Menni vagy maradni?

2011.01.19. 00:16

Néhány héttel ezelőtt Norvégiába kaptam meghívást, hogy tartsak előadást a hozzám hasonlóaknak. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen sok mindent fel fog vetni bennem az a hosszú hétvége, amit Oslotól mintegy 70 kilométerre egy eszményi kis norvég falu hoteljében töltöttem Európa mintegy 15 országából jött meleg és leszbikus társaságában.

Norvégia titkát könnyen meg lehet fejteni. Egyrészről körülbelül fele annyian laknak egy mintegy négyszer nagyobb országban, mint Magyarország, másrészről alig 106 éve lett csak független Svédországtól. Csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, nem véletlenül lett az egyik felmérés szerint a világ egyik legélhetőbb országa.

Nem mondom, a déli, mediterrán szenvedély itt is meg van, csak jól elrejtve a norvég lelkekben. Nem mutatják, de ott benn, legbelül nagyon szenvedélyesek. Csak el kell jutni odáig, ki kell érdemelni a bizalmukat. A legjobb talán az, hogy az „élni és élni hagyni”- elv itt maradéktalanul érvényesül.

Aztán egyik este a beszélgetés az életemre, Magyarországra és a magyar helyzetre is terelődött, és később be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire is hitegetem magam, melegként és értelmiségiként, az én nagy terveimmel, álmaimmal nem sokra megyek itthon.

S az önismeretben tapasztaltnak mondott emberként megkérdeztem magamtól, hogy miért van mindez: talán nem reálisak az álmaim és terveim? Talán sokat szeretnék? És a válasz nem egyértelmű itthon.

Szeretnék egy olyan férfit magam mellé, aki valóban férfi, aki tudja mit akar az élettől, akinek vannak tervei, céljai, elvei és eszményei, azaz komoly belső ereje van. Aki tud okosan, fegyelmezetten és felkészülten küzdeni önmagáért, értem, családunkért és a nagyobb közösségért, ezért a világért, ezért a társadalomért.

Aki bátor, lelkes és felelősségteljes, képes nyitott lenni a világra, tud és mer kommunikálni, képes és mer alkalmazkodni, befogadni az életet magát, annak minden ellentmondásosságával, magába forduló ellentéteivel együtt. És mer változni, tenni értem, önmagáért, értünk. Velem együtt. Jó lenne családot alapítani, gyerekeket felnevelni, s talán átadni a jövőbeli párommal egy kis szeletet magunkból, tapasztalatainkból, élményeinkből nekik.

Szeretnék egy olyan munkát, ahol értelmes munkát végezhetek, ahol megbecsülnek, mindezt egy átlagos fizetésért, amiből egy közepes szintű életet tudok magamnak és a családomnak biztosítani. Szeretnék legalább egy évben egyszer nyaralni menni, egyszer-egyszer egy kis kirándulást szervezni vidékre vagy a természetbe vagy szórakozni. Gondoskodni majd idősödő szüleimről, barátaimról.

Nem vágyom hatalmas gazdagságra, portofinoi hétvégi házra, csak egy átlagos, hétköznapi, -jó értelembe vett- polgári életre.

S mivel nem vagyok valakinek a valakije (szüleim is átlag magyar emberek), mivel „politikai vonalon” sem vagyok „rendben”, önéletrajzaimra vagy nem válaszolnak (még elutasító választ sem kapok) vagy „túlképzett” vagyok, vagy „nem ilyen típusú emberre” gondoltak, így a munkáról szóló elvárásaimról ha beszélek, kénytelen vagyok hozzátenni, hogy úgy tűnik a gazdasági válságra való tekintettel leoltották a villanyt az alagút végén.

A (meleg) férfi lelkiség gyengeségeiről, a megbízhatatlanságról, pedig már írtam eleget. Nem könnyű egy olyan embert találni, akire legalább egy pohár vizet lehetne bízni. Közös jövő, meg együtt változás! Legtöbbször olyan messze vagyok ettől…

Nem hiszem, hogy túl sokat szeretnék. Nagyon emberinek tartom az elképzeléseimet. Csak úgy érzem, itthon ez „túl sok”. Vagy az ország „kevés” ehhez.

És az egészben talán az a legszörnyűbb- és ezt is nagyon fájó volt kimondani-, hogy nem sok jelét látom annak, hogy kis magyar viszonyaink az elkövetkező években, középtávon változzanak. Bármennyire is küzdök ez ellen a gondolat ellen, egészen befészkelte magát hozzám. Sajnos a mindennapok hírei sem segítenek megcáfolni ezt.

