" Arra jöttem rá, hogy te egy csak egy gyerek vagy, akinek fogalma sincs, hogy miről beszél...Ha megkérdezem, hogy ki volt Michelangelo, sorolod a képeit, műveit, szexuális orientációját...mindent tudsz róla, nem? De fogalmad sincs mit jelent ott állni a Sixtusi kápolnában, felnézni és nézni azt a gyönyörű mennyezetet...Ha a nőkről kérdeznélek, elmondaád, hogy milyen a típusod, s talán valamelyikkel dugtál is már, de fogalmad sincs milyen érzés felkelni egy nő mellett reggelete és igazán boldognak érezni magad...Ha a szerelemről kérdezlek, talán egy szonettel válaszolsz, de fogalmad sincs milyen egy nővel lenni totálisan sebezhetően, aki csak egy pillantásával is meggyógyít, aki Isten csak érted küldött le a földre, hogy kimentsen a pokolból...És milyen mikor te vagy az ő angyala..."
(Good Will Hunting c. filmből saját fordítás, nem a teljes szöveg)
- "Nem baj, ha nem fekszem vissza melléd?"- kérdezte.
- "Dehogy, semmi baj, akkor mindjárt kiverem, megvársz?"- feleltem.
- "Bocs, de miután elmentem geci-undorom van. De nézhetsz, ha akarod, és én is mindjárt nézlek, csak le kell törölnöm..."
- "Kösz, az is jó lesz..."
II.
- "Tudsz titkot tartani?"
- "Persze. Miért mit akarsz elmondani?"- kérdeztem.
- "Hát, hogy van barátom. Nagyon szeretem, szerintem tényleg ő a Nagy Ő, meg minden, de nem tud kielégíteni. Rájöttem, hogy szeretem, ha megdugnak. Ő persze próbálkozik, de még nem megy neki, ahogy neked.És kicsi a farka is hozzá... Tudom, hogy ciki ez a megcsalás..., de én nem csalom meg. Egyszerűen hiányzik, ha nem dugnak meg."
III.
Meztelenül kinyitom az ablakot. A bőrömön szeretném érezni a tiszta levegőt. A szabadság illatát. Ahol újra lehet kezdeni.
Egy ismerősömmel, Gabival beszélgettünk valahol a múltkor, amikor egyszer csak elment mellettünk egy magas, izmos fekete férfi. Gabinak megakadt rajta a szeme, és azonnal ejtve a beszélgetés fonalát, közbeszúrta: "na azt azért néha egy kicsit sajnálom, hogy feka pasival nem jöttem össze". A múlt idő oka természetesen az, hogy Gabi öt éve kapcsolatban él, és minden jel arra mutat, hogy soha életében nem lesz többet szingli. Amit persze egy pillanatig sem sajnál, sőt. De azért mégis lehet egy-két dolog, ami hiányozni tud a boldogító igen nyilvános, hivatalos vagy teljesen privát kimondása után.
1. A fenti elejtett megjegyzésre visszaemlékezve egy baráti párral négyesben a vacsoraasztalnál nemrég arról beszélgettünk, mi az, amiről sajnáljuk, hogy kimarad, amióta nem egyedül élünk. Persze először mindenki szexszel kapcsolatos poénokkal jött, aminek a végén abban maradtunk, hogy a kalandok, a flörtölés, azért az néha tud hiányozni. Amikor az ember meglát valakit és kellemes izgalommal arra gondol, hogy ebből akár még lehet is valami. Aztán persze általában nem lesz, de ettől még jó érzés tudni, hogy az elvi lehetőség azért fennállt.
2. Ezek után egyikünk hozzátette, hogy azelőtt sokkal több ideje volt mindenre. Legalábbis így visszatekintve úgy tűnik. Szingliként többet olvasott, többet sportolt, több filmet nézett, több emberrel ismerkedett meg. Pedig még nincsenek is a képben azok, akik a fő időrablók lesznek feltehetőleg: a gyerekek. Aki facér, az ráér. Egy kapcsolatban az élet hétköznapi dolgai mintha sokkal időigényesebbnek lennének.
3. Más az abszolút szervezetlenséget, az egyedülállók spontaneitását sírja vissza. Ha egy szingli felébred vasárnap reggel és hirtelen úgy érzi, hogy aznap meg akarja mászni a Rám-szakadékot, akkor ezt teszi. Ha arra támad kedve, hogy együltő helyében végignézze a komplett Gyűrűk ura trilógiát, akkor viszont azt. A világon a legszebb dolog úgy ébredni reggel, hogy az ember mellett ott a szerelme az ágyban. Kevésbé szép azonban a helyzet, ha az illetőnek már megígértünk aznapra valami olyasmit, amitől idő közben teljesen elment a kedvünk. Aki egyedül van, az sokkal rugalmasabban tudja változtatni a terveit.
4. Nekem személy szerint a régi életritmusom hiányzik a legjobban. Mindig is éjszaka voltam aktívabb, erre természetesen a sors egy pacsirta-típust rendelt mellém. Ilyen esetben többnyire a hozzám hasonló baglyok igazodnak a koránfekvő-koránkelőkhöz, mert mégiscsak az a normális, hogy az ember éjjel alszik és nappal dolgozik. Tehát ha mindketten egyszerre akarunk ébren lenni - amire azért mindkettőnkben megvan még az igény ennyi év után is -, akkor ágybaparancsolom magam kora este (éjfél) és megpróbálok hajnalok hajnalán (nyolc) felkelni.
5. Lehet, hogy ez csak nosztalgia, de hiányozni tud az érzelmeknek az a kamaszos intenzitása is. Amíg az ember szingli, sokkal erősebb érzelmeket vált ki belőle minden. Pozitív és negatív irányban is. Minden sokkal nagyobbat üt, minden mintha mikroszkópon keresztül látszódna. Aki facér, az a legapróbb elutasító gesztust is a világ legnagyobb tragédiájaként tudja megélni, miközben a megfelelő személytől a megfelelő időben egy kétsoros SMS is akkora flash tud lenni, mint semmi más azóta sem. Borzasztóan igénybe veszi néha az embert ez az érzelmi hullámvasút, de később tud hiányozni. Egy tartós kapcsolatban csillapodnak ezek a szélsőségesen intenzív érzelmek és a helyét jó esetben egy teljesen másfajta, megbízhatóbb szeretet veszi át. Ami nem csapong, nem utaztat, viszont lehet építeni rá.
Amikor első este elküldött, tudtam, hogy még nincs veszve semmi. Ne haragudjak, a csókok nem jelentenek semmit, meg az ölelések, és semelyik pillantása sem volt az, mint aminek én gondoltam...
Az első pillanattól kezdve vágytam rá. Érezni akartam egy norvég ölelését.
Aztán a következő éjjel, ott voltunk meztelenen, szexeltünk, de távol volt. Messze mindentől és mindenkitől.
Tőlem. És ez volt a legfájdalmasabb. Vele akartam aludni, de nem akarta. Azt mondta minden jó volt, élvezte, de túl részeg, fáradt és a poppers sem segített neki...és tudja, hogy ezt nem kellene. Várja otthon a barátja.
A Soho közepén próbáltunk valami intimitást belecsempészni a búcsúzásba, de mindenki minket nézett elég jelentőségteljesen, így mindez elmaradt.
Niels lelkész úr, gyűlölt pasi-gyűjteményem része lett. Egy újabb halva született vágy.
Mindene fáj, kiváltképp a tüdeje. Minden lélegzetvétel fájdalmas neki. Öt daganatot szedtek ki a tüdejéből.
Azt mondta, fél, hogy a műtét nem fog sikerülni és meghal. Nagyon kockázatos volt a műtétje. "Mi lesz, ha meghalok?"- kérdezte. Legyintettem rá először, aztán belegondoltam. Tényleg, mi lesz, ha egy fiatal, életerős férfi meghal?
Egy baráttal kevesebb lesz és valami biztosan kiveszik majd a világból...Nem tudom, hogy mi. Ebbe még belegondolni sem merek.
Mikor ma kijöttem a kórházból, azon gondolkodtam, hogy mi adhat erőt egy nem hívő srácnak, ha a halállal kell szembenéznie?
Hinni ma már nem azért hiszük, mert félünk a haláltól...De a hit, az Istennel való kapcsolat igenis tud erőt adni...Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Nála ez az opció nem létezik. Mivel nyugtatja magát?
Egy mozzanatra mindig emlékszem majd. Mikor teológusként nagyon kibasztak velem, akkor úgy éreztem, hogy az egésznek semmi értelme sincs. S talán Isten sem létezik. És az egész lelkészesdi, egyházasdi, hitesdi voltaképpen egy nagy átbaszás. Leszedtem minden keresztet a falról, minden teológiai könyvet félredobtam, és kijelentettem, hogy mától önállóan élem az életem.
