Sohasem múlik el..."- mondta Josh Lyman, az Elnök emberei c. sorozatban Charlie Youngnak, akit az elnök személyi titkárának neveztek ki, és aki csak hüledezett egy elnöki tévébeszéd előtt. Belekóstolt a politikába és úgy maradt.

S talán mindannyian így vagyunk a saját hivatásunkkal.

Hogy sosem múlik el mindaz, amit egyszer éreztünk. Hogy egyszer megmámorosodtunk, megittasultunk valami mással, valami vonzott végeláthatatlanul, hajtott előre, és mi nem tudunk mást csinálni, csak engedelmeskedtünk, vállalva minden kockázatot, minden veszélyt, minden akadályt.

Ma azt kérdezte tőlem volt barátnőm, hogy lehet-e az, hogy amiről azt hitte, hogy tehetsége van, hogy ami az ő dolga, arról kiderüljön, hogy még sem az... Hiszen, Friderikusz is azt mondta a Megasztárban az egyik énekes csajnak, hogy maga 29 éves és nem hallottunk magáról és már nem is fogunk...Telik az idő, és úgy érzi beleszürkült az életbe. S hova lettek a nagy álmok!

Hogy hova tűntek? Szerintem ott szunnyadnak benned! A hivatásunk, -mondjuk ki- ott szunnyad bennünk.

És senki és semmi nem tudja pótolni.

Senki és semmi nem tudja megmásítani.

Folyamatosan utat tör magának, nem tudjuk magunkat meghazudtolni. Ott él bennünk, mint ahogy a Biblia mondja: "csontjaimba rekesztett tűz". És ez éget, vadul, csillapíthatatlanul. Jelez, ha nem haladnak a dolgaim, ha nem arra tartok, amerre kellene.

Lelkészként csodálatos pillanatokat éltem át.

Emlékszem, 10 éves voltam, mikor megkereszteltek. És az első hittanórán azt kérdeztem a hitoktató nénitől, Anci nénitől, hogy hogyan lehetnék én A. bácsi (a lelkész). Sosem felejtem el, mikor -talán 10-11 éves lehettem- láttam, ahogy jön ki a lelkészi hivatalból és jön a templom felé istentiszteletet tartani, a palástja alá befúj a szél, felkapja...

Valahogy sosem tudtam elfelejteni ezt a képet...Majd pedig Tim Robbins filmje a Ments meg, Uram... (Elég csak figyelni a tekinteteket, mozdulatokat, érteni fogjátok...), mikor pedig első év után gyáván el akartam kullogni a Teológiáról, akkor pedig Mimi Leder filmje a Jövő kezdete mentett meg és erősített meg, hogy folytassam, hogy jó úton haladok.

És minden rossz ellenére, ott állni és megkeresztelni valakit, összeadni egy párt, megölelni egy gyászolót vagy vasárnap pár száz ember előtt beszélni...Feledtet mindent. Minden rosszat.

És ítélhetnek csendre, vonhatnak meg tőlem bármit, akkor is lelkész maradok. És lelkészként fogom látni a világot, az embereket, az életem. Nem tudok másmilyen lenni. És nem is akarok.

Akkor élek igazán, mikor egy beteg, szerencsétlen asszony áldást kér a kórházban, mert meg szeretne gyógyulni, aki még pár nappal azelőtt a halálán volt. Nagyon félt. Hosszan a szemébe nézek...Ő pedig elsírja magát. Megkönnyezem én is.

Akkor élek igazán, mikor egy állapotos anyukának azt mondják, hogy talán belehal a szülésbe. Áldást kérni jön. Hosszan a szemébe nézek. Sírni kezd. Megkönnyezem én is. Pár napra rá megszületik a kisbaba. Egészséges kisfiú.

Könnyekkel küszködik egy férfi istentiszteletről kijövet. Azt mondja, megérintette a prédikációm. Nem tudja mit mondjon. Megnyugtatom, hogy nem is kell mondania valamit. Egy hétre rá elmondja, hogy meghalt a menyasszonya, épp az esküvő előtt. A temetés óta nem mert kimenni a temetőbe. "Tegnap kimentem, és végre elsirattam őt..."- mondja. 

Istenem, mennyi úton jártam! Mennyi mindenről gondoltam, hogy közöm van hozzá, és közben pedig semmi. Esetleg hobbik lettek, kis kitérők, de sosem voltam a helyemen.

Tudom, hogy így vagyunk a legtöbben...Sokszor van az, hogy nem mindig látjuk, nem mindig érezzük ugyanazt a lüktetést az életünkben, amit egyszer, akkor, ott. Pedig a megszáradt kéreg alatt, ott lobog, ott dobog az az ellenállhatatlan...

A jó hír az, hogy ott lüktet! Ott szunnyad megállíthatatlanul!

A kérdés -már megint- az, hogy megengedjük magunknak, hogy jó legyen nekünk, hogy kiteljesedjünk?

Higgyétek el, minden harcot megér, minden rossz pillanat eltörpül, minden kudarc keserű emléke édessé válik, amikor látom, láthatom, hogy már az én palástomat is felkapja a szél...