1.

Családi ebédeken, beszélgetéseken nagypapám sokszor mondta: "Persze, amikor ott sírtál a bölcsöde kerítésénél, és könyörögtél, hogy vigyelek haza, én hazahoztalak." 29 évig nagyokat nevettünk ezeken a mondatokon. Aztán egyszer elgondolkodtam, hogy min is nevetgélünk. "Igen- mondta később keresztanyám- nehezen szoktad meg a bölcsödét. Anyád nagyon vissza akart menni dolgozni, nem szeretett otthon lenni és kellett is a pénz. Arra emlékszem, hogy azt mondták a bölcsödei gondozók, hogy az első napokban bementél a sarokba és ott sírtál egész nap."

2.

Az óvónőmet Mártának hívták. Szép, kövér nő volt. Arra emlékszem, hogy egész nap folyamatosan puszilgatom. "Jól van, köszönöm, most már ne adj többet, nem marad anyukádnak!"- mondta. "Az nem baj"- mondtam én.

3.

Mindenki csodájára járt, hogy mikor óvodás voltam, minden udvari időben a kerítéshez mentem és a kerítés lukain keresztül adtam puszit a tesómnak és végig fogtam a kezét.

4.

Nem tudom mikor volt az először, hogy megvert az apám. Váltogatva volt a vizes törölköző, a nadrágszíj és a korbács. Sosem ivott, józanul vert, de teljes önkívületben. Pofon sosem vágott, csak a fejemet ütötte. Arra sem emlékszem, hogy mivel érdemeltem ki a veréseket.

Csak a könyörgéseimre, hogy "Apa kérlek ne bánts, ígérem jó leszek...", "Apa, inkább csak a fejemet üsd, de ne a korbáccsal..." De akkor már mindegy volt.

Arra az érzésre emlékszem, ahogy a félelemtől és a kétségbeeséstől eltorzulhatott az arcom. Dobogott a szívem, lüktetett egész testemben a vér, és reszkettem, remegtem. Most is érzem. Hogy akkor megint jön és megver. Hogy most megint ugyanaz következik. De talán mégsem. Ha könyörgök neki, ha kérem, hogy ne csinálja, ha látja, hogy sírok, akkor talán nem ver meg, vagy nem annyira.

De sosem lehetett elkerülni. Könyörögtem anyunak, ő próbált minket védeni, "Zoli, ne csináld!", de ez sem ért semmit.

Csak menekülni lehetett. Fel a szobámba, ahonnan nem volt már menekülés. Rettegtem, hogy a fürdő ajtajának fás dübörgését hallom (akkor törölköző lesz) vagy a nappali fakeretes üveg ajtajában hallom-e odaverődni a szíj fémcsatját, mert akkor az jön. És fel kell készülni rá. Amennyire csak lehet. Mert a nappali ajtaja mögött volt a bőrkorbács is.

És akkor feldübörögtek a léptei a fa lépcsőkön, ahogy jött fel hozzám. Néha reccsentek is. Számoltam visszafelé. Hogy mennyi van hátra. Ahogy jött fel, megint könyörögtem, hogy ne bántson, de ez sem hatott. Jött fel rendületlenül.

Mikorra felért még jobban remegtem és sírtam. Próbáltam elbújni, de sosem sikerült. Legtöbbször az ajtó mögé bújtam, de ott sarokba voltam szorítva. Próbáltam az ágy mögé bújni, de onnan sem volt menekülés. Az asztal alá, ha becsapott a törölközővel vagy a korbáccsal, nem tudtam kinyomni a falat, hogy ne érjen el.

Ilyenkor mindig szidott.

Próbáltam összekuporodni, védeni a fejem, de a csapásokat nem sikerült elkerülni. Sírtam és kiabáltam, hogy ne csinálja, de mindig csinálta. Nem tudom hányszor ütött ilyenkor. Csak sírtam és nagyon féltem.

Aztán kiment és mindig bevágta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy lemegy, ahogy távolodik minden, és én pedig fáradt vagyok és fáj a fejem, fáj mindenem...

5. 

Egyszer anyám próbált megvédeni, de apám ellökött tőle. Akkor is kaptam. Arra emlékszem, hogy utána azt mondta anyám apámnak, hogy ha még egyszer ilyen lesz, akkor elválik tőle. Anyám addigra már szociális munkás volt.