És akkor megtorpantam. Olyan volt, mintha egy feneketlen mély szakadék szélén lennék, és az utolsó pillanatban, mielőtt még a lábam elhagyná a biztos talajt, mielőtt még végérvényesen beleugranék...visszahőköltem. 10 percig tudtam Isten létezése nélkül lenni.
az utóbbi napok nagyon hajszoltra sikeredtek. Csak mentek a napok, az órák, a percek, és valahogy magamra sem tudtam figyelni.
Csak az jött vissza magamank magamról, hogy kövér vagyok. Borzasztóan, visszafordíthatatlanul kövér vagyok. Agnusdei is megerősítette, hogy valószínüleg ezért nem jössz el...Azért nem találkoztunk még, mert még mindig kövér vagyok.
Ígérem elkezdem. Holnap. Mert azt hiszem, nincs sok időm már.
Felszálltam ma a villamosra, és megláttam egy meleg srácot, aki a párjával arról beszélt meleg körben, hogy szeretnének gyereket. És babakocsival volt. Benne pedig a gyerek. Csodálatos baba volt.
Nem vett észre. Odaült mellém, de nem vett észre, végig a gyereket nézte...Kurvára büszke volt rá. Néha kinézett az ablakon bele a semmibe...és boldognak tűnt.
Megtanultam szeretni ezt az országot, ezt a várost, a nyelvem, a kultúrám, és bizonyos értelemben magamra is találtam. Olyan vagyok, mint Tarlós a 2009-es kampányban: tudom, hogy mit kell csinálnunk. Azaz, tudom, hogy mit kell csinálnom. Minden rendben halad.
Munkám is lett és ha minden igaz, akkor hamarosan rendbe jövök anyagilag is. Bevállaltam egy csomó munkát, tervet, ha minden igaz, 4-5 év múlva már doktor leszek, 2 diplomával, doktori fokozattal, és három fél diplomával.
Na, akkor lesz majd csak ciki, hogy nincs nőm. Mert 4 év múlva már minden emberi várakozást túlteljesítve lesz végzettségem. Csak még nőm nem lesz. Ami kellene. Szerintük.
Nos, a dolog úgy áll, hogy ha így megy tovább, akkor még nagyon pasim se lesz.
Eddig se volt nagyon.
Nem igazán tudom, hogy mi, de valahogy az elmúlt 9 évben, mióta öntudatos, társkereső meleg vagyok, alig volt egy-két értelmes kapcsolatom.
Persze, túlrágtam már vagy hatszázszor magam a miértek keresésén. De nagyon okosabb nem lettem.
És valahogy az utóbbi napokban újra megszállt ez a magány...Valahogy újra és újra eszembe jut. Annyi különbséggel, hogy ezelőtt nagyon bántott, ha valaki nemet mondott, ma már annyira nem fáj az elutasítás.
Most, hogy elengedtem Sanyit, aki váltig azt hiszi, most, hogy megmondta a feleségének, hogy meleg és megcsalta férfiakkal, boldog lett, és semmi sem fog változni a vele való viszonyában, újra és újra hallom Agnusdei mondatát: "Sanyi volt az elmúlt két évben az egyetlen, aki ekkora érdeklődéssel volt irántad..."
Tulajdonképpen Ricsi óta nem érdeklődött irántam, nem hogy "ekkora" érdeklődéssel, hanem semmilyen érdeklődéssel...Azaz, Ricsi és Sanyi óta, a kutyát nem érdekeltem. Ez cirka 2 év, Ricsivel 2007 tavaszán jártam. Sanyival 2009 nyár végén találkoztam, és ősz elejéig tartott ez a valami...Azaz, 2 és fél év.
Tehát, ha 2 és fél évente jön valaki egy kis érdeklődéssel, akkor 40 éves koromig 4 ember felbukkanására számíthatok. Feltéve, ha nem jön egy kicsit nagyobb lelkesedéssel és engem is érdekel a lelkesedése.
Csak az a ciki, hogy nem olyan rég ért véget Sanyi érdeklődése.
Vasárnap lesz 9 éve, hogy Budapestre költöztem egy kisváros fülledt légköréből. Tudatosan választottam Pestet. Tudtam, hogy itt végre megélhetem a melegségem, hogy itt van lehetőség.
És lett lehetőség. 9 év alatt, egy meleg magazin készítője lettem, sokat csalódtam, sok butaságban vettem részt, sok butaságot csináltam, de nagyon megváltoztam. Sok ez a 9 év. Életem majdnem egyharmada.
Tudtam, hogy a melegségemmel valamit kell csinálnom. Hogy abban dülőre kell, hogy jussak. És baromi egyedül voltam vele. Baromi egyedül. Csak Sasi, a főszerkesztőm volt velem és Józsi. Ő nagyon kedvesen minden kedd estét végigbeszélgette velem. Támogatott. Amit talán sosem tudtam neki megköszönni.
Józsi pedig igazi apámként bánt velem. Nélküle sehol sem lennék.
Ahogy teltek-múltak az évek, rá kellett döbbennem, hogy a melegségem elfogadása, csak egy lépés volt. Van itt több is. Nagyobb feladat.
Méltóvá kell válnom a boldogságra. Azt hittem, hogy jogom van a boldogsághoz. Pedig nincs. A boldogságot ki kell érdemelni. A boldogsághoz méltóvá kell lenni.
A boldogsághoz látni kell magam. Olyan pőrén, olyan meztelenül, ahogy csak lehet. Műtéti lámpa kell. Vakító fény. Hogy ne maradjon semmi sötéten.
A boldogsághoz el kell indulnom önmagam felé. Felnyitni a sebeket, belemenni a fájdalmaimba, a hiányaimba, minden eltakart és letakart sérülésembe.
A boldogsághoz meg kell tudnom bocsátani. Magamnak. Neked. Másoknak. Nem mentségeket, nem kifogásokat, nem magyarázatokat keresni és találni. Elengedni a megbocsátó gőgjét és felülemelkedettségét. Megállni. Magam előtt, és előtted. Elismerni a hibám, a bűnöm. Jóvátenni és továbblépni. Elfogadva, hogy ilyen is tudok lenni. Hogy ez is bennem van. És jó, hogy bennem van, mert megtanít valamire.
És ez szenvedéssel jár. Sok szenvedéssel. Megtisztulással.
Mert a magnak meg kell halnia, hogy növény lehessen.
Beültem Tiborral egy kísértetes horrorfilmre, és a film azon kívül, hogy érdekes volt, és persze vérfagyasztó, a végére propagandafilmmé változott a szellemek és a szellemvilág létezése mellett. Én persze egy legyintéssel elintéztem volna az egészet, hogy hát ez egy nagy mese, de már többedszerre éreztették velem, hogy teljesen hülye vagyok.
Mikor a szellemvilág, az asztrológia, a feng shui és a többi butaság az 1+3=4 biztosságával lenne egyenértékű, és én, mint ódivatú barom, ilyen tökéletesen egyértelmű és nyilvánvaló dolgot nem fogadok el. Mintha a föld kerekségét, vagy a Hold létezését vontam volna kétségbe.
Volt is egy párom, akik avval jöttek hozzám beszélgetni, hogy ők tudják miért élnek szarul: mert a kineziológus azt mondta, hogy azért, mert az egyik elmúlt életükben háborúban álltak egymással, mint két ellenséges tábor vezére. Merthogy mindketten vezérek voltak, egymás ellenségei...És hát két dudás egy csárdában...És ez kihat a jelenükre is. Így miután elmondták a szerintük való problémát, egymásra néztek, és kijelentették, hogy bocsánat, hogy jöttek, de most jöttek csak rá, hogy nincs is semmi problémájuk.
És a kineziológus a tuti.
Az egész persze azért is pikáns, mert a felvilágosodásban, ahol az elme világossága belengi a világot és megvilágosít minden egyházi sötétséget, és babonát, most mintha teljesen a fordítottjára fordult volna: most, én a felvilágosodást elfogadó (némi kritikával illető), 21. századi, azt hiszem eléggé progresszív lelkész, most én lettem a hülye: a túl felvilágosult.
Szabadságra lettünk ítélve.
S ahelyett, hogy élveznénk azt a szabadságot, amiért annyit harcoltak elődeink, mert szinte alig van valami a fizika törvényein kívül, ami korlátozna minket abban, hogy úgy éljünk, ahogy akarunk, ehelyett vágyunk vissza oda, ahonnan jöttünk: a babonák, a hiedelmek és a "valaki uralkodik felettem és megmondja hogyan éljek" világába. Ma is a villamoson egy csaj egy feng shuis baromságot olvasott, melyben kifejtette az író, hogy akkor lesz tartós a szerelem, hogy ha egy pohárba ezüst pénzt tesz, és azt a szoba keleti részélbe rakja...Brrrrr.
S az egész arra megy csak ki, hogy ne kelljen magunkkal szembenézni.
