1.

Anyám mindig sírt, mikor elmentem otthonról. Nem tudta megszokni a költözéseimet. Aznap is nagyon sírt. Nem akart otthagyni. Visszavitt volna, de apám és a kocsi megingathatatlanul hasította a levegőt. Azt mondta, hogy kurvák vannak az utcákon, borzalmas a környék. Apám szerint ez Budapest, és ha diplomát szeretnék, akkor nincs mese ki kell bírnom.

Próbáltam anyámat megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, hogy az alufóliába rakott rántott húst is megeszem, és Budapest már csak ilyen, de nem sok erővel hatottak rá a mondataim.

Így utólag visszagondolva ez is az én meleg sorsom része volt. Fel kellett jönnöm Pestre. Ezért választottam azt az egyetemet, meg a koleszt semmi másért. Persze meg volt a hivatalos verzió is, hogy több a lehetőség, több a kapcsolat, magasabb színvonlú az oktatás. De ez mind csak féligazság volt. Végre meleg akartam lenni, nem bújkálni. Ismerkedni akartam, világot látni, kapcsolatot teremteni és egy internetes rádió meleg műsora is várt, mint szerkesztőt, ami ugyancsak nagyon csábított.

El akartam merülni a nagyváros forgatagában, bele akartam süppedni a tömegbe, el akartam veszni, egy akartam lenni a sok közül, érezni, hogy egy tömeg része vagyok, csak minél messzebb kerülni a kisváros unalmából, kihaltságából, a mindenki mindenkit ismer fojtogatásából... 

Nem bántam semmit, úgy éreztem, hogy úton vagyok, hogy elkezdődik mindaz, amire csak vártam. Nem féltem, mikor elbúcsúztam anyáméktól. Nem nagyon foglalkoztatott a bánata, nem tudtam vele lenni, átérezni mindazt, amit ő. Hajtott a vágy előre...

Kiszálltam a kocsiból. Anyám törölgette a könnyeit, apám is hallgatagabb volt. Belátom, semmi empátia volt bennem akkor. Mindketten magukra maradtak. Elmondták még a szülő jótanácsaikat, aztán elmentek. A szám mosolyra görbült. Anyám még a távolodó autóból vissza-visszanézett, integettek. Egy pillanatra nagyon boldog voltam.

Le tudtam volna nyelni Budapestet, hogy itt vagyok, hogy megjöttem...

Felnéztem az égre...Alig láttam a csillagos eget. Autók húztak el éles hanggal, hűs szél fújt...És úgy éreztem, mintha az egész város rám dőlt volna minden súlyával. Egyszerre mérhetetlenül magányosnak éreztem magam. Elveszettnek, idegennek. Aki megkapta, amit akar...és nem tud vele mit kezdeni...Senkim sem volt.

Egy utat ismertem. A Kálvin tértől a Deák téri Kentucky Fried Chickenig. Mikor gimisként Pesten voltam, mindig ott fejeztem be az utamat. Onnan csak pár méter volt a Deák téri buszpályaudvar. Ezt ismertem. Ide menekültem.

Elindultam a Deák tér felé. Fújt a szél. Összehúztam a kabátom és mentem előre rendületlen.

Éppen ma tíz éve történt mindez. Éppen ma tíz éve élek Budapesten. 

2.

S hogy milyen volt ez az elmúlt 10 év? Szinte magamra sem ismerek. Láthatatlanul változtam meg. 

S hogy férfi lett-e belőlem? Azt hiszem, hogy igen. Még nem teljesen vagyok az, mert még mindig nem vagyok elég szikár és rendületlen.

Még mindig elbizonytalonodom, még mindig szoktam panaszkodni, ahelyett, hogy keményen nyomnám az életet. Bevállalnám mindazt, ami jön.

Ma a Keleti pályaudvarnál, ahol kopogtatócédulákat gyűjtöttem sok minden eszembe jutott. Végtelenül sziszifuszi munkát csinálok, talán eredménye sem lesz, talán csak egy pillanatra csillan fel valami, amiben hiszek. De felcsillan, és ez mindenért kárpótol.

Ma találkoztam Erzsi nénivel. Nyolcvanhat éves, szellemileg friss, élénk, érdeklődő. 45 éven át volt szülésznő egy budapesti kórházban. Bementem a lakásába, beszélgettünk és megláttam az esküvői képét. Elsírta magát, hogy meghalt a férje már jó régen, kint van a temetőben és annyira fájnak a lábai, hogy nem tudja meglátogatni... Azt hiszem, szerzek egy kocsit, és kiviszem.   

Vagy időközben mégiscsak egy felnőtt férfi lettem?