Úgy tűnik, nagy néha sikerül az Index.hu-nak is valami értelmes cikket megjelentetnie a sok olvashatatlan hülyeség helyett...Ez például egy ilyen.

Reményt keltő (vagyis oceandriveos:)), tehát a blogomban a helye. 

Bár a lelkem mélyén nem szeretem ezeket a bulváros párkapcsolati baromságokat, mert rengeteget rontanak a helyezeten és nettó butaságok is.

Mégis ez a cikk megéri azt a pár percet, bár bizonyos kitételeivel vitatkozom.

Már csak azért is, mert nincsenek egyforma emberek, így nincsenek egyforma elvárások, igények, elképzelések, így nincsenek egyforma párkapcsolatok sem. Így minden válhat konfliktus forrásává, és ezek a jelek - amelyekről az alábbi cikk beszél- is sokszor a párkapcsolatban megjelenő feszültségek megjelenései. 

Szeretném, hogy ez a cikk a megnyugtatásunkat szolgálja (azaz, hogy ne állandóan keressük a hibát, gyanakvóan méregetjük a másikat), de ne a kapcsolatunkra való reflexiónk elaltatását.

Nyilván figyelnünk kell, ápolnunk kell a kapcsolatunkat, gondozni, vigyázni rá, de ez csakis egyfajta bizalommal, hátradőléssel működhet igazán...

 10 dolog, ami furcsának tűnik egy kapcsolatban, pedig normális

 "Akik 1982 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle mindent túlélő fenegyerekek. 

Csoda, hogy életben maradtunk. Nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! 
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, de szó sem volt Playstationról, DVD-ről, Surround Soundról, Internetről, vagy mobiltelefonról.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk. 
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség.

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostanában már sokan értetlenül mosolyognak."

Kedves Ágnesem,

kérted, hogy írjak valamit neked is, írjak a szerelemről...

Sajnos a szerelemben- noha még egy könyvet is írtam róla- tapasztaltnak kellene lennem, de mint tudod, és ahogy olvashattad itt, igencsak szegényes tudással rendelkezem, hiszen akkor már rég boldog lennék valaki oldalán, de sajnos ez nincs igy...Ma is, sőt az egész hétvégén szinte ki sem mozdultam itthonról, alig beszéltem pár emberrel...

Én már csak álmaimban élem újra a szerelmet. Mozdulatok, pillanatok jönnek fel álmaimban, tűzzel teli szemek, mosolyok, vállamba fúródó arcok, érintések...Hetek óta már csak a múltamból élek, és barátaim jelenében. Körülbelül mindenki szerelmes.

Aki mostanában felém jön, örülök neki, drukkolok neki, de lelkem mélyén már nem hiszek abban, hogy lesz belőle valami... S tőlem kérsz jótanácsot?

De ha már így esett, elmesélek neked egy történetet, ami vagy 7 éve történt meg velem.

Külföldön voltam ösztöndíjon, és ahogy beléptem a tanterembe, a második másodperc után megakadt a szemem rajta. Ő is felnézett, és rám mosolygott.

"Szépek a szemeid"- tanítottam meg neki egy francia étteremben, ahová az első nap után elvitt. Ragyogtak a szemei, és az én szemeim is. Szerettük egymás testének a melegét. 

Teltek-múltak a napok, s a lopott csókok száma egyre több lett...Szeretett velem lenni. Az egyik szombaton, az amerikai párok kedvenc időtöltését a közös grillezést válaszottuk. Halat sütöttünk, és csirkét, és zöldségeket. Annyira előttem van, hogy megcsókolt, kiment fát hasogatni, én pedig a konyhában pucoltam a zöldségeket és az ablakból figyeltem a mozgását.

És akkor egy különös dolog történt. Feltörtek gyermekkorom emlékei, amint egy földrajzórán San Franciscot a világ végének neveztem, meg a sok csalódás, a Jay-jel töltött napok, ahogy felkiáltott, mikor belém élvezett, hogy nincs tovább világ, hogy ez milyen jó itt, hogy mindenem megvan, hogy szeretek, hogy szeretnek, hogy minden olyan szép, olyan törékeny, mégis tökéletes...

Letettem a kést, és azt gondoltam, hogy igen, ez az...Ez az, amire mindig is vágytam...De több volt ennél, több volt ez egy jó érzésnél...Kitört belőlem, hogy igen, vele le tudnám élni az életem...22 éves voltam...

De nem mertem bevállalni, hogy ott maradjak...Sírtunk a kocsiban, mikor el kellett jönnöm... Aztán még egyszer visszamentem, de akkor már nem akart velem találkozni... Évekbe telt, míg ki tudtam heverni.

Akkor tanultam meg, hogy a szerelemhez nagyon sok bátorság kell, nagyon sok vakmerőség, amit nem lehet megspórolni... 

De az, hogy elég bátrak és vakmerőek legyünk szabadnak is kell tudunk lenni. Meg kell tanulnunk egyedül lenni, és meg kell tanulnunk elengedni érzéseinket, fájdalmainkat, örömeinket.

Volt egy fickó, Gamálielnek hívták, vagy 2000 éve élt, kora egyik leghíresebb zsidó tudósa volt. Ő egyszer azt mondta Pál apostolékra mutatva a zsidó Nagytanácsnak, hogy ha Istentől van (a bátorságuk, a bölcsességük), akkor úgysem tudtok ellene mit csinálni, ha pedig embertől van, akkor magától megszűnik.

Így van ez a szerelemmel is. Ha emberi logikán, játszmákon, stratégiázáson múlik, akkor az magától megszűnik. De ha egymásnak vagytok teremtve, akkor jöhet bárki és bármi, távolság, ármány, csábítás, unalom, közöny, csalódottság, megerősödve jöttök ki belőle...

Persze addig sok sérülést kell elszenvedni... De ha a megfelelővel vagy, meg fogod érezni, hogy felfedheted előtte sebeidet...S talán mire felfeded őket, már nem is találod őket, mert begyógyultak...

Ez egy út. Én sem tudok rajta még járni igazán.

De azt kívánom neked, hogy merd átélni, merd megérezni...

Na jó, ezt kívánom magamnak is...:)

Jay, mostanában...

 "...az igazság az, hogy nem csak a férfiak, hanem mindannyian, bármelyik facér manhattani megkattan egy időre...De azért próbálkozunk, mert azért gondolj bele, ha a világ legkövérebb ikrei megtalálták a szerelmet, akkor mindannyiunk számára van remény. Valahol odakint van egy kis dilinyós, aki majd szeret, megért és csókot nyom mindhárom szegény homlokunkra és minden szebb lesz. Addig meg itt van nekünk Manhattan. " (Szex és New York, 2. évad, 3. rész)

Kedves Petra,

tudom, hogy úgy írok most neked levelet, hogy még jó sokáig nem tudod elolvasni, hiszen alig pár hete vagy csak köztünk, legtöbbször alszol, eszel és így telnek a mindennapjaid. 

Mégis arra gondoltam, hogy írok neked. Nekem is egy hozzád hasonló kisgyereket kellene szorongatnom mostanság, de sajnos erre most nincs lehetőségem, most ezt még nem lehet. Vagy talán sosem. Nem tudom. És ezt a levelet neki, az én Petrámnak kellene írnom, de tudod, az a helyzet, hogy én meleg vagyok. Nehéz ezt így most neked elmagyaráznom, de mivel tudom és érzem, hogy akadémikus lesz belőled, így mégis próbát teszek.

Az emberek többsége olyan, hogy -mint apukád és anyukád- a fiúk a lányokat szeretik, a lányok meg a fiúkat. Viszont van egy pár ember, akinél ez nem így van. Ilyen vagyok én is. Én bár fiú vagyok, a fiúkat szeretem. És vannak olyan lányok, akik lányok, a lányokat szeretik. Nem nagy cucc, csak más bácsik és nénik felfújják ezt az egészet, és azt gondolják, hogy ez így nem jó. Pedig egészen kellemes...tudna lenni, hogy ha nem kavarnánk meg magunk és a másik számára az egész világot, hanem hagynánk olyan egyszerűen az egészet, ahogyan azt megteremtették.

Láttam a képeket rólad, és ha szerencséd lesz, akkor megéred a századfordulót is. És miért is ne lenne szerencséd. 

Eddig sok babát láttam, de te vagy a legközelebbi nekem. És nem tudom miért, ahogy a képeidet néztem a monitoron, valahogy megérintett a szépséged, és az, hogy nálad minden most kezdődik el. És elkezdtek kavarogni bennem a gondolatok. Személyesek és a világról alkotott gondolataim...

Visszanéztem erre a pár évtizedre, amit már bejártam, és azt hiszem, hogy nagyon jó élni. Tudod, sok minden és sok mindenki okozott nekem fájdalmat és szomorúságot, mégis nagyudtan mondhatom, hogy nagyon jó élni. Egy csodálatos kaland, és minden azért van, hogy boldog lehess benne. Biztos vagyok abban, - legalábbis, ha a szüleiden múlik- hogy nagyon sokszor boldog leszel. Át akarod majd ölelni a világot, belekiálltani mindenki fülébe, hogy hallja, adni mindenkinek a tiedből...Mert rengetegnek érzed majd, mégsem nehéznek... Ezeket a pillanatokat engedd meg magadnak megélni, átélni, kiélvezni minden pillanatát. Hunyd le ilyenkor a szemeidet és érezd, ahogy átjár a boldogság...és felejts el gondolkodni, felejts el mindent... Ezek a pillanatok lesznek azok, amelyek erőt adnak majd, ha nehezebb napok jönnek...Ezekbe a pillanatokba vágyódik minden ember. Itt érezhetjük meg, hogy mi is a mennyország...

Mert sokszor érzed majd azt, hogy vége mindennek, hogy nincs tovább. Hogy a sebek, melyeket kaptál szétfacsarják a szíved, hogy elárultak, hogy mindent mit éreztél, talán nem is volt...Hogy elhagytak, hogy magányos vagy, hogy a kutyának sem kellesz, hogy nélküled ez az egész világ ugyanúgy forogna, mint most. Hogy nem bírod, mert annyira igazságtalan, hogy ezt neked senki sem mondta, hogy már nincs mit adnod. S talán reggelente már csak megszokásból nyitod ki a szemed, és lakod be a testedet. 

Kérlek, ha így érzel majd, akkor menj fel egy hegy csúcsára, és nézz le a mélybe, mint mélységeid fájdalmas gödrére. Aztán nézz végig magadon, és szép lassan emeld fel a kezeid, tárd ki karjaid, és nézz az égre... és mondd el Istennek ki vagy... Nem kell megfogalmaznod semmit, nem kell szépítgetned semmit...Légy őszinte, szókimondó, sírj ha úgy érzed, hogy most sírnod kell...Ne engedd le a karjaid, ne szegd le a fejed...Engedd, hogy könnyeid végigszántsák arcodat, és lemossanak mindent...