Nem is beszélve arról, hogy akkor most van az embernek szabad akarata vagy nincs?
Mert ha egy kicsi is van, akkor az egész egy nagy baromság.
Legszívesebben elsírtam volna magam, és átöleltem volna...De pityeregve a levegőt ölelgetni, és csókolózást imitálni, még sem lett volna komoly dolog.
Pedig ez komoly. Nem is beszélve Agnusdei ide vonatkozó megállapításáról: mióta ismerlek, ő az eddigi egyetlen, aki érdeklődést mutatott irántad. (Ennek lehangoló értelmezéséről inkább most nem írnék...)
Mert a lényeg, hogy van valaki, aki érdeklődést mutat irántam. És mai vallomásai életem egyik legszebb pillanatai voltak...
Arról beszélt, hogy mit kapott tőlem...Szerettem volna a szavába vágni, hogy az mind semmi, amit én kaptam tőle...
Vasárnap lesz 9 éve, hogy ide költöztem. 9 éve próbáltam valakit találni magamnak. És őt dobta a gép. Nem panaszkodom. Több, mint amire érdemes lennék. Ő az első, aki igazán értékel. És szombaton lesz egy hónapja, hogy találkoztunk.
Elmondta, hogy mit adtam neki. És hozzátette, hogy szerinte én pedig élni kezdtem.
És ez nagyon igaz. Valóban élni kezdtem. Szinte még mindig csak most tapogatom, félénken mozgatom a tagjaim. Mintha egy álomból ébredtem volna csak fel. Lehullt minden "kell", minden régi mozdulat róla, mint egy lepel. Nincs több társkeresés, nincs több próbálkozás, nincs több felesleges óra a net előtt...
Ő van. És én vagyok.
Messze, és mégis közel.
De hát a Nap is messze van, mégis érzem a melegét az arcomon.
Kiskoromban meg voltam arról győződve, hogy nekem különleges képességeim vannak. Hogy rám nem hat senki és semmi. Én vagyok a kivétel.
Aztán, ahogy felnőttnek kezdtem hívni magam, rájöttem, hogy semmilyen különleges tehetségnek vagy képességnek nem vagyok a birtokában. Ugyanolyan vagyok, mint bárki más. Hibázom, elbukom, beteg leszek, ilyesmi.
Magamat viszont nem sikerült azonnal megszeretni. Az valahogy váratott még magára.
Az egyik csávó, aki hozzám járt beszélgetni, sem tudott magával mit kezdeni. Közgazdász legyen vagy színész? A szülei persze közgazdászt akarnak belőle, de ő színész akar lenni. Küszködött szegény, bennem pedig megszületett a kérdés: jó színésznek tartod magad?
A srác lefagyott. Percekig ültünk a csendben.
Aztán elment. És többet nem jött vissza. Testvérével üzent, hogy köszöni, de rájött, hogy ő egy rossz színész lenne, és inkább közgazdász lesz. A színészet pedig inkább hobbi lesz neki. Én pedig azt üzentem neki vissza, hogy elfogadom a döntését, de ha úgy alakul, merjen másként is dönteni. Mert mindig lehet másként dönteni. Ez benne a titok.
Szerintem annak van igaza, aki nem felejtkezik el arról, hogy önmagunkat is tudunk kell szeretni.Sajnos a kereszténység ebből a szempontból hatalmas károkat okozott, mikor öngyűlöletre, meg "önmagunk megtagadására" szólított fel.
Az egész egy hatalmas nagy baromság. Isten akaratát, én Isten álmának nevezem. Hiszen mindannyiunkról van Istennek egy álma. Isten akarata, Isten álma nem erőszakos álom, hanem velünk együtt munkálódik ki.
Nyilván önmagunk szeretete- ahogy más felé való szeretetünk- sem merülhet ki abban, hogy pusztán szeretjük magunkat, a másikat. Sokszor önmagunk szeretete azt jelenti, hogy nem eszem meg azt a második diós pozsonyi kiflit, hanem elteszem holnapra...És ez mennyire ellene mond a mai világunk szerintem nagyon beteg "önjutalmazásának"!
"Ma megérdemled...", "Ma annyit dolgoztál, hogy igazán kiérdemelted magadnak...", "Senki sem mondhatja, hogy nem dolgoztál meg érte..."
Nos, ebben én sem vagyok (még) profi. Talán ez a tökéletes szeretet lenne, ahova úgy sem juthatok el. De azért mindennap megpróbálom.
Marad tehát az, hogy önmagam szeretetéhez először is pontosan kell ismernem magam, reálisan kell látnom az erős oldalam, és a gyengeségeim. És mindezeket felvállalni.
Na, de hogyan?- kérdezhetné bárki. És jogos lenne a kérdés.
Nekem két dolog segített. Az egyik a pszichodráma volt, amely megmutatta, hogy az embereknek valójában nagyon hasonló problémáik vannak. Akkor meg minek szégyenkezni, meg takargatni ugyanazt...
A másik pedig egy sztori Amerikából. Meghívtak egy városmissziós konferenciára, ahol egy kórházlelkész kifakadt, hogy hogyan is tudhatna ő 5 perccel egy műtét előtt bármi vigasztalót is mondani a betegnek. Erre azt mondta az előadás vezetője: Te semmit. De az Isten tud.
Bár ezt nem régen hallottam csak, de az üzenetét már korábban is próbáltam megélni. És ha belegondolok az életem folyásába, mindabba a sok abszurd és szinte hihetetlen kalandba, történésbe, ami az egész eddigi életemet kísérte, azt hiszem nem lehet semmi kétségem: az Isten jelen van. Ha pedig ő jelen van, akkor mit aggódjak bármin is?
Szóval engedni, hogy vezessen. Úgy, ahogy akar.
Csak az Isten békességére vársz, vagy a Békesség Istenére?
Csak Isten reményére vársz, vagy a Remény Istenére?
Csak Isten szabadságára vágysz, vagy a Szabadság Istenére?
Kezdetnek nem is rossz, ha a kérdések második felére várunk...
És tulajdonképpen mind a mai napig nem szeretem a kritikákat.
„Csodát mi sem tudunk csinálni!”- Interjú Steigler Sándorral, az LMBT fesztivált szervező Szivárvány Misszió Alapítvány kuratóriumának elnökével
A tavalyi és a tavalyelőtti felvonulásokhoz képest talán békésebb volt az idei felvonulás, és úgy tűnik, egyre több meleg érzi magának a meleg fesztivált. Az idei fesztivál tanulságairól és a következő lépésekről beszélgettünk.
NA VÉGRE (NV): Az első kérdés talán evidens: milyennek értékeled az idei fesztivált?
Steigler Sándor (SS): Egyszóval azt is válaszolhatnám, hogy sikeres volt a fesztivál idén is. A kulturális fesztivál, amelynek egy nagy része az LMBT- filmfesztivál volt, pótszékes teltházakkal zajlott. A Művész Mozinak évek óta ez a leglátogatottabb rendezvénye, ha nem számítjuk a Moziünnepet, amikor féláron lehet jegyet venni. Az Rainbow Party is a Corvin Tetőn telt házzal került megrendezésre, a felvonulás pedig a rendőrség segítségével békésen haladt, akik mindent megtettek, hogy a gyülekezőtől a végállomásig megérkezzünk és a buli helyszíneket is biztosították. A workshopok is sikeresek voltak, a gyereknevelésről, gyerekvállalásról szóló workshopra több, mint ötvenen jöttek el, ami szintén rekord! Az egyetlen szomorúságom, hogy a szélsőjobb ismét fenyegetett és pár embert sikerült megverniük. Sajnos meg kell említenem, hogy a meleg vállalkozók közül nagyon kevesen támogatták a fesztivált. Amikor bulinak helyszínt kerestünk, egyszerűen „elhajtottak” minket, nem foglalkoztak velünk. A fesztivál után pedig azon voltak felháborodva, hogy miért nem egy meleg helyre vittük a Rainbow Party-t. A Corvin tető 1800 férőhelyét mind kihasználtuk, annyian voltunk. Minden más meleg szórakozóhely kicsi lett volna. Melegek, heterók együtt tudtunk ünnepelni és bulizni. És ez nagyon jó jel.
NV: Sok kommentár kiemelte, és nekem is az volt az érzésem, hogy kevés meleg érezte ezt igazi ünnepének.
SS: Akik eljöttek, azok támogatták, de tudomásul kell vennünk: sajnos a felvonulás nem mindenki számára vállalható még. Sok a félelem. Én továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy ott kell lennünk és fel kell vonulnunk. És ma már egy kicsit a meleg méltóság menet többről is szól: a magyar társadalom sokszínűsége mellett kell kiállnunk. Minden ember úgy szeretné élni az életét, ahogy akarja. Ehhez azonban jogok kellenek.
