Hiába kérdezte Agnusdei, hogy miért tetszik nekem Talamusz annyira, mikor még nem is találkoztunk élőben, csak kameráztunk már vagy több napja, nem tudtam értelmes választ adni rá.

Nem volt a kommunikáció királya, sőt kifejezetten rosszul kommunikált, tele volt rejtélyekkel, számomra abszolút furcsa fordulatokkal, részletekkel, mégis befészkelte magát angliai nyaralásom alatt a gondolataimba.

Szerelmet vallott, ámulva nézte a pocakomat, és csak elmondása szerint minden vágya az volt, hogy elvigyen wellnesselni Miskolctapolcára.

Hamarosan persze kiderült, hogy semmi sem lesz Miskolctapolcából, nem ér rá, és valójában semmi ideje sincs egy kapcsolatra. (Abba már nagyon régen belefáradtam, hogy megkérdezzem, hogy akkor mi a fenéről szólt eddig minden...)

Én pedig itt maradtam a gondolataimmmal már megint egyedül. És tulajdonképpen egészen jól csinálom már ezt a problémákkal való egyedüli megküzdést.

Rengeteg mindent túléltem már, és megoldottam. Egyedül küzdöttem meg az egyetemmel, a tanárokkal, az egész hivatásommal, a mellőzöttségemmel, az albérletemmel, a rokonokhoz való költözéssel, majd a lakásomba való beköltözéssel, annak felújításával...és még sorolhatnám. Mindent túléltem, megoldottam. Meg is veregettem ezért most a vállamat. 

Attól félek, hogy bele fogok ragadni ebbe. Hogy nem engedem majd, sőt föl sem fog tűnni, hogy a másik kiszorul az életemből és a gondjaimból.

Ami reményt ad ebben, az az egy hónnap ezelőtti pillanat az OBI-ban. Elvitt a felújítást végző "mester", hogy kiválaszthassam a parkettát, a csempét, míg ő megveszi a többi cuccot. És ott találtam magam egy többméter magas állvány előtt tele parkettával, és úgy éreztem, mintha az egész rám borulna. A bőség zavarával küzdöttem, és teljesen tanácstalan voltam. A helyzetet csak fokozta, hogy megjelent a "mester", és jelezte, hogy ő kész van, mit választottam. Majd pedig látványosan elkezdett unatkozni válaszomra, miszerint még nem döntöttem. Legszívesebben kirohantam volna avval, hogy ez az élet mennyire igazságtalan... Hogy ezt nem így kell.

Hanem kézen fogva a szerelmed, besétálni egy áruházba, és közösen valamire jutni. Elgondolni, hogy milyen jól is fog mutatni szerekmünk fészkének padlóján, viccelni azon, hogy fogom szétdugni majd a padlón, mintegy felavatásaként...

De nem volt senki, így nem volt mit tenni dönteni kellett: a cseresznyeszínű lesz.