Szeptember 17.

Furcsa, de már vagy három napja azt érzem, hogy nagyon magányos vagyok. Nem szoktam ilyet érezni.

Már három napja megfigyeltem, hogy céltalanul bolyongok az utcán és kutatom a pillantásokat, a mosolyokat, a felém fordulásokat… de nem találok ilyet.

Majdnem egy hete dolgozom egy illatboltban, próbálok kedves lenni, mosolyogni, elviselni a főnököm, rátukmálni Gizire és Lópofára a legújabb méregdrága lakásparfümöt, közben takarítani, matricázni, árazni, cserélni a vizet a tálban, ahol a Kedves Vevő ha úgy gondolja, akár még a kezét is megmoshatja… a Suliról nem is beszélve: elviselni a gúnyos mosolyokat, az utálkozást, a lenézést…és utálom már magam megközelíthetetlennek és kiismerhetetlennek mutatni. Már most fáradt vagyok, ehhez az egész komédiához…

A legrosszabb talán az este 8 óra körüli időszak.

Alig élek, az arcomra fagyott mosoly csak kicsit enyhül, elköszönök, aztán irány az utca és a céltalan hazafelé támolygás.

Ilyenkor minden összefolyik. Be a KFC-be megveszem a szokásos fincsibe szendvicsemet sajttal, aztán hazafelé veszem az útirányt. Wesselényi utca, Blaha Lujza tér, metró, Örs vezér tér, 144-es busz, Batthyány utca…Itt van az egész történelem!

A percek pedig egyre csak csikorognak. Még a beolajozott mozdulatok is fájnak. Magányos vagyok.

Zoli, messze Amerikában tanul. Hazafelé mindig eszembe jut, hogy biztos tanul vagy éppen dolgozik, könyvel vagy éppen olvas. Nem, nem hiszem, hogy megcsalna. Nem szokott ilyet csinálni. Már nem.  Messze van, elérhetetlenül messze. Alig hív, én pedig hiába írok hosszabbnál-hosszabb leveleket, alig válaszol. Megígértem, hogy várok rá, de kezd az erő elhagyni. Minden maradék erőm. Csak egy „perfect day”-t adj, csak egy tökéletes napot hadd éljek át Veled, kértem sokszor magamban, de megijedt, és azt hiszem még mindig fél rám bíznia magát…  

Drága Zoli, csak egy napot szeretnék Veled lenni! Csak egy napot, mikor a karomban ébredsz fel, s mikor a karjaidban alhatok el…Csak egy napot, mikor a karjaimban támadunk fel és mikor a karjaidban halhatok meg újra!

Drága Zoli, csak egy kis ölelés kellene, csak egy érintés, csak egy csók, hogy minden rendben, hogy nincs baj, hogy szeretsz, hogy nincs vége mindennek. Áldó öledre vágyom, ahol újraszülettem, ahonnan új emberként távoztam, ahol újjá tettél….

Balázs otthon ül és valószínűleg magán tanakodik: depressziós. Pedig kezdtem mellette is új ember lenni, de valahogy ő sem mer belevágni.

Küldtem ma neki egy SMS-t: „Túl a beolajozott pillanatokon, a kötelező álmokon, a monoton lüktetésen, ott vagyok. Talán Veled. Ha engeded. Nem tudok mozdulni, beszélni, körülölelt a fagy. Csak szememmel őrzöm a szemedet, csak a szívemmel a szíved. Túl az üveghegyen várlak. Kenyérrel és vízzel. S egy félszeg mosollyal, hogy túl vagy rajta…Bé”. Még nem kapta meg, nem tudom érti-e majd.

Hiányzik Valaki. De lehet, hogy talán önmagamnak hiányzom leginkább.

Szeptember 20.

Megjöttem Szegedről. Nagyon jó volt, sajnos egyre inkább érzem, hogy Laci öregszik. Nem tudom, hogy hova tehetnek, mit keresek én 23 évesen egy majdnem 60 éves ember mellett. Dávid, a gyönyörű, ám de totál szótlan fia szerintem irigykedik Rám, pedig egyáltalán nem lenne rá oka…

Szegedre tartva a vonaton felhívott Balázs. Csak jelentkezni akart, hogy él még, megvette álmai kutyáját, akivel most nagyon sok időt akar tölteni, blablabla. Én és a mi kapcsolatunk persze szóba se került, elintézte egy „majd keressük egymást” félmondattal, ami kicsit fájt. Miért kell depressziósnak lennie? És miért nem hisz abban, hogy a szerelem tényleg képes gyógyítani?  Miért nem akar látni?

Van egy nagyon kegyetlen mondatom, ami sajnos igaz és amin le lehet mérni, hogy hogyan is állunk egymással. Ezen keresztül szoktam megítélni a kapcsolataimat (már ha vannak egyáltalán), ez pedig így hangzik: Ha szeretek valakit, akkor Vele akarok lenni vagy mindent megteszek, hogy Vele lehessek.

Kegyetlen mondat, félek, hogy ebből az egész Balázsosdiból nem lesz semmi.

