"Nem tudom elképzelni, hogy bemutassalak a barátaimnak...Túl harsány vagy..."- mondta és rám sem mert nézni...Rég éreztem ekkora fájdalmat. Valahogy a gyomromban kezdődött és a szívemig hatolt...Bizonytalankodott...Bizonytalanságait osztotta meg velem, és persze elkezdtek sajogni azok a sebek, amelyeket másoktól kaptam. "Olyan szeretnék lenni, mint a mesebeli lány. Hozott is, meg nem is. Egyedülálló szeretnék lenni, ahogy az iwiwen, de közben pedig nem akarlak elveszíteni." Fél, de közben mindene rám sóvárog.  

Majdnem felálltam és otthagytam. Elegem lett, úgy éreztem, hogy lehúz, hogy ugyanott vagyok, hogy ugyanoda kerültem, ahol eddig, hogy még sem ő az, akiről azt hittem, hogy majd más lesz...Próbált vigasztalni. A lelkesedésemet valahogy nem leltem...

---

A házasság két egyenrangú ember Isten általi különleges szövetsége, melyben megélhetik a teljes elfogadást, az álarcok és szerepek nélküli elfogadást, az egymás általi beteljesülést. (Rengeteg mítosszal lehet találkozni: a házasság idejét múlt dolog, a házasság börtön, a házasság hazugságra épül, a házasságban előbb-utóbb úgyis hazugság van...Brrr).

Ez a szövetség, egy élő organizmus, folyamatosan változik, folyamatosan újra kell gondolni és újra lehet építeni. (Mitoszok: Megházasodtál,tehát már révbe értél, innentől már minden rendben lesz, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, nem sikerült a házassága, stb.)  

A házasságnak különleges dinamikája van.

Egyrészről kialakul egy „MI” tudat, vagyis, hogy kik is vagyunk mi együtt, hogy egymáshoz tartozunk. Ugyanakkor van egy „ÉN”- tudat is, hiszen a házasságot két fél alkotja, a házasságban mindkét személy személyisége, egyénisége részt vesz. Ez a két „tudat” folyamatosan erősödik és gyengül az idők folyamán. És természetesen mindegyiket ápolni és fejleszteni kell, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül!

(Úgy tűnik, nálunk ez a "MI" tudat, nagyon gyenge lábakon áll...Bár még csak másfél hete ismerem! Miért vagyok türelmetlen? Csak azokat az erőtlen kezeit tudnám feledni, az erőtlen simogatásait...olyan ritkán mutatja meg az igazi erejét...Hogy miért?)

Másrészről pedig az emberi kapcsolatok motorjának egyik törvényszerűsége itt is érvényes. Kapcsolatainkat a kihívás és a nyugalom állandó körforgása jellemzi. A kihívás azt jelenti, mikor a másikat meg szeretném ismerni, mikor kívánom, mikor akarom, mikor magamévá szeretném tenni. A nyugalom pedig mikor úgy érzem minden tökéletes, mikor közel vagyok hozzá, mikor megnyugszom a jelenlétében.

Egyik sem létezik a másik nélkül. Ha a kihívás uralkodik el, ha nincs megnyugvás, akkor a másik „kifárad” és sokszor válás a vége. Ha pedig a nyugalom terjeng el, akkor pedig a szürkeség, az unalom, ami páros magánnyá nőheti ki magát.

(Úgy érzem elfáradtam...)

Három nagyon fontos dolog szükséges a sikeres személyiségi és házastársi fejlődéshez: az egyik egy életszemlélet, amely túllát a mindennapokon (ennek egy része az is, hogy tudom miért szeretem a másikat, mit becsülök benne, kik is vagyunk MI, stb.), másrészről pedig a tudatosulás, azaz, hogy ismerjem (és szeressem) a házasságomat, annak minden törvényszerűségét, és ismerjem a Másik törvényszerűségeit (hogyan működik, mit szeret, mikor van jó és rossz hangulata, ezeket hogyan tudom lekódolni a másikról, stb.)