Majd, ha elmondtál mindent, engedd, hogy a csend hulljon rá szavaidra...Engedd, hogy megszólaljon Isten. Lehet, hogy nem égi szózatban fog jönni, lehet, hogy csak egy lágy szellőben, ami arcodat simogatja, lehet, hogy dübörgő szívedet csendesíti majd le. S mondd ki az ígéretét lassan ahányszor csak jónak érzed: "Én veled vagyok minden napon a világ végezetéig!" Engedd, hogy elérjenek a szavak...Ízlelgesd őket...És engedd meg magadnak, hogy másként érezz...

Nem leszel többé száműzetésben, ha rájössz, hogy az egész teremtés az otthonod.

                                                Ő Petra

 Magamhoz képest elég jól ment az elhatározásom megvalósítása, azaz, hogy tudatosítom magamban, hogy nincs számomra senki, aki a társam lehetne, és már nem is keresem őt.

Radikálisabban kevesebbet foglalkoztam evvel az egész társkereséssel, nem fordultam meg az utcán senki után (na jó, csak egyszer), egyszóval kicsit felszabadultam.

Kósza próbálkozásaimra is csak negatív válaszok jöttek, amiből újra és újra arra következtethettem, hogy nagyon jól döntöttem, mikor végérvényesen abbahagytam az egészet.

Belül persze egyre inkább mardosott a magány… Nagyon nehéz elfogadtatni magaddal erőszakkal, hogy nincs értelme tovább pörögni. Olyan, mintha a saját ujjadat kellene levágni, és nem érted miért. Pedig a valóság mindig ezt vágta a pofámba: a kutyának sem kellesz…S igazán beletörődtem, hogy én zavaros szexuális identitású, „kíváncsi” kezdő melegek segglyukasztó szexpartnere lehetek csak, vagy kis összekuporgatott idejű, kegyesen alászálló,„nyitott párkapcsolatban” élőkkel való kalandok lecserélhető tagja, esetleg távoli országok szépfiúinak „titkos szerelme”…

A legmegalázóbb, mikor véletlenül összefutsz a trolin egy ilyen „nyitott párkapcsolatban” élővel, és bár előző este te voltál a megmentő angyala, most megismerni és köszönni sem hajlandó, hiszen a „nagy szerelemmel” van, akit „csak úgy nem lehet otthagyni”. Ilyenkor nem tehetsz mást, mint visszabújsz keserűen Bajnai Gordonhoz az újságba…

Emlékszem, mikor 15 évesen először csókolóztam Krisztával, és egész éjjel utána kerestem a diszkóban miután „elment megkeresni a barátnőjét”, másnap találkoztam vele a városban. Le sem szart, mikor megpróbáltam magamhoz húzni. Aztán délután, épp mostam a kezem, és meséltem anyámnak a nagy hírt „megvolt az első csók”, mikor megkérdezte, hogy mikor hozom bemutatni…, nagy hetykén csak annyit tudtam mondani, hogy „ugyan már, anyu, bemutatni? Ez csak egy csók volt, nem kell úgy felfújni az egészet. Ma már ez nem jelent semmit…” Belül persze majd meghaltam a csalódottságtól és a szomorúságtól.

És mintha ez a történet ismétlődne másokkal, máshogyan, máshol…

A minap meg is kaptam, hogy öreg vagyok… Tényleg már csak ez hiányzott. Egyszer az volt a baj, hogy kövér vagyok, hogy túl magas, vagy túl alacsony, hogy szemüveges vagyok, hogy az oroszlán jegyében születtem, vagy, hogy az aszcendensem vízöntő (és ő vízöntővel nem kezd…), most az, hogy túl öreg vagyok.

„Jó estét, jó estét! Ölelés? Film? Csók?s.”- szólt az utóbbi hónapok legkedvesebb és legcsábítóbb üzenete… Igen, jöhetne. Ebben a sorrendben. Ha nem gondolta meg magad útközben. Fájna, ha útközben gondolná meg magát. És megint hosszú időre elkerülne.

 "Már nincs semmi köztem és közted.

A találkozásban: az vagyok, aki vagyok.

Nem vagyok egyetlen: pusztán a találkozásban.
Legyek bár isten, bolond vagy ostoba.
A találkozás megszentel, megvált és meggyógyít.
Találkozzak bár egy szál fűvel vagy az Istennel."

(Jacob Levy Moreno: Meghívás találkozásra című verséből (részlet))

 "Uram, ne csak a jókra, hanem a gonoszokra is emlékezz. És ne csak a szenvedésre emlékezz, amelyet nekünk okoztak.emlékezz azokra a gyümölcsökre is, amelyeket e gonoszságnak köszönhetően teremtünk: összefogásunkra, hűségünkre, alázatunkra, bátorságunkra és nagylelküségünkre, és arra a nagyszerű szívre, amelyből mindez fakadt. S ha majd a gonoszsok is ítélőszéked elé állnak, ezek a gyümölcsök legyenek az ő jutalmuk és így bocsáss meg nekik."

(Anthony de Mello Abszurd egypercesek c. könyvéből.)

Kedves Ben,

ma már szinte mindent csináltam, csak hogy ne kelljen neked megírnom ezt a levelet, pedig enélkül nem hiszem, hogy el tudnék aludni, bármilyen fáradt is vagyok...

Kicsit bizarr is a dolog, hiszen, még halottnak sosem írtam levelet. Pedig, lehet, hogy többet kellene. 

De nem is halott vagy. Mert aki halott, az élt valamikor. Te viszont azt hiszem, sosem éltél, csak a képzeleletemben. Az pedig nem éppen egy valóságos létezés.

Emanuellának, a "fehér mágusnak" van igaza mégiscsak, akit olyan fölényesen kinevettem a "Szerinted felhívjam?" c. posztomban. Mégiscsak vannak szellemek. Te például az vagy. Egy valami, ami valójában nincs.

Mióta megnéztem a Fiúk a klubból c. sorozatot, azt hittem, hogy egyszer majd eljössz, hogy egyszer majd értem is eljön az én Prof. Brucknerem... És bassza meg, vártam rád. Évekig vártam.

Szerettelek volna látni minden új helyen, mélyen bennem élt, hogy talán mégis, talán egyszer majd találkozunk, egyszer majd rám mosolyogsz, hogy egyszer majd nekem is lehet szerencsém, hogy egyszer végre-valahára megtörténik az, amire szerintem a körülöttem lévők a szívük mélyén sosem gondolnának: lesz egy szerelmem, lesz egy társam.

Kerestelek. És magamat hibáztattam. Mindent meg akartam tenni, hogy azt érezhessem, hogy nem rajtam múlik. Feladtam félig-meddig a hivatásomat: nem lettem gyülekezeti lelkész. Munkát változtattam. Elmentem egy másik kontinensre utánad. Társaságba jártam. Ismerkedtem. Kezdeményeztem.

S lehet, hogy ez volt a baj: nem engedtem, hogy megkeress. Hogy rám találj.

Bár evvel sem vesztettem volna sokat, csak annyit, hogy nem most, hanem talán fél évvel később írom meg ezt a levelet neked.

A lényeg ugyanaz marad. Te nem létezel. Nem is léteztél soha.

S egyedül csak magamra haragudhatok, hogy elhittem, létezel. Nem bántam meg, hogy így alakult. Rengeteget fejlődtem, tanultam ez alatt az idő alatt magamról, a világról, Istenről. Mégis, most, hogy kimondtam, azért mégiscsak fáj.

Kilenc és fél éve próbálkozom, hogy hátha jössz...Hajtott belül a remény. Az a mélyen bennem élő érzés, hogy csak rázzam meg magam minden elcseszett kapcsolat, minden elcseszett randi, és minden csalódás után, mert egyszer csak, akkor és ott, ahol egyáltalán nem számítok rá, majd megjelensz. És nem akarsz elmaradni mellőlem. Csak jössz utánam. Hóban, fagyban, napsütésben, távolságban, közelségben, kalandokban, könnyekben, mosolyokban, az extázisban, az Isten felé....

És írtam egy könyvet is a párkapcsolatokról, de baszki te maradtál csak ki belőle. Nem tudtam kinek megköszönni. És el sem hiszed milyen szánalmasnak érzem magam, mikor megkérdezik, hogy van az én magánéletem...Van-e már családom...

Hát, baszki, nincs! Szeretnék, de nincs. Nincs új, csak a régi van. Anyám, apám, öcsém, nagyszülők, unokatestvérek...barátok...

Család? Még egy normális párkapcsolatra sem futotta...

A hétvégén valami véglegesen kihalt bennem. Nem is Zoli elbaszottsága és az én vágyaim. Nem is az, hogy megalázó volt az egész helyzet, hogy megjátszotta magát, hogy úgy érezte, joga van fölényeskedni és elküldeni engem fogyni egy konditerembe, mert neki "még ilyen macis pasija még nem volt"...

Nem, nem, ilyen már volt. Mindig volt valami. Vagy mert szemüveges voltam, vagy mert oroszlán a horoszkópom, vagy mert lelkész vagyok, vagy mert nem iszom sokat...Mindig volt valami indok miért nem.

Valahogy a remény fogyott el belőlem, hogy egyszer majd nem lesz egy "de", nem lesz egy indok, hogy miért nem...De mindig volt. És mindig van. És mindig lesz.

Nem akarok még egy pofonért odamenni valakihez.

Kedves Ben, nem kell aggódnod. Nincs bennem önsajnálat, csak nehéz elfogadni a tényeket. Majd megleszek valahogy így egyedül. Minden elintézhető. Majd felfogadok valakit masszázsra, hogy megsimogassanak, másolok pornót, hogy kiverjem, s rászokom valamelyik piára, hogy ne vegyem észre, hogy megint egyedül mentem haza a buliból. A társkereső oldalakról pedig majd szépen lassan leiratkozom és rászokom egy internetes játékra...Valahogy majd csak elleszek, ahogy eddig is.

Végülis minden csak szokás kérdése. 

CsP-ről akartam írni valami szépet. Mert szereti olvasni.

Hogy milyen szép volt a múlt, s hogy mennyire elmúlt minden. Hogy kihűlt az ágyunk. Hogy már csak a tusfürdő illata maradt meg nekem és neki, amivel egymást szappanoztuk be...Hogy milyen régen nem láttam.

S hogy mennyi mondatom maradt meg benne. Talán a legtöbb, mint valakiben is valaha. Hogy valamikor, valaha tényleg szerelmes voltam belé. S mindent eldobtam volna érte. Vállaltam volna érte azt a kulináris botrányt, amit okozott volna a mi szerelmünk, ha kiderül. Rajtunk csámcsogott volna fél Európa, tuti.

A lelkész úr elcsábította a nős, kisgyermekes apukát, és egy önismereti nap végén a vendégszobában éjszakába nyúló csókcsatában megszabadította őt minden kínzó és égető vágyától...Néha érzem még az ujjainak a nyomát a derekamon, ahogy megragadta és nem engedte el, míg el nem élvezett...S hallom a reggeli nevetését, ahogy birkóztunk, ahogy végigcsiklandozott...És a nyelvének a simaságát, ahogy csókolt. A megváltó szex minden lihegését, szorítását, kapaszkodását.