NV: Emlékszem, mikor tavaly beszélgettünk a megválasztásod után, akkor arról is volt szó, hogy a fesztivált megpróbáljátok még inkább a magyar meleg közösség fesztiváljává alakítani. Milyen lépéseket terveztetek és mi valósult meg ebből?
SS: Igen, valóban ez volt a célunk, de sajnos lépéseinket mérsékelt siker koronázta csak. Abból indultunk ki, hogy a fesztivál a magyar LMBT- közösség fesztiválja, és nem egy szűk társaságé, még ha a szervezés miatt csapatban is kell dolgoznunk. Elsőként létrehoztunk egy e-mail címet, ez a NA VÉGRE oldalain is olvasható volt, ahova ötleteket, témákat, szlogeneket vártunk a fesztivállal kapcsolatban. Nem sok ilyen ötlet érkezett. Beszélgetést kezdeményeztünk a meleg vállalkozók és meleg szórakozóhelyek tulajdonosaival, de sajnos ott is csak az ötlet szintjén fogalmazódtak meg vágyak, a megvalósításban már nem álltak mögénk. Felvetődött például egy Pride –kártya ötlete, amivel a fesztivál idejénolcsóbban lehetett volna inni, enni a meleg szórakozóhelyeken, de sajnos ez is csak az ötletek-szintjén maradt. A Szivárvány Misszió Alapítvány szinte teljes kuratóriuma lecserélődött, és szervező barátaim számára ez volt az első Pride. Most vagyunk mi is a kiértékelés szakaszában, de egy biztos: az utat, amelyet elkezdtünk folytatni szeretnénk. Még interaktívabbá tenni a fesztivált, hogy a mottót, a témát is együtt találjuk ki. A meleg vállalkozókkal és tulajdonosokkal is tovább szeretnénk folytatni a beszélgetést és ösztönözni őket is az eredményesebb együttműködésre. Itt szeretném megjegyezni, hogy idén nem voltak transzvesztiták a menetben. Pedig nekik is ott lenne a helyük.
NV: Mindez szépen hangzik, de nekem úgy tűnik, mintha kicsit előreszaladtál volna. Szerintem ma még nem az a kérdés, hogy milyen legyen a fesztivál, hanem vissza kellene egy kicsit lépnünk, hiszen a ma magyar LMBT- közössége leragadt volna annál a kérdésnél, hogy kell-e egyáltalán felvonulás…
SS: 2007, 2008, 2009 évek felvonulásai számomra azt üzenték, hogy a magyar társadalom még nem olyan toleráns velünk szemben, mint hittük. Ennek ellenére én azon az állásponton vagyok, hogy fel kell vonulni, meg kell tartani a felvonulást. Ha nem rendeznénk meg, akkor az egy nagyon komoly visszalépés lenne közösségi szempontból, és nem látom azt a helyzetet, ami majd az utánunk következő nemzedéket arra sarkallaná, hogy felvonuljanak. A felvonulás mindig egy előrevivő esemény, amely kötelez és amely médiafelületet biztosít annak, hogy minden ember úgy éljen ebben az országban,ahogy neki tetszik. Az, hogy Budapesten 2009-ben kordonok közt kell felvonulnunk, az nem az LMBT- közösségről, hanem a magyar társadalom állapotáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Nem a melegek miatt kellenek a kordonok. Ameddig csak homofób rigmusokat skandálnak, transzparenseket mutogatnak és amíg nem zavarják a menetet, és nem akarnak megverni senkit, addig nem kell kordon.
NV: Amikor a felvonulásról van szó, sokszor előjön a transzvesztitákkal szembeni kirekesztés még meleg oldalról is. Számomra ezek a hangok egy kicsit a meleg kultúra nem-tudásáról is szólnak…
SS: Ebben igazad van, bár én máshonnan közelíteném meg a kérdést. Sokszor hallottam azt a kijelentést, hogy a homoszexualitás valójában csak és kizárólag a szexről szól, és „meleg életmódról” beszéltek. Pedig nekünk nincs meleg életmódunk, hanem életünk van! Ugyanolyan értékes, mint bárki másé. Sok melegnél látom azt, hogy megállnak az életmódnál. Nekik az elég. Elég, hogy legyenek meleg bárok, meleg éttermek, szórakozóhelyek. De van egy ugyancsak ilyen fontos réteg, akik ennél többet szeretnének. És nekem a gyermekvállalásról szóló workshop sikere erről beszélt. Hogy igenis van egy réteg az LMBT- közösségen belül, akik mernek nagyot álmodni, hogy egy klasszikust idézzek. Ennek egy része meg is valósult a nyáron. De új célokat is ki kell tűznünk, amibe aztán az LMBT- közösség bele tud majd nőni.
NV: Sajnos amiről beszélsz, csak egy kisebbség kisebbsége. Hogyan lehetne szerinted erősíteni a magyar LMBT- közösséget, hogy merjen felnőni ezekhez a célokhoz?
SS: A Háttér Társaságnak volt egy nagyon jó kezdeményezése, ahol arra hívták fel a figyelmet, hogy a melegséget nem csak a bárokban lehet és kell megélni. Amikor a beszélgetésben résztvevők saját kirekesztettségükről kezdtek el beszélni, akkor döbbentek rá, hogy dolgunk van még itt. Kérdésedre válaszul annyit tudok mondani, hogy ilyen és ehhez hasonló identitáserősítő beszélgetésekre ma is szükség lenne. De azt hiszem, amíg Magyarországon nem ismerjük fel újra a szolidaritás, a közösségért való áldozathozatal, az önkéntes, közösségi szolgálat fontosságát, addig marad minden így. Csodát mi sem tudunk csinálni.
NV: Úgy tűnik, 2010 tavaszától és őszétől új politikai felállás lesz, elég csak a Jobbik esélyeire gondolnunk. Hogyan készültök fel erre a változásra?
SS: A törvényeknek kell megvédeni minket. Nagy változásra nem kell felkészülnünk, hiszen a mostani politikai helyzetben sem foglalkoznak velünk. Március óta szeretnénk találkozni az esélyegyenlőséggel foglalkozó szakállamtitkárral. Hasztalanul. Eddig sem nagyon nyertünk, eddig sem jöttek pénzek. Az idei fesztivált is, majdnem teljes egészében a holland és a brit nagykövetségek pályázataiból finanszíroztuk. Ezért kell a jövőben jobban összetartanunk, gondolok itt a meleg vállalkozókra, tulajdonosokra. És persze az önkéntesekre. Akik nélkül idén sem jöhetett volna létre semmi.
Info box:
Ahogy az a riportban is elhangzott, a fesztivált szervező Szivárvány Misszió Alapítvány az értékelést végzi. Október vége felé lesz nyilvános a fesztivál pénzügyi és más egyenlege, amelyet a fesztivál honlapján a www.budapestpride.hu oldalon hoznak nyilvánosságra.
„A melegség nekem nyugalmat adott”- interjú Nádasdy Ádámmal
Az idei LMBT fesztivált Nádasdy Ádám író, költő, műfordító, az ELTE egyik tanára nyitotta meg. Bár régóta lehetett róla tudni, hogy meleg, mégis úgy tűnhetett sokak számára, hogy most beszélt melegségéről először nyilvánosan. A fesztivál után beszélgettünk vele.
NA VÉGRE (NV): Aki egy kicsit is figyelemmel forgolódott a közéletben, annak elég egyértelmű volt, hogy meleg vagy. Miért pont most vállaltad magad?
Nádasdy Ádám (NÁ): Mert most kértek fel rá. Eddig sem csináltam belőle nagy titkot. Az Élet és Irodalom című lapban is volt velem egy interjú, akkor is beszéltem a melegségemről. Versesköteteimben is többször előjön, a rádióban is meséltem erről. Talán azért tűnik úgy, hogy először beszélek magamról, mert nem vagyok „celeb”, nem vagyok a média homlokterében. Most kellett „hivatalból” odaállnom. És odaálltam.
NV: Változott valami azóta körülötted, hogy kiálltál?
NÁ: Nem, nem néznek rám másként. Tényleg mindenki tudta rólam. Sőt, volt, aki megköszönte vagy meg is dicsért.
NV: Az egyetemen tudják rólad, hogy meleg vagy?
NÁ: Igen.
NV: Hogy viszonyulnak hozzád?
NÁ: Ott ez nem téma. Mondhatnám úgy is, hogy egy jól nevelt, polgári légkör uralkodik. Biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én meleg vagyok, de ez nem téma.
NV: A saját és más melegek életét ismerve, nekem szerencsésnek tűnsz. Akkor miért nem voltál vagy éppen vagy a melegjogi harc „sűrűjében”?
