Sok keresésre tett pontot Andi, aki egy napon rádöbbentett, hogy problémáim nagy része abból fakad, hogy bántalmazott gyerek voltam.

Aki gyermekkorában nem tudja a szüleitől átélni az elfogadást, a szeretetet, a bizalmat és a biztonságot, az képtelen lesz kötődni és feloldódni a másikban felnőtt korában.

Orvosi lova vagyok én ennek: közel tudok engedni valakit magamhoz, de mindegyike valahol vállalhatatlan a külvilág felé vagy éppen teljességgel jövőtlen. Társat keresek, átélem és megélem a magány hidegségét, de valójában rettegek attól, hogy valaki mellettem tegye le a garast egy életre.

Szenvedélyesen tudok szerelmes lenni, vágyom a másikra, a jelnlétére, de közben félek az egyesüléstől, félek attól, hogy kiderül, mintha egy börtöncella esne le az égből körém és zárna be örökre.

Mindig akarok egy kiutat fenntartani, ha már gyermekkoromban nem volt erre lehetőségem, mikor az apám vert.

Tükörszilánkok a címe ennek és a következő posztoknak. Egybefüggnek, mert mindegyike ugyanarról szól: mire tudok visszaemlékezni azokból az időkből, mikor az apám brutálisan és rendszeresen vert.

Tükör szilánkjai ezek, mert magamat és apámat, anyámat látom bennük akkor és most, de szilánkok, mert az egészet a múlt elnyelte már. A szilánkkal meg lehet sebesíteni valakit, de ha nincs egy egész tükrünk, akkor bizonyos helyzetekben nagyon is hasznos.

Ezeket a széljegyzeteket, emlék-foszlányokat azért írom, hogy egyszer tudjak velük dolgozni önismereti csoportom játékában.

És hogy meg tudjak a szüleimnek bocsátani, hogy le tudjak számolni a múltam árnyaival, hogy egyszer büszkén, bátran tudjak valaki szemébe nézni és kimondani, hogy hozzád tartozom, és te hozzám tartozol.

Le akarok menni a legaljáig. Hogy fájjon. Felidézni és leírni mindent.

Szeretnék megtisztulni. Olyan lenni, "ahogyan engem is megismert az Isten" (1 Kor. 13, 12- A szeretethimnuszból)