Kell egy ünnepből ekkora felhajtást csinálni? Persze, hogy nem és szerintem evvel az emberek többsége így van. Akkor miért nem teszünk valamit? Valahogy mindig engedjük magukat elsodortatni az árral, befolyásoltatni magunkat a fényekkel, a hangulattal… Nem is beszélve amerikai ismerőseimről, akik már idén is elkezdték a „ megfogadtam magamnak, hogy 2010-ben lesz egy pasim, akivel együtt ünneplem a karácsonyt!” nevű hadjáratukat. Tavaly is ezt mondták és tavaly előtt is, csak más évszámmal… Már tavaly sem szálltam be ebbe, egyedül is ünnepeltem. „Na, látod!”- mondták, miközben ők barátjukat csókolgatták a fa alatt és végre megvalósulhatott nagy álmuk, hogy közösen tervezzék meg a karácsonyfa és a lakás dekorációjának színét, a karácsonyi menüt és a karácsonyi bulira szóló meghívót. És január 3-án menetrendszerűen szakítottak. „Túl nagyok voltak a különbségek!”- mondták.

Megértem őket, nem könnyű szembe menni a tömeggel és meglepni magunkat.

Tavaly azon röhögtek a barátaim, hogy még márciusban is állt a karácsonyfa a szobámban. Egészen megszerettem. Műfenyő (miattam ne vágjanak ki egy fát se), szalmából készített díszek, fények az ablakban. Idén is valami hasonlóra készülök.

Szerettem, ahogy a fények megvilágították az egész szobát, a képeket, a túlzsúfolt könyvespolcaimat, a szétdobált zoknijaimat, kis cetlijeimet az asztalon. Semmi sem tűnt olyan rendezetlennek.  

Így próbálom évről- évre kialakítani a saját magam ünnepét. Lassan megy, anyámék legszívesebben minden időmet beosztanák unalmas vendégségekkel, számomra teljesen közömbös rokonokkal való semmitmondó beszélgetésekkel.

Egy ünnep, akkor tud igazán ünneppé válni, ha számomra is az. Ha úgy ünneplek, ahogy nekem tetszik, és azokkal ünnepeljek, akik nekem fontosak és nincsen ott például a harmad-unokatestvérem keresztanyjának második házasságából született fiának a menye, akiről azt sem tudom kicsoda. Lassan megy ez a küzdelem a saját ünnepemért, de előbb-utóbb úgyis én nyerek!

Az ünnep engedi felfedezni mindazt, akik mi vagyunk. Engedi, hogy a saját szemünkkel lássunk. Ahogy az egyik barátom írta: „Meg tudunk tanulni kvázi könnyen emeletes házakat építeni, vagy a mélyben futó metróvonalakat működtetni, csak a saját szemünkkel látni az életünket milyen nehéz!” És valóban. A karácsonyban menetrendszerűen anyámékkal kell küzdenem, hogy feleljek meg az elvárásaiknak. A hétköznapokban pedig a mások által kimondott, rám erőltetett elvárásoknak állok ellent: legyek vékony, izmos, jóképű, gazdag, okos, tájékozott és persze egy lepedőakrobata.

Kinek a hangjai és elvárásai ezek felém? Hol van az én hangom? Csak azt tudom nyújtani a másik embernek, ami előszörre, ránézésre is látszik rólam? Szerintem nem.

Persze felfedezni a saját hangomat, megfogalmazni, hogy ki is vagyok, milyen értékeim is vannak, nem könnyű és persze mindezt felvállalni és képviselni még nehezebb.

Elmúlt szerelmeim közül egy ember volt, akit bánok mind a mai napig. Ricsinek hívták, és azt hiszem nagyon elbántam vele. Türelmetlen voltam, pedig azt hiszem, nagyon szeretett. Nem úgy működött, ahogy én azt elvártam volna és –már nem is tudom hogyan, de- szakítottam vele. Rég volt már, mégis sokszor eszembe jut.