Belezuhantunk a teljes és kilátástalan jövőtlenségbe. Az elkapott pillantások és a szorosan összeérintett térdek világába. A suttogó, érzéki szavak és a szétrebbenő mozdulatok kavalkádjába. A távolság kínjába.

Az idő kíméletlen emlék-koptatásainak ijedtségébe, ahogy láttam és éreztem, hogyan mállik szét minden a szívemben, ami egykor olyan fontos volt számomra. Akiért és amiért mindent odaadtam volna.

S maradt a meztelen igazság. A színek nélküli, vágyak nélküli valóság. Hogy nem szeretett akkor. Legalábbis nem úgy.

Hogy jó volt minden, de csak egy darabig jutottam igazán. Hogy oda legbelülre, oda nem. Oda nem tudtam...

S ma már nem is vágyom oda. Ma már könnyű szívvel ejtem ki a nevét, ma már nem mélázok a sorain. Ma már nem magyarázkodunk. Ma már nem várom úgy. Ma már nem akarom odatenni, ahova nem való. Nem számolgatom az időt. Nem tervezek riadtan. Könnyedén beszélgetünk.

Flörtölök másokkal. Nem szidom az eget. Nem érzem magam áldozatnak. Semmim sincs, amiről úgy érezném, hogy ellophatná, hogy meg kellene védenem, őriznem.

Elengedtem.

Visszajött. Máshogy. Másként.

Visszamentem. Máshogy. Másként.

Várom a vonatom. De már nem keletről. Hanem nyugatról.

Saul akartam lenni. Eljátszani, átélni a damaszkuszi úti jelenetet.

Jeruzsálemből Damaszkuszba gyalog indultam el egy ugyanolyan tehetséges, bár kevésbé megbízható és lelkes farizeussal, mint én. Velem jött még egy tanítványom is, sőt egy zsidó ifjú is, aki csak most érdeklődik a Tóra iránt.

Eltökélt voltam és tudtam, hogy igazam van. Ezeket a keresztényeket ki kell írtani, meg kell szüntetni ezt a tébolyt. Rémisztő volt látni, ahogy emberek sorban bolondultak meg ettől a Jézus nevű csaló emlékétől. Elképesztő, ahogy teljesen a hatása alá kerültek egy olyan embernek, aki a Törvény ellen beszélt, aki magát királynak kiálltotta ki.

Különösen rémisztő volt látni azt az István nevű őrültet, aki teljesen megtébolyodott. Hallottam az apjáról, olyan normális kereskedő volt, jó család, még ha nem is zsidók. És erre itt van ez az István, a legnagyobb fiúk, aki teljesen megőrült ettől a Jézustól. Az apjára való tekintettel nem akartam belőle nagyobb bajt, de aztán már nem lehetett mit csinálni: elképesztő dolgokat mondott nekem... Nem volt mit tenni...Meg kellett kövezni. Néha azért eszembe jut a pillantása, a nézése...Valahogy mégis erő volt benne...De nem, nem, ennek így kellett lennie!

A tanítványaimmal beszélgettem, hogy hogyan épüljenek be a damaszkuszi keresztények közé, mikor egy vakító fényességet láttam...Térdre kellett kényszerülnöm...Elvakított a fény... Majd egy hangot hallottam:

"-Saul, Saul, miért üldözöl engem?"

"-Ki vagy, Uram?"- kérdeztem.

"-Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Kelj fel, menj el a városba, és majd ott megmondják neked, hogy mit kell tenned..."

Nem értek semmit. Csak annyit érzek, hogy gyenge vagyok. Erőtlen vagyok. Minden, ami vagyok és amiben hittem, összeomlik. Alig tudok mozogni...Szégyellem magam.

Odajönnek a tanítványaim, a farizeustársam. Kérdezgetnek, hogy mi van velem. Ők csak hallottak valamit, de senkit sem láttak. Kérdezgetnek, de én nem látok semmit. Megvakultam. Minden összezavarodott.

Kérdezik ki volt ez a hang. Én nem tudok mit mondani, csak az igazat. Tudom, hogy csalódnak bennem, tudom, hogy minden összeomlik, tudom, hogy elfordulnak tőlem, tudom, hogy soha többet nem csodálnak, de nem tudok mit tenni.

Bebizonyosodott minden. Ezt már nem lehet takargatni, elhazudni. Én Saul, találkoztam a názáreti Jézussal...

Valami új kezdődik. Valami autentikus. Valami olyan, aminek én is részese lehetek. Valami, ami teljesen én vagyok. De hogy mi lesz ez, még nem tudom.

Félek az ismeretlentől. Két világ közé kerültem. Az egyik már nem fogad be, a másik még nem fogad be... Nem tudom mi lesz velem...

Térkép

A címed felesleges: elfelejtettem,

mert már nem örülök neked,

új térképemen nem jelöltem 

fekete X-szel otthonodat. Lábam

új útvonalat tanul, máshol sétálok,

mintha más városban élnék,

ahol csak otthonom régi.

Az anyajegyek más testén

képezik majd titkos térképemet.

(A vers Gerevich András Férfiak c. verseskötetéből való.)

Egészen meg vagyok magammal elégedve.

Legutolsó posztom óta sok minden történt velem, és kicsit jobban is érzem magam, főnökeimmel is jobb a viszony...

És azt kell, hogy mondjam, sikerült is változtatnom az életemen.

Sajnos, még mindig nem sikerült időben lefeküdnöm.

Teljesen átállt a szervezetem a hajnali munkára. Hiába feküldtem le fél1-kor vagy legkésőbb 2-kor, már hajnali 5 órakor a falat néztem, nézegelődtem, gondolkodtam és nem tudtam visszaaludni. Aztán 6 felé újra elaludtam és vagy 11 órakor keltem fel. Ez elkeserítő. Tibor és Agnusdei is azt mondta, hogy legyek türelemmel...

A többi téren viszont alapvető változásokról számolhatok be. Az internetezést és a végtelen beszélgetéseket sikerült mintegy 80%-kal csökkentenem. Alig játszom, csak a legfontosabbak. 

Érzelmileg is fókuszáltabb lettem. Bár Dániel a leggyávább módon lelépett (vagyis egy szó nélkül), mégsem fogtam bele újabb ismerkedésbe. Aztán csak belépett egy srác az életembe, elég reménykeltően...érdekes módon el tudom fogadni, és türelmes is tudok hozzá lenni.

Szakmailag is rendbe jöttem. Bár a könyvem áll, az utóbbi napokban, hetekben mintegy 11 cikket írtam, ebből négy teológiai témájú, és szerintem nagyon jól sikerültek. A könyvem pedig holnap fogom befejezni. És elindítani.

A konditeremre sajnos még nem volt pénzem, de hamarosan lesz, remélem jövő héten sikerül elmennem.

Költéseimet sikerült a minimumra szorítani. Kiettem a hűtőm, magamnak főztem, és nem omlott össze a világ. Minden költésemet sikerült a minimumra szorítani. A szigetelést sikerült megcsináltatnom, sokat spórolok vele.

Új munkám is lett, és elkezdtem egy következő helynek a becserkészését.

Tehát, mi a tanulság mindebből?

Az önbizalom egydzerűen az a nyugodt, magabiztos érzés, ami az orra bukás előtt eltölti az embert...:)))

 Rég volt ilyen rossz napom.

Napok óta készülődött. Hajnalban negyed 7kor felrobbant magától a konyhámban egy pezsgős palack. Félálomban azt sem tudtam mit csináljak, olyan mély álmomból ébresztett fel a robbanás. Napok óta rosszul alszom, álmatlan vagyok.

Tudom a fogyasztó gyógyszer miatt van ez is.

Elmentem ma a pénzemért a főnökömhöz, aki a párjával együtt (mindkettőnek dolgozom) lecseszett. Hogy nem vagyok kreatív, hogy nem vagyok elkötelezett, nem vagyok lelkes a közös dolgaink iránt. Így a karácsony körüli pénzemet nem fizették ki. Hatvan ezer minusz. Pedig már meg volt a helye.

Borzalmasan éreztem magam. Teljesen hülyének néztek. Megkérdezték a véleményem, hiszen tartanak tőlem, de a kérdésükre maguk válaszoltak. A válaszom abszolút nem érdekelte őket. Megalázva jöttem le. Nem tudom miért, de mintha az eddigi életem során az összes főnököm le akart volna engem győzni. Meg akarta volna mutatni, hogy én gyengébb, sebezhetőbb és bénább vagyok nála. Folyamatosan ismételték magukat, mintha magukat akarták volna meggyőzni arról, hogy igazuk van. Ültem csendesen. Nem szóltam semmit, mégis csatáztak velem.

Aztán egyikük, mikor a társasházukról és az abban uralkodó állapotokról volt szó, csak azt tudta hajtogatni dühösen, hogy: "Én nem vagyok hajlandó leereszkedni ezekhez, akik mindenféle 25 meg 30 négyzetméteres kis lukakból jönnek elő, mikor nekünk 200 négyzetméteres penthouse-unk van! Ezek nem a mi szinvonalunk és tudomásul kell vennünk, hogy mások az igényeink és az érdekeink!" 

Mikor Agnusdeinek mindezt elmeséltem, és ehhez a ponthoz jutottam, nagyon kevés kellett, hogy ne sírjam el magam. Érzékeny lettem az utóbbi időben, és ezt nem tartom rossz dolognak.

Felfordult a gyomrom, ahogy megismételtem, ezeket a szavakat egyáltalán kiejtettem a számon. Megrémültem én is, mennyi félelem, mennyi gyűlölet és mennyi gonoszság van ezekben a mondatokban... És magam előtt is látom, ennek a kiabáló embernek a szenvedéseit...az élettől való rettegését.

"És tényleg, már 10 éve nem voltál boldog?"- kérdezi a gyógyszerfüggő, prosti kamasz fiú az apját egyik kedvenc filmemben az Élet háza c. filmben. "Fiam, azt látom, hogy boldogtalan vagy, boldogtalan anyádnál, itt, mikor egyedül vagy, látom mikor alszol, fenn vagy, látom a szemeidben, a szavaidban... a reakcióid... alig élsz, fiam!"- mondja sírva az apa a fiának ugyanebben a filmben később egy veszekedés alkalmával (Nem pontos, saját fordítás:www.youtube.com/watch ).

Ez a két mondat volt bennem, ahogy eljöttem, és még most is, ahogy végiggondolom megint az egészet. 

Mert ez nem a kurva pénzről szól már... Hanem erről az emberről. És a túléléséről. És persze arról, hogy az én felelősségem iránta mi is. Mire is hatalmaz fel. 

Szeretnék tisztán és őszintén belenézni a tükörbe...

Persze megint előjött az én életem elbaszottsága, hogy én mire is vagyok jó...Vagy egyáltalán jó vagyok-e valamire. Agnusdei mondta, hogy ő attól fél, hogy innen is kirúgnak, ahogy eddig az összes munkahelyemről. Szerintem nem fognak, még nem. Ahhoz túlságosan is jónak tartanak, és tartanak is tőlem...És én sem fogok azonnal kilépni, mert azért kényelmes munkahely. Mindenesetre a kétely magammal kapcsolatban továbbra is fennáll.