NÁ: Az előző párom nagyon visszahúzódó típus volt, nagyon elzárkózott minden ilyesmitől, én pedig alkalmazkodtam hozzá. A mostani párom, már sokkal természetesebben éli meg a melegségét, így végül is benne lehetnék- ahogy fogalmaztál- a „sűrűjében”, de azt hiszem, én nem vagyok az a mozgalmár típus. Ha muszáj, megszólalok. Édesanyám egy igazi polgárasszony volt. Ő mondta, hogy „nagyon örülök a sikereidnek, és hogy szemet hunynak a magánéleted felett…” Azt hiszem, egy csomó helyen nem érdekli az embereket a magánéletem. Talán, ha gyerekeket tanítanék, talán elgondolkodnék azon, hogy ott-e a helyem, de felnőttekkel vagyok körülvéve…
NV: Nehezen fogadtad el a melegséged?
NÁ: Igen. Sokáig féltem, küszködtem, próbáltam elmenekülni előle. Meg is nősültem, két lányom van. A melegségem először sok gondolkodnivalót adott. Foglalkozni kellett vele. Sok tépelődtem, hogy miért kell nekem ez az egész, meg evvel az egésszel foglalkozni. Méltatlannak éreztem az egész témát ahhoz, hogy ennyit gondolkodjam rajta, meg, hogy másnak miért nem kell evvel foglalkoznia. Csak nekem. Mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem, de belecsöppentem.
NV: Mi volt a legnehezebb melegséged elfogadásában?
NÁ: Jófiú akartam lenni. „Normális” életet akartam élni, „normális” akartam lenni. Nem akartam színes életet élni. És nekem úgy tűnt az elején, hogy a meleg élet ezt jelenti. Így hát az akkori meleg élet nem is vonzott. Igazából mind a mai napig a meleg kultúra színes forgatagában, a boák, a tüllök világában nem is igazán találom a helyem.
NV: Milyennek láttad még az akkori meleg közösséget?
NÁ: Én 1978-1980 tájékán kezdtem figyelni a meleg közösséget, mint már meleg. Ivánnal diszkréten éltünk, keveset exponáltuk magunkat. Amit láttam belőle az nagyon kicsi volt, nagyon fülledtnek éreztem, ahol mindig minden hír pillanatok alatt végig futott…
NV: Milyennek látod most? Sokan azt mondják, nincs is LMBT-közösség már.
NÁ: Nagyobbnak, felszabadultabbnak, érdekesnek, sokrétűnek. Tetszik, hogy sokkal több meleg él stabil párkapcsolatban. Előbújtak, élik az életüket, dolgoznak. Különösen jó látni, hogy egyre több leszbikus pár is vállalják magukat. Szerintem nagyon jó irányba fejlődött e téren a világ. Rengeteg meleg film készül, sorozatok, ahol nem ellenszenvesek a melegek. Egyszerűen beszélni lehet róla, és ma egyre inkább emberi vonásként kezelik a melegséget. Elég csak a Sziget fesztiválra gondolnunk. A Magic Mirror sátor, a meleg sátor az egyik legszebb és a legnépszerűbb sátor az egész fesztivál alatt. Az, hogy mennyire van közösség ma, nem tudom megítélni. Nekem az évenkénti fesztivál ténye is sokat mutat. Csapatként tudtak együtt dolgozni egy közös célért. Ez egy nagy dolog. Ennek örülni kell. Mikor én voltam fiatalabb, akkor mindez elképzelhetetlennek tűnt, túl volt minden emberi lehetőségen… Egy kicsit talán ezért is irigykedem azokra, akik most fiatalok.
NV: Tetszik az optimizmusod. De közben pedig sok fiatal nem mer elmenni felvonulni. Szükség van szerinted felvonulásra? És mit kellene még tenni, hogy ne kordonok között kelljen felvonulni?
NÁ: Mindenképpen szükség van a felvonulásra. Most persze kicsit színtelenül, kicsit visszafogottan kell felvonulni, de fel kell vonulni. A többség provokációja nélkül. Kicsi ingerlés persze kell, hiszen csak így teszi a média közbeszéddé a melegség témáját a társadalmunkban. Nem tudunk mit csinálni, a média így működik, és nekünk ehhez alkalmazkodnunk kell. A felvonuláson kívüli teendőkre szerintem csak a régi recept működik, és ezt nem lehet megúszni: sokkal több melegnek kellene nyilvánvalóvá tennie vonzalmát. Persze mindenkinek mérlegelnie kell, de ha nem kell tartani senkitől és semmitől, akkor mondjuk el. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég ha úgy viselkedünk, úgy beszélünk társunkról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy együtt vagyunk: „Imádom Gézát, de egy lusta disznó!” Vagy amikor az új kolleganő alakját vesézik ki a kollegák, nyugodtan megjegyezhetjük: „Engem ez nem érdekel, én meleg vagyok!” Persze az én helyzetemből könnyű tanácsokat osztogatni…, de talán több bátorsággal többre is mennénk…
NV: Sok idősebb meleg mondataiból kiérzek egyfajta keserűséget is. A te mondataidban nincs keserűség.
NÁ: Azért kicsit irigy vagyok…,mert tényleg rossz volt akkor. Sosem tudhattad, hogy mikor ki figyel meg, minden lépésedet figyelhették. Nem biztos, hogy figyelték, de figyelhették. Ettől az állandó készenléttől tényleg úgy tűnt, mintha megfigyeltek volna. De keserűség nincs bennem. Megöregedtem. Ezen most mit bánkódjak? Élem és élvezem az életem. Az életkorral amúgy is jön némi bölcsesség is. Csak néha leszek dühös.
NV: Kire, mire vagy most dühös?
NÁ: A Magyar Asszonyok Szövetségére, vagy mi a nevük, ha egyáltalán léteznek. Napokig dúltam-fúltam, hogyan mondhatnak ekkora butaságot a 21. században… (Ékes Ilona fideszes képviselő, valamint a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége, a Nemzeti Pedagógus Szövetség, a Magyar Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesülete és a Nők a Nemzeti Egységért Mozgalom levelet írt Tóth Gábor budapesti rendőrfőkapitánynak, hogy az idei meleg méltóság menetét tiltsa be, mert veszélyt jelent a közerkölcsre, a közbiztonságra és a közrendre. Idén különösen indokoltnak tartották a tiltást, mivel az iskolaév kezdete után valószínűnek tartják, hogy a menetet felügyelet nélküli kiskorúak is látnák. Válaszul a menetben többen „Mi azért szeretünk, Ica!” feliratú transzparenset vittek.- A szerk.)
NV: Boldog embernek tartod magad?
NÁ: Igen.
NV: Honnan jön ez a boldogság? Egyfajta megelégedettséget is érzek a mondataid mögül.
NÁ: Pedig vannak könyvek, amelyek elolvasásra várnak nálam, vannak emberek, akikhez nem kerültem közel, pedig lett volna rá esély, és pár dolgot még meg is kellene írnom…És talán a vagyon…az valahogy sosem jött össze. És sokszor úgy érzem, hogy mások többre vitték, mint én. De jó ez így.
S hogy honnan jön a boldogság? Azt hiszem, a melegség nekem nyugalmat adott. Nyugalmat a sok önfaggatásból, a meneküléseimtől…
NV: … jól értem, hogy a melegségeddel való megbékülés a helyére tett mindent, mintha egy kirakós játék darabjai kerültek volna a helyükre?
NÁ: Igen, így valahogy. És mindig párban akartam élni.
Info box:
Nádasdy Ádám
1947-ben született Budapesten. Angol-olasz diplomát szerzett az ELTE-n. 1972 óta az ELTE Angol Tanszékén tanít. Fő kutatási területe a hangtan. Több angol nyelvkönyv, gyakorlókönyv szerzője. Újságokba is ír ismeretterjesztő cikkeket a nyelvészetről. Emellett több verseskötete jelent meg, és számos színdarabot fordított angolból (köztük több Shakespeare-művet).
Az elmegyógyintézetben az egyik látogató megpillantott egy ápoltat, amint az előre-hátra dülöngélt egy székben, miközben gügyögve, gyengéden és megelégedve ismételgette: "Lulu, Lulu ...".
- Mi baja ennek az embernek? - kérdezte a doktort.
- Lulu. Az a nő faképnél hagyta őt - hangzott az orvos válasza.
Ahogy tovább haladtak, elérkeztek a gumiszobába, amelynek a lakója állandóan a falba verte a fejét, és közben azt dünnyögte: "Lulu, Lulu ..."
- Ennek is Lulu a problémája? - kérdezte a látogató.
- Igen - válaszolta a doktor -; Lulu végül is ehhez a férfihez ment feleségül.
Egy régi indiai mese szerint a kisegér, a macskától való félelme miatt, állandó szorongásban élt. Egyszer egy varázsló megszánta, és macskává változtatta. De akkor meg a kutyától félt. Ezért aztán a varázsló kutyává változtatta. Ettő1 kezdve meg a párductól kezdett el félni. A varázsló ekkor párduccá változtatta. Erre meg a vadásztól reszketett. Itt aztán a varázsló feladta. Visszaváltoztatta kisegérré, mondván:
- Bármit is tennék, úgysem segítene rajtad, hisz a szíved egérszív.
