Régóta érlelődött bennem ez a pár nap, amit .....-n töltöttem egy lelkigyakorlaton. Ezért sem írtam már régóta.
Még sosem jártam ott, kicsit idegen volt minden, de hamar megszoktam. És igen, jól olvasod: úgy éreztem, hogy valamit kezdenem kell a hivatásommal. Habár kívülről baromi okosnak és talán magabiztosnak is tűnök/tűnhetek, ez a szűken vett 8 hónap annak minden útkeresésével, vagy ez a tágan vett 3 év minden kihívásával rendesen próbára tette a hitemet, minden eddigi elképzelésemet, álmomat...És nagyon úgy tűnt, hogy végül vereséget szenvedek.
Bár sosem gondoltam volna, hogy 14 hónappal a felszentelésem után azt mondom majd a bejelentkező körben: azt hiszem elvesztettem a kapcsolatot magammal és Istennel. Basszus, majdnem elbőgtem ott magam.
Nem árulok zsákbamacskát: az elkövetkezendőkben talpra állásom történetét olvashatjátok. És persze nem maradnak el a tanulságok sem...
A párkapcsolat, ahogy a magammal vagy az Istennel vagy a hivatásommal való kapcsolat is, egy élő kapcsolat. Azaz folyamatosan változik, ahogy mindannyian változunk. Folyamatosan újra kell gondolni és újra is lehet építeni. (Persze sok mitosz él körülöttünk, és talán bennünk is evvel kapcsolatban: "Megházasodtál, révbe értél, innentől már minden rendben lesz", és "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", "nem sikerült a házassága", "ki milyen virágot szakított, olyat szagol", "hivatása csak a papoknak van", "az ember csak a pénzért csinálja a dolgát, hogy legyen mit zabálnia és legyen hol aludnia", "Jó munkát! Na, olyan nem létezik..." stb.)
Miért lettem az aki?
Mi hajt belülről? Mi nem hajt belülről? Mióta és mitől van ez igy?
Mi kéne ahhoz, hogy jól érezzem a bőrömben magam?