Viszont baj még nincs, de közeledik, hogy ha nem figyelek, mert az eddigi pénzeimből sajnos nem tudok megélni.

Így nagyon komoly változtatásokra kell felkészülnöm és végre is kell őket hajtanom.

1. Korábban kell lefeküdnöm. Luxus a hajnali 5- fél6-os lefekvés. Hajnali 1, max. 2-kor már ágyban kell lennem és fárasztanom magam az ágybani olvasással. Erre külön könyvlistát kell készítenem, amely rövid fejezetekből állnak, vagy rövid történetekből.

2. Az internetezést és a gép előtt való ücsörgést, barátokkal, ismerősökkel való végtelen irogatást be kell szüntetnem, vagy legalábbis minimálisra szorítanom. Ha valaki akar valamit, találkozzon velem. Híradó, esetleg az Este és a Ma Reggel és a Szólás szabadásága engem érdeklő témái, Index, Hirszerző. Facebook is minimálisra szorítva. Játék betiltva, vagy csak nagyon ritkán.

3. Érzelmileg is fókuszáltabbnak kell lennem. Az utóbbi pár hét-hónap teljesen lemerített, különösebb eredmény nélkül. Kicsit furcsa lehettem, de mindenkinek, akiről azt gondoltam, hogy csak egy kicsit is gondol rám potenciális randiként megírtam, hogy köszönöm, de ne számítson rám. a casting véget ért, Dánielre akarok fókuszálni, aki azt hiszem megérdemli a figyelmem.

4. Szakmailag is össze kell kapnom magam. Sokkal többet kellene olvasnom, netezés helyett. A könyvem napok óta áll, pedig már csak az utolsó simítások hiányoznak belőle. Két cikk is vár megírásra, azokat a könyvem után vagy közben meg kell írnom, és a következő könyvem előkészületeit is meg kell tennem. Rengeteget kellene írnom...Nem is beszélve még a pénzkereseti újságírásról.

5. Testileg is meg kell változnom. Szerintem Dani is örülne neki, ha még ellenállhatatlanabb lennék...Egyszerűen szégyen, hogy mióta hazajöttem nem sportoltam, csak mímeltem. Nincs mese, el kell mennem a konditerembe! Van is itt egy non-stop terem. Futás közben hangoskönyveket fogok hallgatni. 

6. Költéseimet a minimálisra kell szorítanom. A mozit vagy elfelejtem, vagy csakis akciós napokon megyek. Napi Népszabadságom marad, havi egy havilapom marad (Teszt+ magazin), ezresekért ebédelések, vacsorázások törökben, kínaiban, Mekiben, Burger Kingben, emitt-amott, teázgatások teaházakban ezresekért befejezve. Újra főzni fogok több napra előre. Esetleg kifli-vaj kombináció. Ruháimra vigyázom, újakat most nem tudok venni. Mobiltelefonálást is a minimálisra kell szorítanom. Még Agatha Christie életét és Lee-nek megrendelt könyvet, valamint a Méhek titkos élete c. DVD-t még kifizetem, aztán erősen rácsapok a kezemre, ha könyvet vagy DVD-t akarok venni. Édességek, nagy Tescozások véget érnek...Próbálok az akciókra figyelni.

7. Újabb munkákat kell találnom. Fel kell hívnom Évát, hogy beszéljünk a munkáról, mert még mindig nem jöttem rendbe anyagilag. Végig kell hajtanom a könyvemet, hogy eladhassam egy kiadónak, mielőbb.

8. Ha mindez sikerül, akkor be lesz szigetelve a lakásom, jöhet Rita takarítani hetente egyszer, mehetek pedikűröshöz egyszer egy hónapban, és előbb-utóbb belefoghatok a fürdőm felújításába, és talán a nappali felcsiszolásába.És minden számlám valahogy ki lesz fizetve. 

És talán boldogabb is leszek... S ha boldogabb leszek, mint ma, talán jobb napjaim is lesznek. Olyanok, amilyenek voltak, mikor hazajöttem. 

 Ganumedes barátommal és Agnusdeivel elmentünk múzeumba.

Megnéztük a Müpában Csörgő Attila kiállítását, nagyon érdekes volt...Erről a délutánról és talán sokkal többről is szól Ganumedes bejegyzése, amely nagyon megérintett...

"Tegnap, kiállításról jövet, a beszélgetés után
mikor emberekkel voltam,
akiknek állandó lakásuk van,
karrierjük, világképük, urambocsá' isten-képük
kialakult ízlésük ehhez is, ahhoz is.

Szóval akkor rossz volt.
Ott a villamosmegállóban.
És főleg, hogy volt köztük egy,
aki annyira más volt mint én,
olyan jól artikulált, jól artikulált világa volt.

És akkor rámnehezedett minden,
főleg az, aki nem vagyok,
és talán nem is leszek,
talán nem is lehetek.
Amim nincs,
amim talán nem is lesz,
és talán nem is lehetne.

És mikor már nagyon nyomott,
nagyon fájt,
összelapított,
széttépett,
akkor valami kisült. pukk!

Valahogy mindig elfelejtem, hogy ez így szokott lenni.

:-)

És a könnyűségben, amibe felemelkedtem,
az hangzott:

(http://ganumedes.blogspot.com/2010/01/csak-elni.html)

Emlékszem, Matthew Boyde-nak hívták, pontosan egykorúak voltunk, lelkészek. Kint, Amerikában egy lelkésztalálkozón futottunk össze.

Egy középméretű gyülekezetnek volt a lelkésze, barátja kezét fogta, akivel nem rég házasodtak össze. Chicagoban végezte el a teológiát.

Felszabadult volt, mosolygós, tele tervekkel, nyitottsággal.

Azt hiszem, pontosan olyan, mint amilyen én lettem volna, ha az USÁ-ban születek és ott növök fel -gondoltam én.

Végignéztem magamon akkor, és nehéz volt, nagyon nehéz volt beismerni, hogy egy menekült vagyok egy idegen országban, aki még a nyelvet is úgy-ahogy beszéli. Láttam a sebeimet, amiket Magyarország és ez a kurva élhetetlenségünk, depressziónk és irigységünk okozott, a hibákat, amiket elkövettem, átéltem újra az összes szenvedésemet, a kilátástalanságaimat, és azt a nehéz döntést, amelyet meg kellett hoznom: el kell ebből az országból mennem.

Mert nem normális, hogy 28 évesen 3 mély depresszión és két komoly gyógyszeres kezelésen kellett átesnem, mert feleslegesnek és bukottnak éreztem magam.

És átéltem akkor újra azt a pillanatot, amelyet soha senkinek sem kívánok, és amelyről talán már írtam ezeken az oldalakon.

Arról a vasárnap délutánról, amikor úgy éreztem, hogy az életem teljesen megváltozik. Csütörtökön indult a gépem, és az utolsó hétvégét otthon töltöttem. És az idő csak pergett, csak pergett és a düh és az elkeseredettség egyre csak nőtt bennem.  

Ha követni akarom az álmaimat, és ha komolyan veszem azt a tüzet, ami bennem ég, amelyet az én lelkészi hivatásomnak neveznek, ha be merem vallani magamnak, hogy nem tudok és nem is akarok más lenni, ha rá merek feküdni arra a teljesen bizonytalan hangra (jól hallottam egyáltalán?), amely lelkésznek hívott el, és bízom abban a Valakiben, akitől ez a hang jön, akkor el kell mennem itthonról. El kell mennem ebből az országból. Mert itthon, az Egyházamban a teljes kilátástalanság, megalázás és éhhalál vár rám. És én akkor eldöntöttem, hogy elmegyek.

És sírt az egész család szülővárosom buszmegállójában. És én nem akartam, hogy sírjanak. Bűnösnek éreztem magam, hogy szomorúságot okozok nekik. Anyám nem nagyon akart elengedni.

Aztán a busz elindult. És szülővárosom otromba házai sorra mentek el...És elértünk a városhatárhoz, visszanéztem a városomra és felnőttnek hitt férfi létemre elkezdtem keservesen sírni. Legyőzöttnek éreztem magam, elárultnak, kitaszítottnak. Próbáltam imádkozni, de nem jöttek szavak a szívemre. Sírtam, ennyi volt az imádság. És tehetetlen dühöt éreztem, majd szétrobbantam. Hogy elvették tőlem a hazámat, a szülőföldemet...

Csodálatos volt hazaérni. Anyám a reptéren megint csak nem akart elengedni. Zokogott az egész család, mikor hazaértem.

Matthew Boyde, illinois-i lelkészkollegámnak erről persze fogalma sem volt, nem is lehetett. S ahogy beszélgettem vele, nem is nagyon élt át hasonlót és ha minden így folytatódik, akkor nem is fog. Sima élete volt, értelmiségi felső-középosztálybeli szülők, európai nyaralások, egyszerű coming out, majd a pasijával való házasság...Közös otthon, elfogadó gyülekezet...

Kedvencem, Anthony de Mello mesél egy buta tanítványról, aki a pillangókat tanulmányozta. A gubóból önmagát kitörő pillangót mindig csodálta. Majd megsajnálta. Hiszen olyan nehézkesen jött ki a gubóból. Arra gondolt, hogy segít a gubóban lévő pillangónak és felvágta a gubót, hogy könnyebb legyen neki kijönni. Hiába várta, sosem jött elő a pillangó. Hanem helyette egy csúnya, szürke hernyócska bújt ki a gubóból. Sosem vált pillangóvá.

Ganumedes, sohasem az a fontos, hogy ki mennyi követ dobott rád. Mindig az a fontos, hogy te milyen várat tudsz a rád dobott kövekből felépíteni.

A Matthewkat pedig hagyni kell, hadd éljék az életüket. Egyszer majd nekik is lesznek rossz napjaik, mint nekünk voltak, vannak. Az utolsó kérdés csak az, hogy merünk-e, tudunk-e akkor odamenni hozzájuk és vígasztalni őket? Végülis ez a legfőbb dolgunk.

 Helo miden ismerősőmnek .....It az idő hogy meg tud mien lesz az ev mi fog tőrteni veled meg a barataidal .........sokan nem hisztek a magiaban ....a szelemegben mejek iten reketek a főldőn ...de en hiszek es tudom hogy vanak ....mert van sok baj azert mert ők rosz demonok ki ket csak mi a feher magusok latuk ...ezert javaslom ha eszre vesztek furcsa dolgokat .....a lakazsban mozognak a targyak vagy egyedűl vagy a lakazsba de ugy erzed valaki figyel hat igen a demon ....vagy barataidnak vanak gondgyaik kűld hozam bizalomal it a szamom mejen hiv hato vagyok eel napal .....06xxxxxxx

"...vagy elmész és elmész...

vagy elmész és maradsz...

vagy maradsz és elmész...

mikor elmész...mehetek VELED?"

(Fiúk a klubból, Brian Justinnak)

Ez a poszt már több, mint egy hónapja készül.

Most jutottak el az események odáig, hogy van miről beszámolni, tanulságokat levonni, kérdéseket feltenni és aztán továbbmenni.