***
Volt egyszer egy koncentrációs tábor, abban élt egy fogoly, akit bár halálra ítéltek, mégsem félt. Szabad volt. Egyszer a börtönudvar közepére állt, és gitározott. Óriási tömeg gyűlt köré, hogy hallgassák, mert a zene varázsának hatására már ők sem féltek. Látván ezt, a börtön vezetősége megtiltotta az embernek, hogy gitározzon.
De a következő napon megint ott volt, dalolt és gitározott, és megint nagy tömeg vette körül. Az őrök dühösen elcibálták onnan, és levágták az ujjait.
De másnap ismét ott volt, énekelt és gitározott, már amennyire vérző ujjai engedték. Ez alkalommal a tömeg már éljenzett. Az őrök megint elhurcolták, és összetörték a gitárját.
A következő napon a férfi teljes szívéből énekelt. Micsoda dal volt az! Mennyire tiszta és felemelő! A tömeg vele együtt énekelt, és amíg a dal tartott, az ő szívük is olyan tiszta lett, mint azé az emberé, lelkük pedig törhetetlen. Az őrök annyira feldühödtek, hogy kitépték a férfi nyelvét. Félelmetes csend ereszkedett a táborra.
Mindenki legnagyobb meglepetésére, a férfi másnap is ott volt a megszokott helyén, és táncolt valami hangtalan zenére, amit csak ő hallhatott. Kevés idő múltán egymás kezét fogva táncolt mindenki a meggyötört, vérző kezű alakkal a kör közepén, miközben az őrök lába földbe gyökeredzett a csodálkozástól.
***
Kortársunknak, Sudha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a szó szoros értelmében elvágták a karrierjét, amikor a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bármennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt:
- A tánchoz nem kell láb.
***
Egy kvéker a háza melletti üres területen táblát állított fel, a következő felirattal: "EZT A FÖLDET ANNAK ADOM, AKI TELJESEN MEGELÉGEDETT."
Egy gazdag farmer hajtott el arra, megállt, hogy elolvassa a táblát, és így szólt magában:
- Ha kvéker barátunk ilyen könnyen megválik a földjétől, jobb lesz, ha én jelentkezem érte, még mielőtt valaki más elvenné. Gazdag vagyok, mindenem megvan, amire szükségem van, így hát megfelelek a feltételének.
Azzal be is kopogott az ajtón, és elmondta, hogy miért jött.
- Aztán te tényleg elégedett vagy? - kérdezte a kvéker.
- Tényleg az vagyok. Megvan mindenem, amire csak szükségem van.
- Ember - kérdezte a kvéker -, ha valóban elégedett vagy, akkor mi szükséged van még erre a földre is?
Ma szüret volt. Persze mindenkinek teher a szüret, nem is a pénzért csináljuk, mert baromira nem éri meg már. Tiszta ráfizetés.
De csináljuk álhatatosan. Permetezés, kötözés, kapálás, és még több várakozás. Aztán eljön a szüret ideje, amikor megízlelhetjük, megérinthetjük, élvezhetjük munkánk gyümölcsét.
Közben azért aggódunk is érte, kap-e lisztharmatot, leeszik-e a seregélyek a szőlőt, lelopják-e, elveri-e a jég...
Teljes a bizonytalanság egész évben. Mi mégis csináljuk.
Azt mondta ma Kati, a keresztanyám, hogy ha nem csinálnánk, abba Papa megtörne lelkileg. Úgy szereti azt a szőlőt.
Mi pedig, a család, tanultunk valamit Papától. Mert hát nem volt mit tenni, Papa iránti szeretetünk rákényszerített a várakozásra minket is. Sőt együtt kell vele örülni a 19 fokos cukortartalomnak, a szép időnek, a társaságnak.
Most, hogy mi az unokák is felnőttünk, a szüretek teljesen átalakultak.
A gyerekkorunkból megmaradt fáradtságos, unalmas szőlőszedések átváltoztak a közös idő eltöltése feletti örömre, találkozásokra, beszélgetésekre...közös nagy evészetekre, nagy poénokon való röhögésekre.
Megtanultuk ettől a 81 éves embertől, hogy nem lehet a dolgokat mindig és csakis a hasznosságuk alapján nézni. Fontos szempont, de nem az egyetlen. Lehet a dolgokat más szemmel is nézni.
Hogy tanuljunk meg örülni annak, amink van. Lehet, hogy sokat kell várni a szőlőre, hogy fárasztó a szüret, de van, akivel lehet beszélgetni, akit még jobban meg lehet ismerni...És aki ott van. A melletted lévő tőkénél...
Mióta szerelmes lettem, azóta valahogy beindultak a dolgok. Még hozzá felfelé.
Új távlatok nyíltak meg előttem, új feladatok, új kihívások, s talán anyagilag is rendeződik az életem.
Nagyon büszke voltam magamra, hogy az ég milyen csodálatos szerelemmel ajándékozott meg, hogy megtanultam követelések nélkül türelemmel szeretni, szavaimmal gondoskodni róla, soraimmal átölelni és betakarni...és tudatni vele, hogy bár messze vagyok tőle, mégis nagyon közel van...és még mindig egy lelkész ágyában keresgél valamit:) Közben Bröfinek hív, amit imádok, malacról küld képet, megjegyzi, hogy sikeresen összehasonlított és mindenben én találtattam jónak...Kedvesen évődünk, nem sietünk el semmit, aztán vagy lesz valami, vagy nem.
Közben betegen végig AgnusDei barátom mellett voltam, és nyugtatgattam, hogy HIV negatív lesz tesztjének eredménye, ami be is jött.
Kaptam még egy munkaajánlatot, tele pénzzel. Ha összejönne, jó gazdag lennék:)
Elmentem tanítani, a srácok bámulatosak voltak, rengeteget fejlődtek. Ha így folytatják nem lesz ott baj.
És akkor mindig történik valami.
Nagymamám hívta anyámat suttogva, hogy gyermekkori barátnőm nagymamája, akit vagy 10 éve nem láttam azt terjeszti rólam, hogy azért nem vettem el az unokáját és azért nem kapok állást az egyházamban, mert meleg vagyok.
Persze nagymamám szóhoz sem jutott, anyám pedig tudomást sem akart venni a dologról. Ilyenkor mindig szégyenérzet fut át rajtam. Hogy a rejtegetett titok kiderült.
Hogy bár szuper ember vagyok, de akkor is csak van egy gyenge pontom: az, hogy meleg vagyok. És mintha szégyellenem kellene magamat. A kisszerű emberek, az unatkozó nyugdíjasok örömtáncot lejthetnek: lám-lám csak megtalálták a büszke nagymama unokájának a gyenge pontját, lám-lám nem minden arany, ami fénylik. Még sem olyan tökéletes a Nagytiszteletű Úr...
Hát nem. És sosem akartam tökéletes lenni. És nem is jött össze.
Csak az irigység, a pletyka mindig zavar. Mert idegen tőlem.
"Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat; ha bús vagy, akkor meg akarom felezni veled a bánatot és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet; ha pedig beteg vagy, ápolni foglak; és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol - s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz és karom ölelni fog. És ha nem kívánsz, távol leszek; és ha ismét akarsz, ott leszek nálad. És ha előtted halok meg, úgy rendjén van és le kell mondanod rólam - ám ha te hagysz engem itt hátra, akkor követni foglak a máglya tüzén keresztül, mert nem akarok nélküled élni egyetlen napot sem."
(Francis William Bain)
1. "Mit keresek én itt egy lelkész ágyában?"
Magán is meglepődött. Az egész persze borzasztó valószinűtlennek tűnt. Pedig így volt.
Néha én is beleborzongok abba, hogy milyen furcsa fordulatokat is hoz az élet. Hány és hány lehetetlen helyzetben is voltam már...De mindegyiket akartam. Kerestem a helyem.
2. "Mit keresek én itt egy lelkész ágyában?"
Egy lelkésszel osztotta meg az ágyát. Teste melegét. Csókjait. Ölelését. De nem volt számára "a" lelkész. Egy ember volt, aki szereti őt. A lelkész pedig ennek örült a legjobban...Felszabadult. Megszabadult.
3. "Mit keresek én itt egy lelkész ágyában?"
Az ágy milyen központi bútordarab. Minden átlényegülés helye. A születésé, a halálé...az orgazmusé...A kis halálé...
Zuhantunk. A vállán pihentem el. Közünk lett egymáshoz.
4. "Mit keresek én itt egy lelkész ágyában?"
Hogy mit keresek egy lelkész ágyában? Magamat. És őt. Minket. Szárnyakat.
"Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál."
(Francis William Bain)
"Pillám alatt összetört ezer álom
s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbírni nem tudom már. "
(Szabó Lőrinc)
1.
