Ballada az időben eltűnt

férfiakról

Nem emlékszem, hogy hívták a szőke herceget.

Magas volt, kék szemekkel, és ritkán nevetett.

Lovon egy-kétszer láttam (csúnyán is ült szegény),

húszéves volt és szűz még. De aztán jöttem én.

Késő volt visszakozni (bár nem volt szerelem,

egy félművelt kis lovag nem az esetem);

így törtem le a bimbót, s- ez szégyellnivaló,

de úgy hagyott faképnél, ahogy ledob a ló.

Volt egy barna fiú is. Vagy öt nyelven beszélt,

de megvetette mélyen a magyar népzenét.

Szadista lehetett tán, mert csókot nem adott,

helyette ajkamba vagy nyelvembe harapott.

S én ostoba, nem tudtam, hogy mily sértő dolog

ágyába bújni, hogyha aludni akarok.

Miattam kapott léket a férfibüszkeség.

Ma is, ha elém téved, elkapja a fejét.

És az a furcsa táncos Szent Iván éjjelén

sokáig nézett, aztán szerelmes lett belém,

s mikor eljött a perc, hogy magáévá tegyen,

menekülőre fogta, nehogy túl jó legyen.

Hová sodorta őket Kronosz, a szívtelen?

Nagyobb úr volt felettünk, mint én s az érzelem.

Nem hozza vissza őket se vágyam, se szavam,

mint vízcseppek a fűről, eltűntek nyomtalan.

  Ajánlás

Királyfi, téged is már rég elvesztettelek.

Mi maradt meg belőled? Egy centlin a neved,

a cigarettád íze, az erős mozdulat,

ahogy magadhoz vontál. És talán a tudat,

hogy miattad olvastam Hajnóczy könyveit.

S bár vissza nem hozhatlak, rajtuk már nem segít,

de él bennem egy emlék, és gyakran álmodom,

hogy tenyeredből itatsz egy nyári hajnalon.

(Kiss Judit Ágnes egyik kedvenc költőm verse az Irgalmasvérnő c. kötetéből...)