Az események alakulása mellett azért késett ez a poszt ennyit, mert kerestem a saját hangomat, kerestem azt a stílust, amiben leginkább benne vagyok, ami leginkább belülről fakad...

Legyen ez a poszt rideg beszámoló arról mi is történt? Vagy éppen siránkozzak? Temessem magam? Legyek Dareiosz és ostorozzam meg világom képzeletbeli tengerét, vagy a sorsot, a társadalmi fityfenénket, vagy bármi más képzeletbeli izét, ami jó nagy és szinte megváltoztathatatlan? Vagy éppen röhögjek magamon, hogy én barom, mennyire akartam és mégis hat szék közé estem? Nem tudom. Talán most is az lenne a legjobb, hogy ha ez a poszt minden rendezőelv nélkül születne meg.

Kezdjük ott, hogy tele voltam teljesen ellentétes érzésekkel, miközben a világ dolgai, az életem, munkám mindennapjai szépen és észrevehetetlenül folytak ki az ujjaim közül. Telt-múlt az idő, rengeteg dolog elindult, és a belső megmozdulásaim figyelésére, önmagamra alig maradt időm.

Pedig persze, mint mindig továbbra is nagyon magányos voltam. Borzasztóan drámainak éreztem volna egy társért imádkozni, pedig minden szingli hívőnek előbb-utóbb ezt ajánlom, és nagyon sok eredményről is beszámolhatok.

Csak hát megint a saját életem... Egyszerűen nevetségesnek éreztem magam Isten előtt evvel az egész kéréssel. Hiszen nem vagyok kész, nem fogytam eleget, még mindig nem kezdtem el a kondit, gondoltam magamban. Aztán egyik kedvenc írómtól Richard Rohrtól olvastam egy könyvet, amelyben arról ír, hogy az egy közösségben lévő emberek sokszor bizonytalanok, átlépjenek-e közösségük falán és a világban éljenek. Félnek, hogy még nem készek, hogy még nem "tökéletesek". Aztán sosem lépnek ki belőle. Pedig a világ -írja Rohr- arra vár, hogy abból profitáljon, amit már megszereztél. Mert mindig lesz valami, amire rá lehet fogni, hogy nem vagy kész... Nem is beszélve az egyénekről...

A teljes csőd egy társasházi közgyűlésen ért november végén, ahol megláttam egy kedves srácot, aki az egyik közös képviselőnek volt a munkatársa. A közös képviselő nagyon elfogadónak bizonyult, csak dicsérni tudta a kollegáját, némi mosoly kíséretében, amikor a srácra tereltem a szót. Bejelöltem iwiw-en, és egy csomó dolgot megtudtam róla onnan. Amolyan tipikus falusi parasztgyerek, első generációs értelmiségi. Még egyszer találkoztunk, ahol nagyon tartózkodó volt, rám se hederített. A közös képviselő csak annyit mondott, hogy kicsit gyors vagyok...(Pedig tudhattam volna, hogy 90%, hogy hetero...)

Magamra vettem az egészet, és valahogy szívem legmélyéről jött fel az ima...Hogy egyedül vagyok, hogy a lelkem mélyén tudom, hogy vár valaki, de közben minden azt harsongja, és bennem is, hogy te egyedül fogsz élni... Így aludtam el.

A következő napok azonban minden agykapacitásomat lefoglalták. Nem csak a munkában kellett helyt állnom, hanem menedzselnem kellett kis, de egyre növekvő kapacitást igénylő magánéletemet is.

Mert csőstül jöttek a pasik az internetről. Mindenki engem akart, dicsért, hogy én milyen fantasztikus, érdekes, ígéretes, stb. vagyok...

Én pedig arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy egy castingot szervezzek. Azaz több vas tűzben tartásával bebiztosítsam magamnak, hogy valaki- a győztes- majd elnyerheti kezemet...Éljen! Vége a magányos karácsonyoknak, és én is a párkapcsolatban élők érzelmi biztonságával szemlélhetem a világot, és akik még küzdenek! Vége a végeláthatatlanul üres önkielégítéseknek, a sokszor bepunnyadt estéknek!

Egy dolog biztosnak tűnt számomra: most az egyszer még inkább hallgatok a szívemre, figyelem magam, ki tud mindennél jobban elbűvölni, lázba hozni, kivel érzem jól magam...és az fog majd dönteni.

A bajok persze már itt kezdődtek. A Példabeszédek Könyvében van talán ez a mondat: "a szív csalárdabb mindennél..." Vagyis becsapható, könnyen befolyásolható, átejthető, manipulálható. És igazából ettől féltem igazán: hogy átvernek. Hogy az elején majd mindenki elhalmoz, én naivan elhiszem, aztán majd rendesen ejtenek. Ettől féltem csak igazán, az, hogy versenytárgyalás lesz, hogy egyszerre több emberrel randizom, már semmilyen etikai problémát nem okozott. Ne legyünk naivak, mindenki ezt csinálja... Különben sem fogadtunk senkinek sem örök hűséget! Persze- gondoltam én-, hamarosan majd lezárjuk a castingot, kiválasszuk a delikvenset és aztán majd csak rá koncentrálok...

Ekkor még nem vettem számításba azt, hogy ezt más is így teszi, de kicsit másként gondolja...

Először érkezett az Enzimek királya, akivel való találkozásaimról az Advent Bécsben c. posztban olvashatsz. Találkozásaink mögött érzéseink és a másik érzéseinek teljes félreértése állt. Agnusdei kijózanító beszélgetése után kicsit tisztábban láttam. Kellett is, másnap személyesen találkoztunk.

Emlékszem, egyszer voltam egy olyan randin, ahol a kedves delikvens elsírta magát. Körbenéztem a kávézóban, és persze megállapítottam, hogy ez is csak velem fordulhat elő, ez az én formám yeah,yeah,yeah...

Szegényke ott sírt, majd zokogott előttem a kávézóban, hogy az a szemét elhagyta...Persze megbeszéltük, hogy a mi kis találkozásunk ugyebár eredeti értelmét tekintve célját vesztette, mert még nem készült fel...Így beszélgettünk, majd leléptem. Hónapokkal később találkoztunk, és akkor köszönte meg, hogy akkor és ott vele voltam. Hogy mennyire sokat segítettem neki! Ekkor jutott eszembe drága Albert Györgyi egyik nagy mondása: "Az összes pasim, volt férjem, mindig azt mondogatta, hogy én vagyok a legintelligensebb párjuk, akivel valaha is együtt voltak. Mit nem adtam volna azért, ha azt mondják, hogy én vagyok a legszexisebb nő, akivel a legjobb volt az ágyban, akivel valaha is együtt voltak!" 

Ott ültem abban a fránya Burger Kingben, előttem Enzimek királya a maga fésületlen és torzonborz hajával és soha nem láttam ennyire tisztán se magamat, se az életemet.

Valahogy úgy éreztem, hogy ez a srác majd megért. Elmondtam mindent. Hogy úgy érzem, eddigi futó és tartósnak hitt, de ugyancsak futó kapcsolataim közül jó, ha egy vagy két pasi szeretett engem igazán, hogy soha senki nem adott egyetlenegy esélyt sem, se nekem, se kettőnknek, hanem az első pillanatban lapátra tettek.

S hogy valójában értem még semelyik pasim sem tett akárcsak egy kis dolgot is. És már megint ugyanazt éreztem, amit eddig mindig: a kapcsolat mindig a másikról szól. Az én igényeim, történéseim nem érdekesek, azokkal nem kell és nem lehet foglalkozni. "Meg hát- mondta életem egyik vadbarma egyszer- te lelkész vagy, és mit mondhatnék azokra a problémákra, amelyket csak te élsz át?"

Ránéztem az Enzimek királyára, aki éppen félre nézett, végignéztem az elaludt és égnek meredő haján, fürkésztem az arcát, és most fordult a kocka: majdnem én bőgtem. Nem tudtam eldönteni, hogy magamat vagy szegény szerencsétlent sajnáljam jobban, aki kifogott engem, Herr Balfaszt, a maga kaliforniai csúcsegyetemének csúcsösztöndíjával, meg a fasza nagy tudásával, amivel kitörölhette a nagy seggét.

Elmondta mindazt, amit előző este Agnusdei elmondott, és feltettem neki a nagy kérdést: akkor hogyan tovább? Mert belőlem elszállt a nagy szerelem heve, a lila köd, s maradt egy bájosan közepes kinézetű, csúcsokos és baromi tehetséges srác, aki szinte vallásos áhitattal volt képes életemben először a hasamat simogatni és kimondani, hogy a pocakom csodálatos...

Abba maradtunk, hogy folytassuk, de távolról, messziről közeledve. Pár üzenetet váltottunk még, aztán eltűnt. Nem hívott, és nem írt. Nem üzent. Féltem, hogy ha megkérdezem, hogy akkor most mi van, akkor azt fogja felelni, mint egyszer, hogy "nem volt mondanivalóm számodra". És a félelmem az emberi logika alapján tökéletesen bizonyítottnak látszik: ha van mondandónk a másik számára, akkor- legtöbb (?) esetben- közöljük azt. Ritkább (?) esetben persze megtartjuk magunknak, vagy félünk kimondani.

A hallgatása mégis csalódottá tett...Ahogy azt drága jó Gabika, volt évfolyamtársnőm mondta mindig: "És nagy szavainkat elmosta az eső..."

Úgy tűnik, hogy ez a "kezdjük újra, de távolról"- szöveg duma volt csak. Udvarias fordulat az elbúcsúzásra.

Másodikként, az életembe berepülő pilóta szerepében Andor volt szíves bemutatkozni. Magas, elképszetően vékony srác volt. Furcsa, távolságtartó és decens magatartással. Első randink az unalom édesbús mocsarába volt szíves belefulladni. Nem éreztem azt, hogy az életemről meg kellene bármit is osztanom. De mivel valamelyik okos egyszer azt mondta nekem, hogy egy alkalomból nem lehet átlagot számítani, így második, sőt harmadik, mi több negyedik randira is sor került. Egy ujjal sem nyúltunk egymáshoz.

Decens úriasszonyokként teázgattunk a nyugati téri Alexandra könyvpalota teázójában, az ottani nagyseggű és elképesztően béna pincérfiú felszolgálásában gyönyörködve. S hogy miért találkoztam vele újra és újra? Mert az egész bő egyhónapos őrületben ő volt a biztos pont: keresett, felhívott magától, nem kellett noszogatni, kezdeményezett. Egyszóval rendesen beleadott mindent: időt, pénzt, energiát, szervezést. Ezt tudtam tisztelni. Megnyugtatott. Ígéretesnek bizonyult. Barátaim kórusban bátorítottak: talán ez a srác, ennek van stílusa!

Az ötödik randin már egy kicsit jobban feloldódott, és lehetett vele a szexről is beszélgetni. Mosolyogva váltunk el.

Két ünnep közt felhívtam, hogy mi van vele. Épp egy baráti összejövetel volt nála. Persze mindenki nő volt rajta kívül. Háromszor is elismételte a megfelelő hangsúllyal: "Én is sokat gondoltam rád, mint barátra..."