Elindultam az úton, arcomon mosollyal. Az első lépés után ért el hozzám a felismerés: ha odaérek a tornateremhez, akkor ő ott lesz.
Ő. Ott. Lesz. Akire annyit vártam, akiért minden konspirációra kész voltam, és akiért összefogott minden jólelkű boszorkány...
Ő ott lesz. Türelmetlenül hívott. És akkor elkezdtek futni a lábaim. A vérnyomásom az egekbe szökött, a gyomrom összeszorult, az adrenalin cunamiként kapott el magával, a szívem majdnem feladta...
Már csak 5 méter, már csak 4, már csak 3, és akkor talán a bokrokat úgy vágták, hogy kilátszik majd a feje...
Már várt. A mosolyával. Összevillantak a szemeink. Jövök már, jövök...
Kezében ott volt a fényképezőgép. Úgy, mint régen. A helyemen voltam. Tudtam, hogy már nem érhet baj...
2.
Egész nap vártam rá...és becsukta az ajtót. Ketten maradtunk a házban.
Olyan volt, mint mikor egy állami gondozott kisgyereket elvisznek egy családba karácsonykor. És az egész család készül rá, és a fa alatt ott van egy halom ajándék... Látni, ahogy beleborzong a gyönyörbe, mert nem tudja, hogy melyik csomagot is nyissa ki...
Csókoljam, öleljem, vagy egyszerűen csak a szemébe nézzek, tépjem le róla a ruhát, simuljak oda hozzá? Nincsenek falak, nincsen távolság. Már nincsenek...
Ott állt előttem tétován.
A távolságot, mint üveggolyót megkaptad. Óriások lettetek.
3.
Ráfeküdt az ágyra. Föléje hajoltam. Vadul akartam csókolni, magamévá tenni...Mégis gyengéd voltam. Gyengéden akart landolni az a csók...és én gyengéden is csókoltam meg. Mintha hajszálvékony porcelánból lenne, úgy vigyáztam rá. Csak ujjbegyeim érintették az arcát...
4.
Vékony szája száraz volt. Megnedvesítettem az enyémmel. Beletúrtam erős, és dús hajába. A kezeimhez simult testével...
Mellé feküdtem. A szívdobogását akartam hallani, hogy lüktet benne az élet...Vadul dübörgött. Szorosan magához ölelt. Hazaértem.
4.
Mohón lakmározott belőlem. A nyelvével végigszántotta a nyakam, a mellkasom, a hasam, a lábaim. Úgy játszadozott velem, mint aki tökéletesen birtokában van annak, hogy nyert ügye van, mégis mintha be akarta volna bizonyítani, hogy hozzám tartozik.
Játszadozott velem. Élvezte, hogy gyönyört okozhat. Hogy azt adhatja, amire vágyom. Gyönyörködött a testemben. Beleborzongott, mikor rajtam volt a sor.
Védtelenül fogadta minden csókom. Engedte, hogy elrepítsem. A teste új életre kelt. Behúnyta a szemét, hagyta, hogy kényeztessem, hogy átjárja a boldogság.
Keményen ragadta meg a csípőmet. Határozottan tartotta, mikor belémhatolt. Mohón járta át testem zugait.
Behúnytam a szemem és próbáltam megélni minden pillanatot. akartam, minden sejtem akarta. Osztódni, egyesülni vágytam. Oldani és oldódni vágytam. Más akartam lenni. Levetni minden páncélom, magam mögött hagyni minden magányom, minden szégyenem, minden percet, mikor őrülten hiányzott.
A nevét akartam suttogni, mikor elmegyek. Mindennel elhalmozott. Ölelt, csókolt, meleget adott, magához szorított. Szeretett.
Pár napig velem volt. Pár napig minden tökéletes volt. A hivatásom, a szerelmem együtt. A teljesség. Talán sosem voltam ilyen közel Istenhez sem.
A legjobb voltam. Bátor, lelkes, magával ragadó. Boldog.
5.
Este vizet ittunk...Én vedeltem. Azt mondta, hogy én egy malacka vagyok, egy röfi. Keresztnevem első betűjét hozzátéve kaján mosollyal az arcán elnevezett Bröfinek. Azóta Bröfi vagyok.
Reggel felkeltett. Rám ugrott, és csikizni kezdett. Nevettünk. Birkóztunk. Próbáltunk nem gondolni arra, hogy mindjárt vége...
6.
Sebastiant már vagy egy éve ismerem. De csak virtuálisan. Eljött hozzám. Beugrott hazafelé. Ott ültünk egymással szemben. A Tökéletes(nek hitt) Férfi előttem ült, mosolygott, bókolt. Fakó volt és unalmas. Leráztam. Hazamentem. Otthon viszont újra nem várt senki...
fogalmam sincs, hogy mikor írtam utoljára szerelmes levelet annak, akit szerettem. Persze a legjobb és a legstílusosabb az lenne, hogy ha tollal, súlyos, merített papírra írnám ezeket a sorokat, és a legromantikusabb az lenne, hogy ha mindezt egy postagalambbal küldeném el neked. De sajnos erre még várnunk kell... Erre is várnunk kell... Mint oly sok mindenre.De a várakozás azt hiszem, hozzánk tartozik, emberségünkhöz. Mikor a Hideghegy c. filmet néztem meg valamikor, emlékszem, hogy azon csodálkoztam, hogy a két főszereplő mennyire tudott várni...akár évekig is...Se egy SMS, se egy telefon, se levél...Csak a várakozás...És végül találkoztak. És az édesebb volt mindennél.
Tényleg azt hiszem, hogy a szerelem az utolsó menedékünk. Olyan hely a világon, egy olyan csodálatos ajándéka Istennek, ahol tényleg szabadok lehetünk. Azok, akik vagyunk. Behozhatjuk mindenünket. Minden fájdalmunkat, minden boldogságunkat, minden titkunkat, minden vágyunkat. Ahol levethetjük az álarcainkat. Minden társadalmi megkötözöttséget, minden különbséget, minden szerepet. Ahol azok lehetünk, akik vagyunk. És olyan ritka pillanatok ezek. Nekünk ritka pillanatok. Mert valahogy, valamilyen oknál fogva úgy rendeltetett, hogy nekünk ezek a pillanatok fájdalmasan kevesek. Valakinek könnyű, öröktől fogva van, megoldható, csak egy karnyújtásnyira van, és mégis boldogtalanok. Vagy boldogok...Mi nem tartozunk az idő-és lehetőségmilliomosok körébe... Nekünk meg kell szenvedni minden pillanatért. Szívességet kell kérni, lopni az időt, elbújni, összekuporgatni. Amink van. Amink lehet. Ma miután beszéltünk egy haverom jött el hozzám. Andris, aki 31 éves, és 10 éve él együtt a barátjával Benedekkel. Nem messze laknak tőlem. Kicsit beszélgetni jött, kiönteni a lelkét. Nehéz percek voltak. Soha sem volt ilyen nehéz végighallgatni egy boldogtalanság történetét. Benedek már 58, csalja Aandrist, mindenféle ázsiait szed fel, teljesen beléjük habarodott. És Benedek szerint a 10 év már sok, túl sok....Váltani kellene...Hazugságok, barátok előtti megalázások Andris sorsa... Ritkán van az, hogy dühös leszek. De most dühös lettem. Hogy miért van ez...Hogy miért lehet az, hogy valakinek mindene megvan és még sem tud neki örülni, hogy mindenáron el akarja dobni! Hogy miért nem lehet megbecsülni a boldogságot, az állandóságot, a biztonságot? Ott ültem Laciéknál, egy finom vacsora után, kezemben egy finom, félédes muskotállyal, a háttérben lágy chillout zene szólt. Előttem ültek a kanapén, fogták egymás kezét, mosolyogtak, és Nizzáról meséltek, ahol nyaraltak. Közben elkezdett zuhogni az eső kint. Egyre erősebben, már szinte patakzott a víz az erkélyükön.Néha-néha kilestem az erkélyre...Üvöltött a hiányod mellőlem. Ott kellett volna lenned, úgy lett volna igazságos az Élettől, az Istentől. Ha te is ott ülsz és iszod a fenséges borokat, eszed a szétmálló lazacot, a kicsit csípős rákot, az omlós csirkefalatokat, a mézédes paradicsomos, gombás, parmezános tésztát...Ha mi is összebújva hallgatjuk az ő nizzai történeteiket, majd pajkosan rád nézek, és csak annyit mondok: "Jövőre elviszlek én is oda, jó?". Te pedig mosolyogsz, csillognak a szemeid, és talán boldog vagy...Jó lett volna, hogy ha összebújva tudjuk hallgatni a vihart bent a lakásban. Mindig ez volt a vágyam. Hátulról átkarollak, a fejemet a vállaidra teszem, és hallgatjuk a vihart bentről...néha csacskaságokat sugdosok a füledbe, udvarolok hevesen...te pedig csókkal jutalmazol... De nem így volt. Eljöttem tőlük, egyedül vágtam neki a viharban a trolinak, részegekkel hadakoztam hazafelé, itthon kínos csend fogadott. De boldog vagyok. Mégis. Valahol bent mégis meleg van. Forróság. Az öröm forrósága. A forróság öröme. Pedig azt hittem, teljesen kialudt bennem. Néha, mikor visszautasítottak, éreztem, hogy talán még meg van bennem. De nem voltam benne biztos. Hidegnek, jéghidegnek éreztem magam. Egyedül voltam. Barátok persze szeretnek, támogatnak, sokszor erejükön felül is. De Bery dala, az Ébredj velem, mindig azt dúdoltatta velem, hogy "az új szerelem, ami benned is él valahol...valahol..." És mindig szomorúan nyugtáztam, hogy igen, bennem élhet valahol. Valahol a kutak mélyén. Valahol legbelül. Olyannyira, hogy még én sem találom. És jöttél te. Meg a fényképezőgéped. És maradtál. Pillanatokra, másodpercekre. Pillantásokra, kézfogásokra, elmaradott csókok erejéig. Rámnéztél. Kerestél. Rád néztem. Kerestelek. Sírtam utánad, ha nem láthattalak.
