Kedves Ismeretlen,

azt hiszem, már régen kellett volna írnom neked.

Szégyellem magam, hogy ez a levél is alvászavaromnak köszönhető, de tudnod kell, hogy érlelődik bennem egy ideje. Egy levél, neked.

Csak így, itt, innen. Mert nem tudom a címedet. Pedig rólad elég sokat tudok már. Van két szemed, egy orrod, egy szád, fogaid, nyelved, két szemöldököd, karjaid, lábaid, kezeid. Na jó, és a kihagyhatatlan farkad...Csak a biztonság kedvéért megemlítettem. Nem, egyáltalán nem vagyok prűd. Vagy egy kicsit talán mégis. Azt is tudom rólad, hogy szoktál enni, inni, aludni, vetkőzni, öltözni, utazgatni, vásárolni, használod az internetet, a barátaiddal vagy, hogy egy outdoor faszi vagy... És persze sokat dolgozol.

Valójában sokat tudok rólad. Azaz semmit. Arctalan vagy, se előlről, se hátulról nem látszol. És még csak nem is találkoztunk...

...

Hát, te lennél, akit a társamul választott ki Isten... Egyik barátom, Péter rávágna a számra, ha azt írnám ide utána, hogy "mindezért a fatális tévedésért én kérek elnézést az Ő nevében is", de -mintegy utilitarista és konfliktus-kerülő magatartásként- inkább azt írom: itt volt az ideje, haver, hogy rátalálj a Főnyereményre! Mi tartott ennyi ideig?

Jó, jó, persze elhiszem, hogy nem volt egyszerű, de igazán megerőltethetted volna magad. Látod, még levelet is írok...Remélem hálás vagy érte:)

...

Hááát... itt lennénk...Jól utaztál? Biztosan jól...És milyen enyhe az éjszaka kint...Holnaptól fagyokat mondtak, de hát addig is...

...

Szóval, csak annyit szeretnék neked írni, hogy örülök, hogy vagy. És, hogy sokat vártam rád. Nem szeretném, rád önteni minden magányom és kiábrándultságom, panaszom és kudarcom. Egy hosszútávfutó magányosságával és kitartásával kezelem ezeket. Hozzájuk szoktam. Nem is kell, hogy megments. Ami Münchausen bárónak nem sikerült, nekem tökéletesen megy már.

Nekem nem erre kellenél.

Egyéb terveim vannak veled.

Szeretnék átélni veled egy nyálas, mesterséges, amerikai meglepetés-bulit. Amilyet minden amerikai filmben látni. Hogy megérkezzünk a jeles napon, nyissuk ki az ajtót, és mikor felkapcsoljuk a villanyt, a barátaink lufikkal, díszekkel csak annyit kiáltsanak a szoba közepén, hogy "Meglepetés!". Mi pedig meglepődünk együtt. És büszkék leszünk rájuk. Hogy nem felejtették el...

Igen, szeretnék veled meglepődni. Összenézni és ártatlanul mosolyogni egymásra...Hogy bizony minket is, -akik baromi öreg rókáknak hisszük magunkat, akiket már láttak egy s más dolgot az életben-, meg lehet lepni. 

S nem csak a világon szeretnék meglepődni veled, hanem egymáson is. Azon, ahogy fejlődünk, ahogy átéljük az extázis szó legmélyebb értelmét. Ja, nem baj, ha nem ismered a szót. A görög eksztázisz szó azt jelenti, hogy kilépés, átlépés. Kilépni, átlépni önmagunkon és belépni hozzád. S nem csak a szexre gondolok. A mindennapi kis határainkra. Amikor elhódítunk magunknak valamit a nagy ismeretlenből...Mikor kibújunk jól megszokott kis szerepeinkből, mikor megengedjük magunknak, hogy másként éljünk...

Szeretném élvezni veled ezt a táncot, amit életnek hívnak. Szeretném, ha 80 évesen is tudnánk azon mosolyogni, hogy milyen őrültek is voltunk, és sírni azon, hogy milyen boldogok és hálásak vagyunk, hogy ilyen teljes életet élhettünk. Hogy van, mint itt hagyni, ha el kell majd menni...

Szeretnék az lenni melletted, aki lehetnék. És aki még nem vagyok. De bennem él. Ott szunnyad bennem minden pillanat, egy teljes élet minden lehetősége, minden szó, minden mozdulat, amit neked szeretnék adni.

Szeretném elengedni az árnyaimat, mindazokat a mondatokat, amiket már unok, amik csak jönnek és jönnek, és amiket kénytelen vagyok igaznak gondolni, valósnak, pedig nem azok. Minden szánalmas próbálkozásomat szeretném elengedni melletted, és már csak az emlékeikről beszélni másoknak, hogy tanuljanak belőle...Hogy régen miket csináltam...Szeretném minden hazugságomat elengeni melletted, minden menekülésemet, mindent pótcselekvésemet, riadt pótolgatásaimat, toldozgatásaimat-foltozgatásaimat és benned otthonra találni.

Szeretnélek boldognak látni, otthont adni neked...Hagyni, hogy éjszaka bevackolj hozzám, hogy a fülembe horkolj, vagy éppen fogadkozásaidat hallgatni, hogy mostantól nem fogsz horkolni...hogy mától minden megváltozik.

Szeretnék hozzád tartozni. Karácsonyi üdvözlőlapokat írni, és büszkén odakanyarítani mindkettőnk nevét...A mobilltelefonunk háttérképének közös képünket rakni...És azon röhögni, hogy milyen javíthatatlan infantilisek és szentimentálisak vagyunk és, hogy mennyire belefér ez a világmindenségbe.

Szeretnélek látni a munkahelyeden, ahol a csodádra járnak, mert nem hisznek a szemüknek, hogy mennyire kinyíltál, ahol a biztonság, a biztos háttér nyugalmával mehetsz neki a kihívásoknak...Szeretném látni azt a belső mosolyod és megnyugvásod, amit emiatt érzel.

És szeretném, hogy ha mindezeket az elképzeléseimet melletted el tudnám engedni...Maradjon meg, aminek meg kell maradnia, és menjen, aminek máshol a helye...

Hagyni mindkettőnket és a köztünk lévő kapcsolatot fejlődni a maga útján...Ne nőjjön úgy, mint a gaz, céltalanul, de ne is rakjuk köré az "ennek így kell lennie" karóit.

Tartsuk szeretetben szabadon, és örökre a mienk marad.

Üdvözlettel,

én