Úgy csináltam, mint aki nem akarja megérteni: "Tényleg? Hát ez igazán szép tőled!" Szerintem fel fog hívni, hogy egy hatodik randit is kérjen. De "nem fogok ráérni". Barátból van elég. Most már egy társra lenne szükségem. Úgy tűnik, nem ő lesz az.

Andrissal az Egyetem téren találkoztam, az Alibi Cafe előtt. Éreztem, ha még egy másodpercig a szemébe nézek, akkor megállít, hogy be se üljünk. Engem viszont hajtott a kíváncsiság, hogy milyen is lehet az, aki a képen volt.

Szóhoz sem tudott jutni, és máris benn voltunk a kávézóban.

Nagyon lassan engedett fel. Lélekben a háta mögé álltam, és ujjaimmal finoman elkedztem masszírozni a vállát...Könnyű kérdésekkel kezdtük...Egészen szép volt. És meglepően kedves.

Aztán a válaszok egyre hosszabbak lettek, és éreztem, hogy megyünk mélyebbre és mélyebbre. Mesélt a családjáról, akiket elhagyott, mert akadályozták. Minden mozdulatát, minden döntését éreztem. A bizonyítani akarás vágya hajtotta. Hogy megmutassa nekik, hogy ő mégiscsak érdemes a szeretetükre, és a nagyrabecsülésükre. Tanult, aztán felkapta a szél, az USÁ-ban dolgozott, majd Angliában, aztán kirúgták.

A beszélgetés felénél egyre többször érkeztünk el mindig ugyanoda: ő most spórol. Takarékoskodik. Munkanélküli lett és állást kell találnia. 

Pár nap múlva lesz nete, és majd akkor elkezd munkát keresni. Addig is spórol, amivel csak tud. Elváltunk. Persze nekem kellett felhívni, mert kijelentette, hogy ő evvel is spórol, és ő nem fog hívni. Rezzenéstelen arccal engedte, hogy fizessek a töröknél. Hogy meghívjam egy üdítőre. Aztán kezdett furcsa lenni ez az egész (különösen, hogy most leírom). Kedves volt, végig nagyon kedves.Néha rám is mosolygott. Kértem, hogy kísérjen el anyámnak mobiltelefont venni. Eljött. Aztán persze úgy alakította a beszélgetést, hogy kimondjam: ebben a nagy hóviharban inkább veszek neked metrójegyet, csak ne gyalog menj haza...

Vettem neki.

Csak azt sajnálom, hogy már sosem tudom meg, ha dec.24-én nem írok neki egy sms-t, hogy Boldog karácsonyt, akkor kívánt volna-e nekem. Így írnia kellett. 

Ez volt az utolsó jel tőle...Ez lesz a harmadik hete, hogy teljesen eltűnt.

Patekről tudtam, hogy kutató. Kedvesen mosolygott az Eklektikában, sőt nem csak magáról beszélt, hanem még felőlem is érdeklődött! Ekkor lélekben felkaptam a fejem! Ennek a srácnak egy idő után kínos, hogy mindig róla van szó! Fizetett(!), pedig ő is munkanélküli, és hazakísért.

Hazafelé az út rémálommá változott. Mindenbe belekötött, s mint egy rossz ügyvéd forgatta ki a szavaimat. Természetesen az Egyházat szapulta leginkább, hogy tulajdonképpen a hit egy hülyeség. Ahogy Isten léte is az. Valójában csak azért hisznek az emberek Istenben, mert nem tudják elképzelni, hogy valami nincs. Körbenézett a könyvespolcomon, és fitymállóan megjegyezte, hogy a polcaim tele vannak teológiai könyvekkel. "Lelkész vagyok, tudod. Ez amolyan szakmai ártalom, hogy lelkészként érdekel a teológia." Aztán megismételte, hogy a hit egy hülyeség, mert csak az van a világon, amit be lehet bizonyítani, és valójában Isten, meg ez az egész egy illúzió.

Ránéztem nyugalommal.

"Befejezted az eszmefuttatásod?"- kérdeztem.

"Igenis."-mondta.

"Akkor a válaszom helyett szerintem dugjunk egy nagyot!"- vetettem fel. Nem sok időt hagytam neki a válaszra...Már nyomtam is le a fejét a farkamhoz...

Ő is eltűnt egy szó nélkül. Mondjuk ezen nem csodálkozom...

Alexben a visszafogottsága tűnt fel. Borzalmasan zavarban volt, mikor újra és újra kapcsolatba kellett vele kerülnöm HIV-prevenció ügyében. Kedves volt, mégis távolságtartó. Neki is "bizonyítás-szaga" volt, a szülei nyilvánvaló képzetlenségét szerette volna kompenzálni. Minden szót megrágott, SMS-ben költői képeket, nagy szavakat használt...Csak mosolyogni tudtam egyikén-másikán.

Hosszú beszélgetések következtek volna, de ezek alól mindig kibújt. Ez pedig az ő sportjává vált. Nos, bennem emberére akadt. Sem az udvarlás, sem pedig a beszélgetések alóli kibújás nem tartott sokáig.

Beszélgetés-mozaikokból állt össze az élete számomra. És az is, hogy a volt barátját támogatja, aki még egy Tesco pénztárosi állást is elcsesz avval, hogy elkésik. Persze ő támogatja "érzelmileg", hiszen az eltelt évek "erre kötelezik".

Mind a három lábammal behúztam a féket. A játékok leálltak. "Hiába húztam fel reggel a Tescós munkahelyének első napján az órát, nem tudott rá felkelni..." Szóval együtt aludtak. Később kiderült, nem együtt, de egy szobában. S miután kiderült, hogy egymás ruháit is hordják, a szánalom keserű hullámai vettek erőt rajtam. És sajnos ilyenkor nálam nincs visszaút.

Széthullott minden érdeklődésem felé. Nem csak szántam, hanem becsapva is éreztem magam. Hiszen a kérdés továbbra is örök: akkor miért is vette a közeledésemet? Miért is reagált erre pozitívan? Mit is akar tőlem? Miről is szól ez az egész?

Egy rendezvényen voltunk együtt. Egész nap riszálta magát előttem. Rá sem hederítettem. Éreztem a kétségbeesését, de hagytam, hogy hadd szenvedjen. Rezzenéstelen arccal szemléltem minden próbálkozását. 

Tudtam, hogy a következő próbálkozása lesz az utolsó. Odajött, és ismét incselkedett velem. Rezzenéstelen arccal fogadtam. Nem értette.

- "Miért csinálod ezt velem, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy a lelked mélyén a volt barátodat várod vissza?"- kérdeztem tőle.

Tudtam, hogy ez hatni fog. És hatott. Elegem lett, hogy ő is játszik velem. Meguntam, hogy mindenki büntetlenül tehet bármit. Játszhat szavakkal, érzésekkel, a szavaival, az érzéseimmel...

- "Ez nem igaz! -mondta teljesen idegesen. - Szakítottunk és kész! De őt nem lehet csak úgy otthagyni!"- sziszegte. Tudtam, hogy ez a sziszegés arról szól, hogy igenis az elevenjébe találtam. És még igazam is van!

És Istenem, hányszor hallottam már azt, hogy "hát őt nem lehet csak úgy otthagyni!" A megalkuvók tipikus mondata. Akik a langyos pocsolyát választják, ahelyett, hogy tisztelnék magukat és bedobnák a kezdőtétet. Mert hát miért ne lehetne bárkit is csak úgy otthagyni! Velem is ez történt...És hányszor csinálták ezt már meg velem! Otthagytak az első kanyarban, az első nehézségekkor.

Dánielt nem vettem komolyan az elején. Üzengettünk egymásnak az interneten, szimpatikus volt, a képei is, amiket küldött. Gyógyító dugásnak terveztem. Kicsit majd feldob, s talán könnyebben tudom leszarni az elmúlt heteket.

Dánielről kiderült, hogy szinte szomszédok vagyunk. Dániel jelezte, hogy átjön. S kezdeményezése felett való kellemes meglepettségem akkor érte el tetőpontját, mikor megszólalt a csengő, és ide is ért…

A vasrács mögött egy szőke, bongyorhajú, 25 éves srác magasodott fölém…

Meglepett az összeszedettsége, a határozottsága, biztos járása, magabiztossága. Végig nagyon férfias is volt. Az elején figyeltem mit mond, aztán már csak arra, hogy hogyan formálja a szavakat, s hogy mennyire érett. Nagyon érett volt. Minden szava erről az érettségről árulkodott.

Mellé ültem, ő pedig oldalára feküdt. Hamarosan egymásnak estünk. Valahogy még sikerült elmorzsolnia a fogai közt, hogy csókolózni csak akkor tud, ha már jobban megismertük egymást...Én már a nyakát csókoltam, s szívtam magamba a bőre illatát. Dániel először megmerevedett. Majd lassan elöntötte a tűz, még a ruháján keresztül is érezni lehetett. Egyre szenvedélyesebb lett, én pedig egyre vadabbul csókoltam a nyakát, a tarkóját, az állát.

Kívántuk egymást. És az érzést. Egyre féktelenebbül. Éreztem, ahogy teljesen átadja magát a gyönyörnek. Behúnyta a szemét és többször megborzongott.

Mind az első, mind a második éjszaka lenyűgözött a szépségével és az érzékiségével. Utoljára 8 éve szeretkeztem ilyen hevesen...És talán még sosem volt olyan szeretkezésem, hogy ennyire megfeledkeztem volna magamról. Egész végig kényeztettem. Figyelmes volt és gyengéd.

Sosem láttam még embert így élvezni és kiteljesedni, ahogy ő tette a kezeim alatt. Teste minden egyes érintésre reagált. Én pedig megittasultam a látványtól, és csak az vezetett, hogy minél jobban és minélt öbbször lássam a gyönyörtől eltorzult arcát.

Ez volt a kielégülésem...Űrt hagyott mindig maga után. És vágyakat. Újra és újra felbukkanó és égető vágyakat.

Örülök, hogy végére értem ennek a posztnak, több napja írom már, de nagyon kikivánkozott belőlem.
S ott fejezném be, ahol elkezdtem... Hogy nem tudtam, milyen hangon is írjak. Hogy milyen legyen a végkicsengése az egésznek. Jó, hogy több napig kellett írnom ezt a posztot. Sikerült a helyére tennem ezeket a találkozásokat talán.

Úgyhogy, azt hiszem, hozzám mégiscsak az elengedés hangjai illenek. Nem tudom már ki mondta, hogy lehetünk szigorúak az emberekkel, csak éppen teljesen felesleges.

Megértem őket. Nem könnyű ez az egész. Hiszen az ember mindent megtenne azért, hogy szerelmes legyen és mindet meg is tesz, hogy ne legyen szerelmes.

Vágyjuk ezt a különleges érzést, s talán hajtjuk is, űzzük is, közben pedig rettegünk is tőle. Mert hát, ha szerelmesek vagyunk, az érzés megköveteli, hogy sebezhetőek legyünk, kiszolgáltatottak, meztelenek. Ettől pedig félünk, mikor nem is olyan rossz dolog. S másként, sebezhetőség és kiszolgáltatottság, védtelenség és meztelenség nélkül bizony nem is megy a szerelem, nem is működik a kapcsolat, akármennyire is okoskodunk, akármennyire is menekülünk tőle.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy blogomat csak olvassák elég sokan, de kevesen kommentelik. Persze a legtöbb komment szóban jön...Annak is nagyon örülök.

