A napokban ismét egy évvel öregebb lettem.

De nem bántam, valahogy számomra ettől a kortól lesz igazán férfi, a férfi és eltart kb. 45-50 éves korig...Utána már nem a külsejét, hanem a belsejét, a lassúságot, a tapasztalatokat, a tudást tisztelik benne. Vagy nem. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Szép volt ez a születésnap. Barátok, koktél, mindenki eljött, akinek el kellett jönnie…

Anyu zavart csak meg. És Mama. Az áldott és édes Mama.

Szombaton halászlés családi ebéd volt, felköszöntöttek. De kifelé a kapuban Mama azt mondta Anyunak, minden célzás nélkül, hogy a másod unokatesómék gyereket várnak. Árpi egy évvel fiatalabb, mint én. Házas. És gyereket vár.

Otthon sosem beszélünk a magánéletemről. Az tabu. És jó is ez így.

De belém bújt ez a mondat. Erre még Rita is rápakolt, aki ünnepélyesen bejelentette, hogy leiratkozott az iwiwről és a myvipről is. Nem kíváncsi senki idillikusnak hazudott, vagy éppen ténylegesen idillikus életére. Az iwiw-es, Facebookos, és más közösségi oldalak képeiről jobb nem is beszélni. Egy külön tanulmányt érdemelne.

Ritának az volt a baja, és ezt be is vallotta, hogy se férje, se gyereke nincs, és szinte mindenki másnak van… Neki egy barátja/pasija van, akivel kertészkednek, házat építenek.

Teljesen átéreztem minden mondatát.

Aztán hallottam anyám mondatát magamban, amit mindig szajkóz: „Kisfiam, mi lesz belőled?” Apám: „És mikor tervezed elindítani a karriered?”

Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek. Közben pedig nagyon is tudom.

Nyilván manapság karrierről beszélni butaság. Mert ilyen nincs. Jó, egyes embereknek van, de ők a törpe minoritás.

Én megszoktam, hogy nincs és nem is lesz karrierem.

Az eszemmel tudom, hogy amit csinálok az jó, hogy van értéke, s talán értelme is, de közben a szívemmel érzem, hogy bizony ez nem sokat ér fizikálisan. Nem nagyon van mit felmutatnom.

Egy rég nem látott meleg ismerősöm megkérdezte tőlem: „Na? Mizújs? Van már pasid? Van már munkád?”

Én pedig azt írtam neki válaszul, hogy egyedülálló, magányos munkanélküli vagyok. Irgalmatlan nagy lúzernek tartottam magam abban a percben. Neki legalább van munkája, de párja neki sincs…

Ha befejezem a két könyvem, talán fel tudok mutatni valamit. Addig semmit.

A szülinapi bulimon az a srác is ott volt, aki az elmúlt időkben a legtöbb figyelmet szentelte nekem. Búcsúzóul meg akartam ölelni. Hogy talán az ő figyelmét fel tudjam mutatni magam előtt: igen, legalább ennyi összejött… Kínosan toporogtunk, aztán egy határozott mozdulattal utat tört magának.

----------------

Magamnak becsomagoltam három mondatot, mintegy szülinapi ajándékként…:)

"Tavaly év végén nagyon elkeseredtem: műtét, állástalanság, semmi jót nem ígért a jövő.. Most már lehet egy kicsit reménykedni..."(Lenke néni)

"Nem lehet, hanem kell, mindig bízni kell a jövőben, ettől kibírható a jelen. Ezt éreztem a műtét előtt is, és nekem lett igazam" (Taki bácsi)

„Ha magányos vagy, akkor is mosolyogj! Lehet, hogy valaki éppen akkor fog a mosolyodba beleszeretni…” (Valaki)