Minden kapcsolatomból és mindenkitől tanultam valamit. Valakitől csak a hamis túrógombóc receptje maradt meg - egészen érthetetlen módon-, valaki pedig gyökeresen megváltoztatta az életemet anélkül, hogy észrevettem volna, de tőle egy olyan leckét kaptam, amit sajnos mind a mai napig nem sikerült tökéletesen elsajátítanom.

Hónapok múlva esett csak le, hogy pontosan úgy bántam vele, mint a tárgyaimmal magam körül. Használtam őket addig, amíg jól esett, és amikor már nem úgy működött, ahogy én azt gondoltam vagy elvártam, akkor eldobtam. Az elvárásaim bűvkörében éltem, aminek vagy megfelelt valaki vagy nem. Ha meg is felelt, az első problémáknál elengedtem, majd jön egy jobb. Ma már ennél azért jóval előrébb tartok, jóval nyitottabb vagyok és jóval szabadabb, de még mindig van mit tanulnom.

A legnehezebb, mikor olyan emberrel találkozom, aki még nem itt tart. Aki még azt gondolja, hogy neki „jár” egy fiatalabb, egy vékonyabb, egy gazdagabb srác, mint én vagyok. „Nem rossz, nem rossz”- mondogatta valaki nekem egy randin, mintha egy lóvásáron lettünk volna. Neki biztosan várnia kell egy „jobbra”.

S ahogy így írom ezeket a sorokat elgondolkodtam azon, hogy hány embert ismerek még a régi Angyalból – akárcsak látásból-, akivel ugyanúgy támasztottuk ott a falat, akikkel még itt-ott találkozom futólag és akivel együtt változtam meg az idők során és lettem közel harmincéves. Vagy hány embert ismertem meg a „kék IWIW-ről”, akik évek óta fenn vannak: szép, okos, kedves és jóravaló emberek. És évek óta keresik azt a valakit… aki talán csak az álmaikban létezik. Aki jönne feléjük, az nem elég jó, valahogy nem olyan, mint azt ők elképzelték. Nem az elvárásainkkal van a baj? Nem irreálisak az elvárásaink? Nem az elvárásainkban csalódunk inkább, mint a felénk jövő emberekben?

A karácsony, az újév és minden ünnep legnagyobb titka talán az, hogy van lehetőségünk távolabbra látni, túl látni a hétköznapok szürkeségén, és társunk vagy a körülöttünk lévő világ látható esetlenségein, gyengeségein és hibáin és mindig van lehetőségünk nagyvonalúan szeretni. Kimondani azt, hogy mi akkor is szeretjük, amikor nem érdemli meg, mert akkor van rá a legnagyobb szüksége.

Mert tudjuk, hogy a másik valójában több és jobb, mint az aktuális problémája, több mint a pillanatnyi fájdalma, szomorúsága, rossz megoldásai, hangulata, sebzettsége.

Mert az életünk nem egyenlő a problémáinkkal, nem egyenlő a hibáinkkal, nem egyenlő a sebeinkkel, amiket kaptunk. Az életünk, a társunk és ez az egész világ ezeknél sokkal több és jobb! Mi mindannyian sokkal színesebbek és sokkal szeretetre méltóbbak vagyunk, mint amit a legrosszabb hibáink állítanak rólunk.

A gyertya fénye sosem lesz kevesebb attól, hogy meggyújtunk egy másik gyertyát, csak a világosság fog nőni. Így van ez a szeretettel és a megértéssel is. Ha merjük megosztani önmagunkat, szeretetünket, megértésünket a másikkal, ha merjük akkor is szeretni, amikor nem érdemli meg, attól nem lesz kevesebb szeretetünk. Éppen hogy több lesz körülöttünk az a valami, amit talán jobb híján boldogságnak hívunk.

Így kívánok mindenkinek boldog karácsonyt és boldog új évet!