Caramel Lélekdonor című dala nem az első pillanatban ejtett rabul. Másodszorra.
"Úgy múlik el, minden ami fáj, hogyha úgy tartja kedve, néha hazajár. Nem szól hozzád, csak leül egyedül, hogy érezd, hogy élsz, ott legbelül. Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el, Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel, Van, amikor ringat lágyan, és van, hogy elsodor, A szerelem az egyetlen, Lélekdonor. Oly sok a szó, ami betakar, folyton beszél, de semmit nem akar. A pillanat, ami sokat ér, némán múlik el. Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell. Amikor majd eljönnek, a régen várt csodák, Ne felejts el, akkor majd kérlek gondolni rám. Lesz, hogy csak ringat lágyan, és lesz, hogy elsodor, De a szerelem az egyetlen, Lélekdonor. Tudom mindenért harcolnunk kell, egy őrült mondat miatt nem múlhat el. Az idő telhetetlen, van, hogy mindent elrabol, de valakinek te vagy a Lélekdonor."
Anno ez a blog olyan írásaimnak a gyűjteménye lett volna, ahol a remény, a bizalom kap hangot. A Lighthouse Family Ocean drive c. száma erről szól. www.youtube.com/watch
Csak hát ez nem mindig olyan könnyű. És az elmúlt hónapokban valóban össze kellett szednem minden erőmet, hogy bátran léphessek előre, és bátran lehessek optimista és reménnyel teli.
Mégis valahányszor ki kell állnom, vagy csak négyszemközt kell reményt csepegtetnem a másikba, valahogy megrázom magam, és csak jönnek a gondolatok, érzések, példák, történetek és csak mondom, mondom...hátha valaki meghallja...
Nem tudom, valahogy ezt semmi másnak, csak csodának tudom nevezni. Amikor beszélnem kell az életemről, a melegségemről és a lelkészi hivatásomról, nem tudom másként kezdeni, mint avval, hogy nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy soha nem éreztem azt, hogy emiatt kevesebb vagy rosszabb lennék...
És az önismereti csoportomban, mikor megjelenítettük az egyházammal való kapcsolatomat, csak azt tudtam mondani az egyházamnak, hogy egyszer majd jobb lesz, hogy hiszek benned...és hogy megbocsátok neked mindenért. Én sem tudom mindig a jó utat...
És ahogy így végig gondolom az elmúlt 12 évet, amióta talán felnőttként élek, és merek szeretni, sok embernek voltam a lélekdonora. Kivirultak a simogatásaim alatt...Megelevenedtek a tagjaik, életre kelt a testük, lelkük, és ahogy fölém hajoltak láttam a szemükben valami eleven fényt, csillogást.
Péter nagyon régen szeretett már. Szüszünek hívott, és én mindent elhittem neki. Nem akartam, hogy miattam hagyja ott a négy lányát.
Szakítottunk. Én több időt szerettem volna vele tölteni, ő nem tudott, nem akart...Aztán kiderült minden. Hamuszürke lett a haja fél év alatt. Sápadt volt az arca, beesettek a szemei, mint egy élőholt vonszolta magát fel a gyors 7-re, ahol messziről megláttam. A tőlem kapott kabátja volt rajta. Kellenek az emlékek.
Valakinek te vagy a lélekdonor...aki rád vár. Valahol, valaki... Csak ez a sokszor elviselhetetlenül homályos mondat maradt. Nincs más.
Ebbe kell belekapaszkodnunk.
Ebben kellene belekapaszkodnunk.
Bátran. A bennünk lakozó reménnyel.
