Anyám odaszólt apámhoz, de ő lélekben már messze járt.

Pedig alig egy-két méter választotta el őket egymástól. Én anyám mellett álltam a sírnál, tesómmal fogtuk közre, nagypapám is mellettünk egy mécsest gyújtott meg. A végtelenül giccses csillámporos műanyag fenyőfát néztem, amit a mamám sírjára tettünk.

Az első karácsony volt nélküle.

Magam is meglepődtem, hogy dec 24-én délután mennyien vannak a temetőben és visznek virágot szeretteik sírjára. Ez volt az első ilyen útunk a temetőbe.

Apám meggyújtotta a műanyag fán lévő csillagszórót, anyám pedig a mécsesben a gyertyát. A lángnyaláb könyörtelenül ment végig a csillagszórón és érte el a fémreszeléket, mi pedig végtelen csendben néztük végig.

Mamámra gondoltam. A diós fatörzs süteményére, arra, hogy milyen büszke volt rám, meg arra, hogy evangélikus. Eszembe jutottak a végtelen gyermeki nyarak, ahogy szedtük a semfűsemfának hívott számomra azóta is ismeretlen bokor leveleit a kacsáknak, a május 1-i házassági évfordulós fejes saláták...

"Kijöttünk hozzád, mert ez az első karácsony nélküled...és mert a karácsony a szeretet ünnepe. Hogy testet öltött a szeretet. És a család ünnepéé..."Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen..."... És tudom, hogy te ebben nagyon hittél...És tudom, hogy te már egy sokkal jobb helyen vagy...". És itt elcsuklott a hangja. És a szemei megteltek könnyel. 

Álltunk a csendben. Közben mások jöttek-mentek más sírokhoz, s mi csak ott álltunk szótlanul. Mintha az évek mentek volt el mellettünk. Évek, emlékek, érzések...egy furcsa és különös gyerekkor árnyai.

Ott állt előttem az apám könnyek közt, szemeit törölgetve, az anyját siratva, összetörten.

Az én apám.

Az én nagy és hatalmas apám...