Most azonban kaptam egy levelet. A fene tudja honnan sikerült megtudnia a cimemet, de Simeon összeszedte minden bátorságát (ha össze kellett szednie)és írt egy levelet.

Közzéteszem, mert ebben az egész blogolásban van valami lágy exhibicionizmus...És persze- a valódi ok-, hogy megmelengette a szívem.

"Olvasom a blogodat, s mondhatom, még ritkán találkoztam ilyen lenyűgöző intellektussal, ilyen lelki gazdagsággal. Igen, a melegséget így is meg lehet élni, szellemileg szárnyalva, s vigyázva a méltóságodra, amelybe persze bele-belecibál a világ. Köszönöm, hogy olvashatom a gondolataidat, melyek által én is több és jobb leszek. Isten áldjon, az Úr legyen veled!  Üdv: Simeon (egy szintén meleg hívő)"

Persze a valódi nevét megváltoztattam.

Válaszoltam neki, hogy írjon még magáról, írja le, hogy mitől lett több és jobb.

Mindig meglep, ahogy képesek vagyunk egymásra hatni.

Hamarosan befejezem a könyvem, már alig van valami hátra. És a végére odabiggyesztettem egy kis részt, ami arról szól, hogy kinek mit köszönhetek. Majdnem 3 oldal lett. Nem is tudom, hány ember felsorolásával.

Nem lesz hosszú a cucc, mégis mintha mindegyik lapját másnak köszönhetném. Én írtam. Általuk.

December 23-án írtam meg, és valahogy egyből karácsonyi hangulatom lett. Olyan jó volt megköszönni mindenkinek mindent. Visszagondolni, hogy mennyien hisznek bennem, szeretnek, támogatnak...

Pedig alig pár ember tudja, hogy meleg vagyok, és talán meg is lepődnének, hogy bizonyos dolgokról mit is gondolok. Hogy talán messze estem szellemük fájától. 

Mégis hálás vagyok nekik.

Ez az egész alázatra int. Hogy tudjam, hogy hol a helyem. Hogy nem a magam erejéből van ez az egész, aki és ami vagyok.

És persze én is számítok. Számít, amit gondolok. Mégis csak.

Várom Simeon válaszát.

 Utálom a szilvesztereket.

Annyi rossz és unalmas "házibuliban" voltam már, hogy egy életre elment a kedvem tőle...Csak később jöttem rá, hogy nem a házibulival van a baj, hanem magával a szilveszterrel.

Evvel az unalmas, erőltetett és kényszeredett ünneppel (?), ahol baromi happy-nek kell lenned és még a teljes megalázkodás sem számít, a fontos, hogy magadnak, másoknak, az Életnek, az újévnek vagy akárkinek fel tudj mutatni valakit, valamit...Mintha méltóvá kellene, hogy válj a folytatásra.

Ja, és persze vess számot az életeddel, fogadkozz, ígérgess, ilyenek. Hát kösz nem.

Bár sikerült tökegyedül magamra rántani az új évet, életem egyik legjobb szilvesztere kerekedett ki az estéből. Átjött Agnusdei és szerelme Lee, befutott Andi, aki megint nagyon csinos volt, közben sikerült Gabival is beszélni, ők is beugrottak a férjével. Beszélgettünk, elvoltunk...Koccintás és Himnusz éneklés helyett Lee által szeretett román popzenét hallgattunk, s mire kiértünk az utcára és odaértünk a buszmegállóhoz, már javában szakadt az eső és a cipőm is beázott, s végül testületileg úgy döntöttünk, hogy mindenki szépen hazatakarodik magának.

Így is történt. S ha már bebeszéltem magamnak, hogy a szilveszter nem egy nagy dolog, akkor legalább önmagamhoz legyek hű és tényleg ne csináljak ebből nagy ügyet.Szóval hazamentem.

Hideg volt kint is, bent is, esett az eső, sötét volt, várt az üres lakás, a rendetlenség... 

És ahogy az utcán mentem, eszembe jutott egy pár héttel ezelőtti kép.

Az Andrássy úton mentem a Deák tér felé, amikor elértem egy olyan szakaszra, hogy a nap zavartalanul süthetett a szemembe. Egészen elvakított a világosság, ez a fehér fény. Éreztem, ahogy a pupilláim összeszorulnak...nem láttam semmit. A nagyobb tárgyaknak csak a kontúrjai látszottak.

Behunytam a szemem, és éreztem, ahogy a nap melegíteni kezdi az arcom. Kinyitottam a szemem és a fehér vakító fény már nem is volt olyan bántó.

Mintha egy fényösvényen jártam volna. 

Mintha az egész egy fényes, vakító csatorna lenne, aminek a végén ott áll az Isten. S nekem mennem kell ezen a fényösvényen előre. Meleg volt az arcom. Boldogság töltött el. Végtelen boldogság. Úgy éreztem, hogy van iránya az utamnak. Tele voltam reménnyel.

Aztán egy táv után már bezavartak a házak kéményei...Vége lett a fényösvénynek.

De az emléke megmaradt.

Örülnék, hogy ha velem is maradna.

Örülnék, hogy ha velünk is maradna.

Hideg van kint. És néha bent is.

Agnus Dei karácsonyi partija több szempontból is nagyon tanulságosra sikeredett.

Egyrészről, ismételten meg kellett tanulnom, hogy ha szervezek valamit, akkor mindig minimum dupla annyi embert kell hivni, hogy eljöjjön a tervezett embertömeg.

Mert természetesen, ahogy lenni szokott, az utolsó pillanatban (értsd a buli előtt 1-2, vagy fél órával) mondják le a kedves meghívottak a részvételt. Te pedig ott maradhatsz egészen könnyen egyedül a nyolc fősre tervezett salátáddal...

Nyilván ilyenkor szokott betoppanni II. Erzsébet a kedves delikvenshez, vagy éppen Brad Pitt, szájában vörös rózsával, miközben azt próbálja mondani három hét gyakorlás után: "Mégiscsak Te vagy az igazi!". Ez már rég bizonyított tény, valahogy ez a két személy mindig arra felé sündörög csak úgy, amerre vagyunk. És akkor nem marad más, mint -csakis jobb esetben- írni egy SMS-t, hogy "bocs, de nem tudok menni, érezzétek jól magatokat-nélkülem".

Ez eddig szót sem érdemelne. Úgy tűnik, udvariasságot, emberséget már a barátaitól (??) sem várhatunk.

Ami viszont ennél sokkal érdekesebb volt, az Barbarával váltott pár szó volt. egy érdekes beszélgetés-részlet.

Már nem tudom, hogyan is keveredtünk a melegek gyerekvállalásának kérdéséhez, mikor ő ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy egy gyerek csak egy apával és egy anyával képes normálisan fejlődni.

Elsőként röviden hadd sorakoztassam fel az érveimet a meleg gyerekvállalása mellett:

1. Mindenekelőtt gondolkozzunk őszintén! Ez a legfontosabb, hogy célt érjünk.

2. Egy gyereknek szeretetre, világos határokra, tiszteletre van szüksége. Nem attól lesz férfi vagy nő, hogy van egy apja meg egy anyja. Nem is beszélve bizonyos szülők felkészültségéről. A "Fejezd be a kurváskodást, te kis szajha!" mondat, amely egy anyuka szájából hangzott el mintegy 4 éves kislánya felé, nyilván az előbbit bizonyítja.

Arról már nem is beszélve, hogy ma már nem elég nőnek vagy férfinak lenni. Egyenesen JÓ nőnek vagy JÓ pasinak kell lenni...

3. A gyermek szexuális fejlődéséhez valamilyen szinten(!) nyilván szükség van nemi modellekre. Ez lehet az anya és az apa is. De mi van a csonka családban, intézetben felnőtt gyerekekkel, vagy akit az apjuk naponta ver péppé miután jól berúgott? Mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek "árnyék-apjuk vagy árnyék-anyjuk" van (vagyis, akik szinte nem vesznek részt a gyermek nevelésében a karrierjük, vagy munkahelyük miatt)?

Talán ezek a gyerekek mind melegek vagy leszbikusok lesznek? Nyilván nem.

4. Mit jelent a normális szexuális fejlődés? Meg tudná valaki mondani, hogy ma milyen a férfias vagy a nőies viselkedés? Lehet ma egyáltalán ilyet kijelenteni? Szerintem nem. Akkor mit is jelent a normális szexuális fejlődés?

5. Miről is szól ez a vita? Arról, hogy NEHOGY a gyerek meleg vagy leszbikus legyen? Na ne már!Miért, az egy élhetetlen élet? Szerintem nem.

6. Természetesen nem minden szülőnek való gyerek, ahogy nem minden melegnek való gyerek. De az, hogy egy heteró, ha gyereket csinál, automatikusan megfelelő és felelős szülővé válik és egy meleg, mert meleg automatikusan rossz és megbízhatatlan szülő, aki veszélyes a gyerek normális fejlődésére, több, mint vicces.

És még sorolhatnám.

Barbara viszont ab ovo kijelentette, hogy erről szó sem lehet.

Elhiszom, hogy elmúlt 40 éves, elvált, gyermektelen, aki mindent megtenne, ha lenne neki egy pasija. De nincs.  És hogy őszinte legyek, nem sok esélye van rá. Amilyen esélye lenne, attól pedig önmagát fosztja meg.

Ami elgondolkodtatott, az a barátság fogalma volt.

Önkéntelenül is, mikor felköltöztem Pestre, évek hosszú sora alatt sikerült kialakítanom egy olyan baráti kört, ahol az lehettem aki, és amit a kölcsönös teljes elfogadás övezett. Amerikai meleg lelkész barátom, Bill nagyon jól tanácsolta nekem, hogy a legfontosabb az, hogy "kialakítsd magadnak a saját valóságodat". Vagyis azt a közeget, ahol jól érzed magad, ahol nem kell bújkálni.

Nyilván ennek az egyik alapvető feltétele a melegség és az ehhez kapcsolódó minden sajátosság, történés és törekvés teljes, maximális elfogadása és a heteróéval egyenrangúnak tartása volt. És persze még sok minden más is.

Barbara ezt az alapvető feltételt mondta fel kijelentésével.

Agnusdeinek igaza van: ez nem a melegségről és a melegek gyerekvállásáról szól, hanem arról, hogy akar egy gyereket és dühös. S talán elkeseredett.

Én mindent megértek, de közben azt érzem, hogy a lelke mélyén még sem tud elfogadni. Mert valahol a lelke mélyén nem tudja elfogadni és/vagy egyenrangúként elfogadni a melegséget.

Egyik kedvenc mondásom: ő most itt tart. Evvel azt szeretném érzékeltetni, hogy a másikkal bár nem tudok egyet érteni, mégis elfogadom. S van benne remény is, hogy egy nap majd megérti...

