Ez a poszt Andi barátnőmről szól. Ugyanis meglepett és meghatott nagyon az utóbbi napokban.

Történt, egy őszi reggelen, hogy megláttam őt egy képzésen. Csinos volt, táskáját az ölében tartotta, összekulcsolt kezeivel és lábaival azt üzente, hogy esze ágában sincs megnyílni. Zárt volt és decens.

Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, és sokat aludtam a képzés előtt Andinál Gabival és bizony elmondtam neki, hogy a lelkész úr bizony meleg.

Ezen kicsit meghökkent, de kényszerűen elfogadta. Hiszen eddig csak tanult róla, de ilyen nyíltan meleggel még sosem találkozott, és hát a szakmai protokoll vagy 40 éve már állást foglalt ez ügyben: a melegség nem betegség.

De hát ez csak a protokoll ridegsége és könyörtelensége. A szív néha felülírna minden ilyet. És ezen csak az élet segíthet. A személyes tapasztalat. A fájdalmak, és az örömök. A megosztás. Az őszinteség.

Nem akartam már megint úttörő lenni valakinek az életében, de a kedvéért az lettem egy kicsit. És sajnos nem utoljára.

Meséltem. Sokat. Álmaimról, kudarcaimról, örömeimről, szerelmeknek hitt foszlányaimról, arról, hogy egy olyan korban élünk, ahol kőkeményen választanom kellett: önmagam és a társadalom elismerése között, önmagam és szalonok, társaságok, körök befogadása és elfogadása között, önmagam és egy gyorsfagyasztott, kijárt és a többség által elfogadott sors között, és ahol én mindig önmagamat választottam. 

És amit még „bónuszként” kaptam hozzá: a hazugságokat, anyámék bánatát és még sorolhatnám…És mindazt a sok jót, az élet igazi ízét, emberi történeteket, érzékenységet, reális gondolkodást.

Aki azt gondolja, hogy melegnek lenni pusztán csak választás kérdése, és hogy ez egy olyan dolog, amit az ember jókedvűen választ, aminek csak előnyei vannak, az nagyon téved. Melegnek nem volt egyszerű és most sem az. És talán nem is lesz soha.

Így lettünk barátok, és evvel párhuzamosan persze így lett Andi is sokkal nyíltabb, kommunikatívabb és szabadabb. És persze vadítóbb, és szexisebb.

Így éldegéltünk, mikor Andi egy esten bejelentette, hogy van egy fickó, akivel hosszú órákat beszélgetnek Skype-on, akivel olyan beszélgetni, mintha százezer éve ismernék egymást…

Ajjaj, így kezdődnek a szerelmek… Szóval, belelkesültem.

És Andi is egyre lelkesebb lett…mígnem…elkezdett rólam beszélni a fickónak…hogy én meleg vagyok…hogy néha nálam alszik, és hogy milyen jó barátok vagyunk…

A fickó azonban nem tudta meghazudtolni önmagát: kiakadt, homofób szövegeket mantrázott, míg nem kijelentette, hogy abban az iskolában, ahol ő tanít, ha egy tanárról kiderülne, hogy meleg, azonnal kirúgná.

Andi viszont elképedt ezen a gyűlöleten, és védte az igazát… Pár nap szünetben maradtak.

Feljött és mindent elmesélt. Én pedig azon kaptam magam, hogy örülök, meg vagyok hatva és a fickót védem. Hogy biztos nem úgy gondolta, hogy a lelke mélyén nyitni szeretne, blablabla… Gőzöm sincs miért reagáltam így.

Mert nem volt értelme. Mert az a vita alig szólt a melegségről. Az a fickó lelkéről szólt…És a saját férfiúi spiritualitásáról és az elfogadásról…, nyitottságról, szabadságról.

Aztán lezárták ezt az egész ismerkedést.

„Te tudod a legjobban, hogy volt idő, amikor nem tudtam elfogadni a lelkem mélyén ezt az egész melegséget, de megismertelek és el tudtam fogadni. Nincs vele semmi bajom. Sőt, nem is az én dolgom, hogy ki mit csinál a hálószobájában, csak ne gyerekkel, ne állattal és ne halottal csinálja!”- mondta.

-          „Mit gondolsz? Milyen voltam?”

-          „Büszke vagyok rád.”

-          „Megérdemlek egy posztot a blogodban?”

-          „Meg, persze. Megírlak.”

Lélekben szorosan magamhoz öleltem.