanem csodás empátiával kijelenti, hogy bizony Klaudia sosem fogja ezt kiheverni...

Daróczi Dávid halálából pedig csak annyi jön le Tillácskának, hogy Klaudia már nem lesz a régi...Újabb nőt lesz kénytelen beszoktatnia maga mellé...Micsoda teher! Dávidra pedig haragszik, hogy hogyan lehetett ilyen: az egész családját áldozattá tette...

Igazán mélyenszántó gondolatok... Mintha csak a Megasztár unalmas álérdeklődő kérdései mögött megbújó közönnyel és ürességgel találkoznánk ismét...

Egyszer láttam Tillát, ahogy egy taxiban utazott a hátsó ülésen. Üresen nézett maga elé. Egy őszinte pillanata már biztosan volt.

Till Attila szerint Liptai Claudia egész életében szenvedni fog

 Már régóta szerettem volna belinkelni ezt a cikket, ismét az index.hu oldaláról.

Ritka, optimista cikkek egyike, amely arra szeretne nevelni minket, hogy néha igenis jogunk van hátradőlni és élvezni az elért eredményeinket!

Egyre jobb ez a világ