Előadásom után a konferencia szervezőjével beszélgettem, aki feltette a kérdést, hogy nincs-e kedvem Norvégiában élni és dolgozni. Mert szükség lenne a tudásomra. Lenne hely, jó fizetés. Csak hát norvégul kellene megtanulnom.

Nyilván egy beszélgetés nem jelent semmit, és nagyon jól tudom, hogy mit jelent elmenekülni egy országból. Két éve az USÁ-ba menekültem ki. Fél év múlva haza is jöttem, mert nem bírtam az ottani viszonyokat. Nem akarok soha többi elmenekülni sehonnan.

Menni vagy maradni- ez itt a kérdés.

A mérleg egyik serpenyőjében ott van egy ígéretesnek tűnő lehetőség, egy szabadabb és könnyebb élet, vágyaim beteljesülésének reálisabb lehetősége, a másik serpenyőben pedig minden provincializmus és kurucos magyarkodás ellenére ott vannak a szüleim, a családom, a barátaim, a lakásom, és az az érzés, hogy itthon vagyok. Magyarul írok és beszélek és a másik ember különösebb fordítás vagy erőfeszítés nélkül ezt megérti. Ezt akkor tudtam megtanulni igazán értékelni, mikor külföldön éltem.

Tudom, hogy a „maradás” serpenyőjében sokaknak „pótolható” érvek vannak: bármikor hazajöhetek onnan, barátaim előbb-utóbb kint is lesznek majd, és az itteniek is kimehetnek könnyedén és mindenki ott van otthon, ahol éppen van, az internet pedig megoldja minden magyar nyelvvel kapcsolatos hiányomat, de aki élt huzamosabb ideig külföldön, talán tudja, hogy mindezek elég mesterséges megoldások.

Persze, valahol igazuk is lenne a költözéspártiaknak, hogy egy életed van, most vagy fiatal, olyan korban élünk, ahol bátran lehet mozogni és bármikor haza lehet jönni, ha nem úgy alakul. És akkor ki marad itthon tenni valamit a süllyedő hajóért? Ha mindenki elmegy, akkor ki marad? Ahogy az egyik barátom fogalmazta meg: ha a történelmet a győztesek írják, ki marad, hogy megírja az igazságot? Vagy ez is csak egy önimádó pózom? Ki vagyok én, szuperhős, hogy nekem is meg kell menteni ezt az országot?

Dönteni szeretnék. És olyan döntést hozni, ami az enyém. Amit nem bánok meg. Amit akár évtizedek múlva is tudok vállalni, és nem az unalmas magyarkodó áldozati szerepben tetszelegni, hogy én feláldoztam magam ezért a hazáért, miközben erre senki sem kért.

Talán sosem fogom elfelejteni azt a vasárnap délutánt, amikor elbúcsúztam anyáméktól, hogy akkor én Amerikában fogok élni, kedden indul a gépem, puszi mindenkinek. Ahogy kifordult a távolsági busz a megállóból, és ahogy láttam, hogy az út menti fák futnak el a busz mellett és egyre kisebb lesz a szülővárosom, egyre magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam és elkezdtem keservesen zokogni. Akkor jöttem rá, hogy tétje van az egész kiköltözésnek és életemben először gyűlöltem azt, hogy meleg vagyok. Hogy a melegségemhez, a sorsomhoz úgy tűnik hozzátartozik az, hogy el kell hagynom a szülőföldemet, ha követni akarom az álmaimat. És hogy mennyire kegyetlen és ocsmány dolog az, hogy választanom kell két olyan dolog közt, ami között egy „nagyátlag” embernek vagy egy boldogabb országban született melegnek soha nem kell döntenie. Ez is a meleg sorshoz hozzátartozik?

Egyszer azt mondtam az egyik vidéki barátomnak, hogy minden melegnek Pesten a helye, kivéve a soproniakat, mert nekik ott van Bécs. Most majdnem ugyanott vagyok, mint akkor Amerikába való költözésem előtt. És utálom ezt a bölcsességet.

Menjek vagy maradjak? Dönteni szeretnék. Dönteni is kell. Ha nem döntök, az is döntés.

Valahol olvastam, hogy Eszterházy Péter egyszer azt mondta, hogy minden magyar életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy el kell mennie ebből az országból. Az efelett való lelkiismeret-furdalást nevezzük hazaszeretetnek.