Aztán bekövetkezett a vég. Elmentél. Elnyelt az éjszaka. Az a mindent elfedő, mindent eltakaró éjszaka... És mint egy utas a villamoson, akinek elcsenték a pénztárcáját, olyan idegesen és meglepetten kerestem magam. A szívem. A lelkem. A gondolataim. A falakat, amelyeket én építettem. A megfontoltságomat. A nyugalmam. A fájdalmaim. A magányom. Semmit sem találtam. Magaddal vitted az összeset. Nem törődtél avval, hogy mit találsz. Elvitted őket. Magaddal. Messzire. Bátran. Nálam maradt az új szerelem, ami bennem is élt valahol. A szívem helyén találtam. Égetett. Viszketett. Lefoglalt. Betöltött. Mániássá tett.
Ma egy hete, hogy találkoztunk. Egy hete nem akarom a régi életem. Egy hete új életet szeretnék. Egy hete sírok utánad. Egy hete hiányzol. Egy hete másként élek. Egy hete a szívem helyén ott lángol. Egy hete bevilágítja az életem.
Brúnó, kedvenc olvasóm, barátom a következő blog-részlettel örvendeztetett meg:
"Alapvetöen szeretek egyedül lenni, de egy ponton az egyedüllét àtvàlt magànyba, és az màr szenvedést okoz. Szeretném, ha emberek vennének körül. Csak az a baj, hogy akik jelenleg körülvesznek, azokat utàlom. Mindenkit. Ebböl a helyzetböl hàrom kiutat làtok: 1. ùj embereket keresek -- ez nehéz és hosszadalmas folyamat; 2. Megszeretem a magànyt -- ez lehetetlen, 30 éve sikertelenül pròbàlkozom vele; 3. Megszeretem az engem jelenleg körülvevö embereket. Vagy legalàbbis törekszem a jò kapcsolat kialakìtàsàra, megtartàsàra. Az elöbb kimentem a konyhàba, és odaìrtam Beànak egy cetlire, hogy "Vettem jégkrémet, egyél."
Rendesen beleborzongtam ezekbe a sorokba.
Eszembe ötlöttek az én páros magányaim, hogy bár közel volt, ott aludt mellettem, mégis nagyon egyedül voltam. Sokkal magányosabb, mint ha egyedülállóként éltem volna.
AgnusDei barátomnak véget ért a kapcsolata.
Azt hiszem, nagy szerelem volt, bár, hogy volt kedvese milyen érzéseket is táplált iránta, ez talán sosem fog kiderülni. Maradjunk annyiban, hogy nem volt a verbális kommunikáció világbajnoka.
Sosem fogom elfelejteni azt az estét, mikor egy "gitárkoncertre" hívott el minket. Én és AgnusDei, a két konszolidált buzi várta AgnusDei kedvesét. Nyilván számíthattam volna arra, hogy ismét valami egészen egyedi ruhában fog megjelenni, de csak kerekedtek a szemeim, mikor megláttam: szeme kifestve, fülében fülbevaló és valami elképesztő fekete hacuka...Persze mindenki minket nézett a villamoson...
A koncert vagy másfél órát késett (hogy ezt miért kell majdnem minden fellépőnek eljátszani a közönségével!), kiszuperált, már csak álmaikból élő kiábrándult rocker csajok és széthízott, unalmas, balfasz rockercsávók közt iszogattunk, majd a koncert elkezdődött (amiről kiderült, hogy egy hardrock koncert), a kedves eltűnt, nem jött vissza...Mi felálltunk,elegünk lett, ő pedig hagyta elmenni a pasiját...mert ő maradni akart.
Nyilván nem egyedi eset.
Ennek az állításnak ékes bizonyítéka, hogy én is nagyon sokszor találkozom avval a kérdéssel, hogy meddig mehetek el az igényeimben?
Előző posztomban már megosztottam veled, kedves olvasó társkereső hirdetésem:
"Egy olyan 27-38 közti művelt, intelligens srácot keresek,lehetőleg 180 centitől felfelé, akinek van legalább 4 értelmes, nyelvtanilag helyes, őszinte mondata saját magáról, stabil egzisztenciája, legalább halvány elképzelése magáról és jövőjéről, különösen múltjáról. Nős, biszex, travi, mackós, vidéki, megjátszós, komplexusos, bármilyen függőségben szenvedő, negatív, depressziv világképű és lelkületű, már kapcsolatban lévő "holnap szakítok vele", valamint "meleg vagyok és szélsőjobboldali", illetve a "most külföldön élek, de jövő hónapban költözöm haza" srácok egy másik hirdetésre válaszoljanak... Köszönöm!"
Nyilván ez kurva macsó, nagyon határozott pasinak mutat be, aki aztán baromira tudja, hogy mitől döglik a légy, hogy mit is akar, kit is akar...
És akár még lehetnék is ilyen...
De hol a határ? Mi van, hogy ha egy nős pasiba szeretek bele? Hol van a műveltség, az intelligencia határa, mikor a műveltséget felváltotta az informáltság hajhászása?
Honnan mackós egy pasi? Mit jelent a vidéki? Vecsés még igen, Gödöllő már nem?
Meddig lehet elmenni az igényeimben?
Érdemes egyáltalán igényeket támasztani? Nyilván igen.
Hallgassak csak a szerelem hangjára? Az Isten őrizzen ettől...Elég sok bajt okozott nekem a meggondolatlanságom...De mi van, ha szeretem?? (De míg nem ismertem meg, addig kit is szeretek?)
Mik határozzák meg az igényeimet? Miért pont a fentiek az igényeim?
S ha már igényeket támasztottam jövendőbeli pasim felé, akkor azok nem túl szűkek, nem túl tágak?
Vagy nem ezekkel az igényekkel riasztom el őket? (Például egy gödöllői, ha vidékinek érzi magát, akkor már nem is ír...pedig lehet, hogy összejönnénk...)
Elég, ha csak egy igénynek felel meg, vagy egyáltalán hánynak kell megfelelnie egyszerre?
Nem is tudom, hogy hol olvastam, láttam egy idézetet, amit már csak tartalmilag tudok idézni: a szerelem egy földöntúli érzés. Olyan kapcsolódás, ahol megszűnik minden. A szerelem túl van minden társadalmi konvención, illemen, lehetőségen, társadalmi és pénzügyi különbségeken. Mindezek nem érdeklik. A szerelem a lélek minden súlytól megszabadított szárnyalása. Ha szeretünk valakit, akkor mindezek nem érdekesek. A szerelemben tudunk igazán szabadok lenni.
Nem szeretem, hogy ha fetisizáljuk a szerelmet, ha egy elérhetetlen, egy magasztos vagy egy sorszerű csapásként írjuk le, ahol mi emberek tehetetlen lények vagyunk.
Közben 10 éve keresek magamnak egy társat. Néha úgy éreztem, hogy megtaláltam. Legtöbbször csalódottan elkullogtam. A sok csalódás, csalódottság belémoltotta a kételkedést, a kételyt...ha úgy tetszik, az áldott hidegfejűséget. Hogy bármennyire is nehéz, próbáljak meg reális maradni, és ésszerűen dönteni.
Most már -jelentem-, meg tudom ölni a szerelmet magamban. Le tudok a szívemből nyesni, meg tudom csonkítani magam, be tudom magamnak beszélni, hogy ő bármennyire is szép, kellemetes, és talán bármennyire is mondja, hogy szeret, hosszútávon nem jó parti.
Sőt Istent sem vádlom már avval, hogy miért ilyen kegyetlen, hogy már megint csak elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot: egy normális élet képzetét. Úgy magyarázom, hogy azt akarta megmutatni, hogy mennyire magányos vagyok...