Akkor marad Zoltán, az egyetlen ember, aki talán képes lesz szeretni, és akit én is tudok szeretni…De majd csak 18 hónap múlva, vagy még több…Kinn él Amerikában, ott jár egyetemre…Vasárnap este felhívott. Nagyon szörnyű volt a hangja, nagyon kétségbeesett volt, lehetett, sokat kérdezett, magáról alig mondott valamit…Majdnem felhívtam F. Ildit, hogy foglaljon Nekem egy jegyet a legközelebbi gépre, hogy mehessek Zoltánhoz E.-be. Nagyon megijedtem.

Nem tudom, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. Érdemes rá várni, vagy felejtsem el? Ahhoz túlságosan is szeretem.

Ma megint úgy estem haza, mint egy hülye. Nem várt senki itthon, Dórával beszélgettem a jövőről, meg a munkahelyről. Aranyos lány, de nagyon elege van. Elhiszem, az én lelkesedésem is alábbhagyott, sőt el is tűnt mára.

Vele beszélgettem, Józsit hívtam, próbáltam menteni a menthetőt, de csak nem sikerült: megint rám tört a magányosság érzése, így értem haza, hogy aludjak… csak álmodni ne kellene!

Szeptember 21.

A helyzet rosszabb, mint azt gondoltam.

Ma, ahogy bezártam az üzletet Dórival, és elkezdtünk beszélgetni a társkeresés zűrjeiről… szóval észrevettem magamon, hogy kezdem nagyon utálni a párokat is… Mennek az utcán, boldogok, könnyed csók, kezek összekulcsolva, minden happy… Erre mondaná István azt- nem kis gúnnyal-, hogy: „Jaj, de romantikus!”. Bajban vagyok, egyre magányosabb, pedig minden eddigi tudásom azt mondatja Velem, hogy nem szabad erre koncentrálnom, nem, nem is vagy magányos, csak összejöttek mostanság a dolgok…

Találkoztam ma valakivel. Zolinak hívják, persze. Halál ideges volt az egész randi alatt, de egész jól elbeszélgettünk. Persze nem lesz a dologból semmi, ahogy ez lenni szokott, de legalább megismertem egy újabb frusztrált embert.

Aztán felhívtam Balázst, hátha elmehetünk EGYÜTT megsétáltatni a kutyáját, de azt mondta, most zavarom, újra az a szörnyű hanghordozás, az a feszült bujkálás a szavak közt, a szavakban, a szavak felett, a szavak alatt, a fogak rései közt, én azonnal letettem. Átfutott rajtam egy sírhatnék, de már nagyon régen nem sírtam, persze most sem sikerült. A Hősök terén persze nem is lett volna valami kényelmes…

A lelkem azért sírt egy nagyot.

Nem vagyok a helyemen.

Tamásnak kellene írnom…

Szeptember 22.

Egy sor volt ma bennem Babiczky Tibi verséből: „Az idők elhagytak engem, Mama”.

S az idők tényleg elhagytak, Mama, valahol a távolban. Hiányzol…

Az idők elhagytak, a terek szétmállottak…ma különösen. Alig volt órám, mégis elfáradtam.

Senki sem hívott ma, Balázs sem, de azért sem fogom hívni, lesz, ami lesz, nem érdekel. Ha nem hát nem…Adok neki időt, teret, majd használja, ahogy akarja…

Ha lesz internetem, s ha minden igaz, pénteken már lesz, Tamásnak ezt az üzenetet fogom elküldeni:

„Az idők elhagytak engem, hideg lett mára bent. Láthatod.

Bennem élsz majdnem két hete, s napról-napra megpróbálok újra és újra több és több időt összekuporgatni Neked, de már alig élek. Reggel hatkor kelek, majd este 8 körül esem ki a munkahelyről, addigra rendszerint az erőm is elhagy, majd előre a Wesselényi utca felé, Blaha Lujza tér, s csak a vállad szeretném látni…

De csak az arcod van nálam, és egy riadt pillantás, megbújva, settenkedve a lélek redői közt… Ilyenkor persze előbújsz, de az Élet nem tart meg, a metro pedig csak szeli át a sötétséget, állomás állomás után…újra lejátszódik az a pár perc, vágyódom a Semmi után, amely által nézhetem fotóid, képeid, olvashatlak, elém jön az összes kép, rajz, fülemben zúgnak a dallamok, „Végállomás, kérjük hagyják el a szerelvényt!”, kiszállok…

Szélvihar Bennem. Kezeimbe veszlek és úgy óvlak.

A napsütés még egy kicsit rácsok mögött. Addig is a fejem a válladon nyugszik. Még ha az egy párna is…”

Nem tudom, hogy mit szól majd. Valószínűleg semmit. De sebaj. Akkor is megírtam.

Szeptember 23.

Nem is hiszem el, hogy vége lett ennek a napnak.

Voltam jogán, órákon, Pesterzsébeten, minden összejött Daubner felvette a telefont, átrakott egy másik csoportba, holnap lesz már internetem, kellemes volt a jóga is, Dórinak is tetszett, szóval ma nagyon jó napom volt, szűnik a magányosság is, attól függetlenül, hogy helyzetem kilátástalan partnerileg, talán Lacit kellene holnap felhívnom, Balázs persze nem hívott.

Szombat estig van ideje, ha nem hív, végeztem Vele.

Igen, holnap felhívom R. Lacit.

S ja, nem is utáltam már a párokat annyira…

Holnap kiveszek egy nap szabit. Jaj, de jó lesz!