Még van pár elmékedés, amelyet meg szeretnék osztani veletek, de nem tudok elmenni a mai nap egyik élménye mellett: egy hét és itt a karácsony. És erre csak most jöttem rá...Olyan jó lenne egy kicsit készülni lélekben is...

Tegnap írtam egy kis elmélkedést az adventre...Szinte hetek, hónapok óta nem prédikáltam, amitől szenvedek...és egy fórumra írtam ezt az elmélkedést... Mivel senki sem hallhatja, talán szívesen elolvasod...Remélem érthető lett és együtt tudsz velem gondolkodni...

 Olvasandó: Ézs. 40, 1-5.

1Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek.
2Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért.
3Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!
4Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!
5Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az ÚR maga mondja ezt.
(Ézs.40, 1-5)


Az utóbbi napokban, hetekben, Karácsonyhoz közeledve, egyre több és több ember fogalmazta meg körülöttem szinte egészen spontán, hogy mi is hiányzik az életéből.
Egy társ, szerelem, pénz, boldogság, hűség, egy kis nyugalom, értelmes munka, simogatás, szeretgetés, elfogadás, csók, ölelés, meghittség és sorolhatnám sokáig. Mintha lelkük karácsonyfája alá ajándékként várták volna ezeket az Istentől kisebb-nagyobb várakozással.
Mikor megkérdeztem tőlük, hogy szerintük megkapják-e azt az ajándékot, amit kívánnak, sokan keserűen csak annyit mondtak, hogy már nem bíznak ebben. Aztán valahogy újra és újra elindult bennem valami, ami egyre eltökéltebben követelte, hogy kérdezzem meg tőlük, hogy ők maguk mit tesznek ezekért az ajándékokért?
Döbbent csend volt a válasz vagy a szokásos kérdés: „de hát mit is tehetnék! Én saját magamért?”

Ézsaiás könyvének ezek az igéi a babiloni fogságban szóltak a néphez. Ők már nem azok voltak, akiknek el kellett hagyniuk az országukat, két-háromgenerációnyi idő is eltelt már.
Ézsaiás elhívásakor (6.rész) tanuja lesz a mennyei világban történt eseményeknek, így a fenti igéket egy „mennyei hang” mondja.
A 2. versben rabságról beszél ez a mennyei hang, amely az eredeti szövegben szolgálatként olvasható. Evvel a szóval speciálisan katonai szolgálatot vagy kényszermunkát jelöltek. Azt mondja ez a hang, hogy ennek a szolgálatnak vége, letelt Isten büntetése, új jövő készül számukra. A vigasztalás szó pedig a héberben nem csak megnyugtatást, együttérzést jelent, hanem Istennek olyan konkrét beavatkozását, amikor a rossz jóra fordul. Ezt az örömhírt akarja a mennyei hang tudtul adni. A szív pedig a zsidó gondolkodás szerint nem csak az érzelmek, hanem az akarat helye, központja is.

Itt jutunk el azt hiszem, a mai üzenethez. A „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez” tagmondat arra utal, hogy ne csak az érzelmek szintjén, hanem az akaratunkban is változzunk meg!
A mennyei hang bátorít. Ne csak örülj, hogy valami új kezdődik, hanem cselekedj is érte: készíts egyenes utat Istenednek, amin majd kivezet téged, amin majd hazavezet!

Két-három generáció óta voltak Babilonban a zsidók. Képzeljük el, hogy van egy zsidó ember, akinek már a nagyszülei is kényszermunkások voltak. Nem látott mást, és neki sincs más jövője, mint az, hogy ő is ezt fogja csinálni. Hazamenni? Hova? Lejárt a büntetésünk? Na és? Mindez a rossz megváltozik? Na hiszen! Talán nem is olyan rossz dolgozni a babiloniaiknak…

S mi nem így élünk? Mi sokszor nem ugyanilyen kényszermunkások vagyunk? Mi sokszor nem ugyanígy kényszereink, görcsösen szorongatott vágyaink, összekuporgatott álmaink, üvöltő hiányaink, és követelődző gyerekségünk fogságának vagyunk a munkásai? Talán mi is így reagálunk a vigasztaló szóra? Inkább maradunk a megszokott langymeleg pocsolyánkban, mint kilépni az eddig megszokottból és elindulni egy teljesebb felé?

Talán mi is kétkedünk a reményben, hogy Isten egy szebb és egy jobb jövő felé vezet minket?
Isten egy soha-nem-látott haza felé akarja vinni a már Babilonban született zsidó népet. Isten minket is járatlan utakon vezet, egy olyan földre, amiről csak ígéreteiben szólt. Mersz hinni Istennek? Mersz hinni az ígéreteiben? Ott mered hagyni a te kényszer munkáidat?
Egyáltalán kire vagy mire vársz ebben a „második adventben”?

Isteni békességre vársz vagy a Békesség Istenére?
Isteni szeretetre vársz vagy a Szeretet Istenére?
Isteni elfogadásra vársz vagy az Elfogadás Istenére?
Isteni reményre vársz vagy a Remény Istenére?

Mert nem mindegy.
Kényszereid munkásaként neked az Isten csak azt adja meg, amit kérsz, amiről úgy gondolod, hogy neked most arra van szükséged?

Vagy engeded, hogy „az egyenes úton a kietlenben” vezessen téged, ahol megtapasztalhatod az Ő hatalmát, és ahol megajándékozhat téged a reménnyel, egy új élet, egy emberibb élet reményével?

Kérjük Istent, hogy adjon erőt és bátorságot naponként elfogadni és felvállalni ezt az utat!

Ámen