(Nos ezekből alig van meg valami...Nyugalom, nyugalom...)

A harmadik pedig az ún. „szubjektív valóság”. Ez a fogalom azt jelenti, hogy a világot szubjektíven látjuk, azaz tudásunk, élményeink és sok minden más is meghatározza, hogyan is értékelünk, hogyan is látunk egy szituációt, egy történését életünknek vagy éppen egy embert hogyan jellemzünk. Ezt jó esetben kommunikáljuk is párunk felé. A jó házastársi kommunikáció titka, hogy ezt a „szubjektív valóságot” kell megértenünk, elfogadnunk, szeretnünk. Hiszen a másiknak nem kioktatásra, hanem megértésre van szüksége!

Mielőtt azonban továbbmennénk, nézzük át, hogy milyen lehetőségeink is vannak a párunkkal való kommunikációban! Hogyan tudunk értékesen, önmagunkat adva, a lényegről beszélni?

 --------

A körülöttünk lévő világ (benne emberekkel, tárgyakkal, állatokkal, helyekkel, Istennel, önmagunkkal) folyamatosan kommunikál velünk. Érzéseket, élményeket szeretne megosztani, amely által mi is gazdagodhatunk. A párkapcsolat, a házasság különösen ilyen, hiszen folyamatosan együtt változunk.

Legtöbbször azonban nem tudunk elég csendesek, elég figyelmesek lenni arra, hogy a másik mit is üzen vagy pedig nem vagyunk mindig bátrak kifejezni magunkat igazán, mi is az, amit meg szeretnénk osztani a másikkal.

Ennek a blognak egyik- nem titkolt- célja, hogy új szempontok figyelembevételével új eszközöket adjon a kezetekbe, hogy még inkább kiteljesedhessen a kapcsolatotok, és ezáltal ti magatok is. A cél természetesen az, hogy a hétköznapi életben is tudjuk alkalmazni az aktív figyelem módszerét.

Ennek a módszernek az elsajátítása természetesen nem megy egyik pillanatról a másikra. Sok próbálkozás, sok erőfeszítés kell, (és talán mindezeknél is több szeretet, szerelem), de talán a kezdeti gyümölcsök, a másik pozitív visszajelzései adnak elég erőt és bátorságot ahhoz, hogy tudjunk élni evvel az eszközzel házasságunk erősebbé tételéhez.

Az alábbi szempontok leírásának a „beszélgetés”, a „kommunikáció” stb. kifejezések itt az önmagunkról, a másikról, a kapcsolatunkról való, minőségi beszélgetéseket jelentik. Ez azt jelenti, hogy olyan beszélgetések, amikor önmagunkról, stb. beszélünk, és a másik felé pedig nyitottak vagyunk. Tehát nem a „hova tetted a garázs kulcsot?” és a „Kérlek, add ide a sószórót, légy szíves!” mondatokra gondolunk…