Ezt eddig a külvilágra értettem. A baráti körömet is el kell fogadnom, és ez nem is volt sosem gond. De valahogy a baráti körömben nem szeretnék alapvető dolgokban önuralmat és elnéző megértést gyakorolni! Arra ott van a külvilág. A haveroktól az ismerősökön át a vadidegenekig.

A baráti körömben meg szeretnék pihenni. Élni és éltetni. És nem az alapoktól kezdeni, sem az alap dolgokról vitázni...

Egy dolog biztos, nem tudom mi lesz velem és Barbarával. És a barátságunkkal...

Memoár

utaztam gyalog egykoron

nem várt rám barát, rokon,

mezítláb éles köveken,

lépdeltem férfitesteken.

hajózom végtelen vízen,

magammal csak magamat viszem,

tengeren fénylő fároszok,

utamat jelzik falloszok.

majd szárnyam nő egy szép napon,

mit elkövettem, itthagyom,

várnak rám mennyei karok

s a szőrös lábú angyalok.

(A vers Kiss Judit Ágnes Nincs új üzenet c. kötetéből való.) 

 Akkor keress meg ha:

- az elmúlt 10 évben kevesebb mint 5 pasid volt, 
- te sem érted miért kellene a travik szánalmas műsorait solidalitásból végignézni...
- kb. ott vagy, ahol 10 évvel ez előtt lenni szerettél volna
- nem márkák szerint öltözködsz
- láttál már edzőtermet belülről
- egy hónapban kevesebb mint 10 órát ülsz a TV előtt
- nincs konzolod
- szerinted egy kapcsolat 2 emberes, nem 3-4-5-6-7-8-9
- szerinted egy kapcsolat az adásról szól, nem a elszívásról
- nem félsz attól, hogy valamit nem tudsz viszonozni, kimondani,
- inkább egyedül vagy, mint félmegoldásokkal,
- nincs az arcod telepakolva fém szarokkkal, csak hogy végre személyiséged legyen,
- drog nélkül is boldog vagy,
- az ágyban nem a talpam akarod megdugni,
- nem kell cowboynak beöltöznöd, hogy elélvezz,
- nem vagy varázslatosan mindig 28 éves a reglapodon, amikor már rég 35 vagy
- nem 8-10 éves fotókkal álltatod magad és másokat

I.

Állunk az út két oldalán. Várjuk, hogy zöld legyen a lámpa, és átmehessünk a zebrán. Egymás felé indulva.

A zöld persze késik. Addig mienk az idő. Kihasználjuk. Egymást nézzük. Enyhe izgalom a testemben. Belepirulunk a nagy estébe.

II. 

Elmosolygom az első csók végét. Úgy érzem magam, mint egy tini, aki a kapualjban csókolózik a "lovagjával". Semmi szex, semmi végletesség. Minden vágy besürítve ölelésekbe és nyelvünk játszadozásába.

"Csókolni úgy tűnik, nagyon is tudsz..."- suttogom. Ő pedig felbátorodva még erősebben szorít magához, és még szenvedélyesebben csókol.

Járókelők jönnek, ő megriad, én pedig, mint a felszabadult melegbüszkén csókolom és vonom a mellemre, hogy ne ijedjen meg. A járókelők nem szólnak semmit. Bevonszolom a kapun. Kattan a zár. Csak mi vagyunk ketten a lépcsőházban. Újra keressük egymás száját. Ő még bátrabb. Ujjai a ruháim alá férkőznek...Csupasz bőröm simogatja a kabát alatt. Belekóstolok a nyakába. Felsóhajt. Szájából különös melegség árad. Bódultan válunk el.

III.

Simogatom a lázas testét. Minden szeretetem belesürítem minden mozdulatomba. Összebújunk. Segítek neki élni. Együtt küzdünk a láz ellen.

Képtelen mozdulni. Nem bánom, szeretek adni.

Elalszik. Elalszom.

"Köszönöm, hogy eljöttél. Sosem gondoltam volna, hogy ennyiféle simogatás létezik."- mondja, engem pedig elnyel az éjszaka.

IV. 

Szégyellem, de ki akarom verni, ha már itt van velem. 

Beleegyezően bólint, de segíteni nem tud. Vagy nem akar. 

Kiverem. Egyre keményebben húzogatom a bőrt, egyre vadabbul, és egyre inkább megfeszül a testem minden izma...Érzem, hogy nincs tovább, hogy jön, jön, jön fel megállíthatatlanul...A nevét suttogom, miközben elmegyek...

 Közel akarok lenni hozzá. Vele lenni.

"Most távol vagyok..."- mondta elalvás előtt, miután megkérdeztem, hogy mi a baj...

Hideg volt a teste. Erőtlen. Mozdulatlan. Mindent eltűrő.

Elfordult. 

Én pedig ott maradtam a gondolataimmal. Az akarásaimmal. A vágyaimmal. Üvölteni szerettem volna. olyan arcot vágni, mint a bennszülött hawaii emberek, és neki menni ennek a távolságnak...Visszakapni őt.

Tehetetlen voltam. Dühös. És féltem, hogy elveszítem.

Éjjel odakuporodott hozzám. Átölelt. Aludtam. Egy "köszönöm"-öt ki tudtam préselni magamból. 

V.

Bizonyosságot szeretnék. Örök bizonyosságot. Hogy ő az. Hogy innentől már nem kell keresni.

Ilyen azonban nincs.

"Nem tudsz egyedül lenni? Szégyelld magad!"- mondták az Apák a kicsi Bambinak. Százszor meghallgattam ezt a lemezt gyerekkoromban. 

Nem tudok egyedül lenni. Már nem. Elég volt az egyedüllétből...Sokáig bírtam, azt hiszem. Aztán valaki teljesen spontán és minden hátsó szándék nélkül átölelt. Hozzám ért. Lebénultam. Annyira jó volt.

Akkor döbbentem rá arra, hogy teljesen elvadultam érintésileg.

Nem akarok többé egyedül lenni! Küzdök az egyedüllét ellen. Közben elveszítem azt, ami éppen egy társhoz segítene. 

Szégyellem magam.

 Bery Ébredj velem című számát www.youtube.com/watch  már évek óta szinte minden nap meghallgatom és erre kelek is.

Nem tudok betelni evvel a számmal. Először nagyon szerettem csupán, ma már hozzám tartozik.

Egyszer csináltam Beryvel egy interjút, és akkor kiderült, hogy ezt a dalt valaki a párjának írta egyéves évfordulójukra...

Itt van a szöveg:

Ébredj velem, ébredj velem!
Egy nyári este, mindent felejtve, arcom a szélbe tartanám.
Semmi sincs veszve, szívembe rejtve a hangodat újra hallanám,
Egy nyári este ezer titokba rejtenék mindent ami fáj,
Mindent felejtve, hozzád sietve csak annyit mondanék talán:
Ébredj velem, eljött a reggel, szép nyári nap,
Úgy érzem minden más lesz új szerelem, ami bennem is él valahol.
Ébredj velem, hidd el csak ez kell, szép nyári nap,
Meglátod új csodát tesz a szerelem,ami benned is él valahol.

Nap fény távolodik, mögöttem az értelmetlen szürkeségnek vége,
Az ajtók sorban összezárnak, Veled vagyok,
Minden mondat neked szólhat végre (minden mondat neked szólhat végre)

Ébredj velem, eljött a reggel, szép nyári nap,
Úgy érzem minden más lesz új szerelem, ami bennem is él valahol.
Ébredj velem, hidd el csak ez kell, szép nyári nap,
Meglátod új csodát tesz a szerelem,ami benned is él valahol.

Egy nyári este ezer titokba rejtenék mindent ami fáj,
Mindent felejtve, hozzád sietve csak annyit mondanék talán:
Ébredj velem, elött a reggel, szép nyári nap,
Úgy érzem minden más lesz új szerelem, ami bennem is él valahol.
Ébredj velem, hidd el csak ez kell, szép nyári nap,
Meglátod új csodát tesz a szerelem,ami benned is él valahol.
Ébredj velem... ébredj velem...bennem is él valahol...bennem is él valahol...bennem is él valahol...bennem is él valahol...valahol...

Szóval, ezt valaki az egyéves évfordulójára írta...

Ez a dal számomra a teljes átadásról szól...Hogy valaki kiállta a próbát, és a másik megnyitotta a kapukat előtte...

Miközben vígasztal is..."Meglátod új csodát tesz a szerelem, ami benned is él valahol.."

Sokat köszönhetek ennek a dalnak. Rengeteg erőt és reményt adott, amikor minden azt súgta, hogy "egyedül fogsz megöregedni...", "a szerelem és a párkapcsolat csak a kivételesek privilégiuma..."

Volt, hogy órákat töltöttem el avval, hogy a neten néztem külföldi társkeresőket, mert már abban sem voltam biztos, hogy bárki bármilyen érzést elő tud belőlem hozni...

A szerelem pedig valami egészen távoli dolognak tűnt.

Most én is csak annyit tudok ide írni: "Meglátod új csodát tesz a szerelem,ami benned is él valahol..." 

Mert tényleg benned él- valahol...

 A mai nap egy kicsit megint sok volt.

Várom vissza azokat a napokat, amikor tényleg tudtam dolgozni a dolgaimon, tudtam írni, élni, lélegezni, gondolkodni. Ennek ma már csak emlékei vannak...

Fáradtan, és elcsigázottan érek haza az üres lakásba, ahol maximum saját magamat ölelhetem át. Hideg van idebent. Ma különösen.

Már négy napja butaságokat álmodom, egyik lehetetlenebb, mint a másik, közben a főbb munkámban is ma egy nagyon furcsa nap volt, és a tanítás is elég reménytelennek látszott...

Széthullott családok, szülői hivatásukban megbukott felnőttek, kapaszkodó fiatalok...És én, aki próbálna valamit tanítani nekik...ami teljesen feleslegesnek tűnik.

Közben nem vettek fel egy pszchodráma csoportba, erre felhivtam egy haveromat, aki persze rátapintott a lényegre: mit tudok azokkal a helyzetekkel kezdeni, amikor azt mondják nekem, hogy köszöni, de nem kellek...

Rátapintott Tamás erre az egészre és persze kurvára fáj, hogy ez van.

Hogy nem kellek senkinek. (Vasárnap randiztam egy nagyon ígéretes sráccal, őt meglátjuk...)

És valahogy az elmúlt évek egyik visszatérő koreográfiája volt, hogy nem kellettem. Erre persze Andi azt mondaná, hogy trauma-ismétlő vagyok, és biztos igaza is van.

Különöző okokra kenték, hogy miért nem kellek...A legnevetségesebbtől (oroszlán a horoszkópom, vagy, mert szemüveges vagyok), odáig, hogy nem tudok várni, vagy, hogy félelmetes vagyok, esetleg túl jó vagyok...

Még várom, hogy ez a vasárnapi kifussa magát, aztán meglátjuk.

Ha bejön, akkor nagyon boldog leszek, ha nem, akkor nem keresek tovább. Maradok így, ahogy vagyok, az irigykedésben úgyis már van tapasztalatom.