1. Talán bagatell dolognak tűnik, de érdemes kimondani, hogy egy jól működő kapcsolat  beszélgetések, „én-közlések” nélkül olyan, mint egy ünnepi ebéd evőeszközök nélkül. Beszélgetés, önmagunkról való kommunikáció nélkül elmegyünk egymás mellett. Szánjunk időt beszélgetéseinkre!
2. Az elején mindjárt nagyon fontos megemlíteni a beszélgetés körülményeit. Nagyon sokszor az igazi beszélgetés egyik akadályozója a körülmény. Próbáljunk meg olyan időpontot, helyszínt találni, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni!
3. Mi is kellünk a beszélgetéshez! Persze hajszoltak, fáradtak, alváshiánnyal küszködők vagyunk! Komolyabb beszélgetésekhez –ha nincs más megoldás- találjunk időpontot, egy könnyebb nap estéjét, amikor nem vagyunk fáradtak, stb. Lehetőleg kapcsoljuk ki a tévét, a rádiót, ne olvassunk beszélgetés közben újságot, internetes honlapokat és csak a másikra figyeljünk! Jól esik biztosan neki, hogy ha a kezét is megfogjuk…
4. Legyünk bátrak kifejezni gondolatainkat! Sokszor nehéz szavakba önteni, hogy mit is érzünk, mit is gondolunk tulajdonképpen, de akkor mondjuk is el neki: „tudom, talán egy kicsit kusza lesz, de még igazából bennem is csak érzéseik, gondolatok kavarognak…”, „Még én sem tudom igazán mit is érzek,…”
5. Amikor meghallgatjuk a másikat, nézzünk a szemébe, figyeljünk rá! Lehetőleg ne ásítsunk, ne nézzünk félre, magyarán a testünkkel is, gesztusainkkal is jelezzük felé, hogy figyelünk rá.
6. Lehetőleg mindig E/1 –ben beszéljünk! Felejtsük el az „általában úgy szokott lenni”, „az emberek olyanok”, „mert te mindig”, „mert te soha” stb. paneleket! Ehelyett: „úgy érzem”, „úgy gondolom”, stb.
7. A másik, ha beszél hozzánk, mindig a valóság szubjektív magyarázatát adja, vagyis, hogy ő a szituációt, történést hogyan élte meg. Legtöbbször ledorongolást kap az ember, hogy ha megfogalmazza érzéseit: „Nagyon rosszul esett, mikor nem köszönt…”. Legtöbbször elhangzó, helytelen válasz: „Jaj, dehogyis! Már megint félreérted a szituációt! Biztosan, csak nem vett észre! Nem kell mindent úgy felfújni mindjárt!” Helyes reakció: „Sajnálom, hogy így érzel, biztosan rossz lehetett, valóban. Velem is volt már ilyen párszor a kollegámmal, és akkor én is nagyon rosszul éreztem magam. Mit gondolsz miért nem köszönt? Biztos, hogy jól láttad és csak egyszerűen nem vett észre?”
8. Magyarán nem megváltoztatni, nem minősíteni, hanem megérteni kell a másikat! Megértésre van szüksége, nem kioktatásra! Attól, hogy mi kioktatjuk őt, a Nagy Tanító, az Igazság Bajnoka szerepeiben tűnünk fel, nem segítünk rajta, nem gazdagítjuk, együttérzést sem kap. Egyedül marad a problémájával. És kihez forduljon, ha nem a férjéhez/ feleségéhez?
9. Ugyanez a szempont akkor is, amikor egymásról beszélünk. Például: „Sokszor úgy érzem, hogy nem fordítunk elég időt egymásra.” Helytelen válasz: „Ezt most nem értem miért mondod, neked sosem elég semmi! Te mindig csak nyafogsz, én pedig azt sem tudom, hogyan gürcöljek, hogy még több pénzünk lehessen!” Helyes válasz: „Ez most kicsit meglepett engem, nekem úgy tűnt, hogy minden rendben van, de úgy tűnik, csak én éreztem így. Sajnálom, hogy így érzel. Szerinted miben kellene változnunk?”
10. Amennyiben problémák fogalmazódnak meg, jelzéseket adunk vagy kapunk, akkor sem minősítsük a másikat, hanem próbáljunk meg kreatívak, engedékenyek, kompromisszumkészek lenni, és megoldásokat találni. Ha pedig találunk ilyen megoldásokat, próbáljuk használni és megvalósítani azokat! Végülis a másikat mindennél jobban szeretjük, ugye?

(Annyira okos vagyok, hogy a fentieket leírtam- mindezt elég nagy iróniával próbáltam képernyőre vetni- de annyi kliens és szerelem után most jövök csak rá, hogy mennyire nehéz...Várom, hogy hivjon, várom, hogy tegyen valamit, de félek, hogy nem fog...)