Már a második napja, hogy kifolyik az idő a kezeim közül...Egyszerűen rohan, nincs megállás, én pedig tétlenül állok...Már megint hajnali fél 4 van...Hogy ma mit is csináltam?

A dolgaimat intéztem, szuttyogtam, rendeltem egy pizzát...Teljesen hasznontalan voltam, pedig nem. Csak én érzem igy.

Valahogy az egész hét ilyen szuttyogós...De az is lehet, hogy csak a hétfőt próbálom a helyére rakni...

Az AIDS világnapi rendezvényen én voltam a HIV-szűrésen én voltam a beengedő, az ajtón álló, hogy csak egyesével menjenek be az emberek...

Úgy álltak az ajtó előtt, mint ahogy a liftben szoktak az emberek. Nem tudom megfigyelted-e már, hogy ilyenkor megkeményedik az arcuk, lenéznek vagy az eget kémlelik, de semmiképpen sem egymásra. Csendben állnak és hallgatnak. Valahogy mintha a kuss csendje telepedne ránk...

Egy srác állt mellettem. Borostás arcán azért látszott, hogy már nem mai gyerek, kék gombszemei nagyon távoli célt kerestek maguknak...Próbáltam mosolyogni rá, de nem mosolygott vissza. A teste szebb napokat is látott már. Láthatóan ki volt gyúrva, de ma már inkább mondanánk elhízottnak, mint izmosnak...Aztán bement.

Telt múlt az idő. Kijött a doktornő, hogy ne engedjek be senkit. Se vérvételre, se eredményért. Megvan az első pozitív. Aztán pörögött tovább a sor, jöttek vérvételre, jöttek eredményért.

Bement a srác is, de nem jött ki onnan. Elvonultak a sarokba a doktornővel. Ő volt a nap első pozitívja...Láttam őt...S valahogy nem tudom feledni az arcát. Sokszor találkoztam már pozitívval, de valami miatt most mégis...

El kellett mennem, de ott ültem vele a sarokban. Fogtam a kezét. Egyik napról a másikra megtudod, hogy fertőzött vagy...Megváltozik az életed. Vagy sem?

Mit lenne, ha pozitív lennél?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 nap van hátra az életedből?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 hét van hátra az életedből?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 hónap van hátra az életedből?

Mit tennél, ha tudnád, már csak 1 év van hátra az életedből?

Mi lenne, ha tudnád, hogy csak 10 éved van hátra?

Nemrég fejeztem be Sophie Coppola filmjét a Marie Antoinette-et... Sophie itt erősnek, érthetőnek és szimpatikusnak láttatja ezt a királynőt...Belemenekült a pénzbe, a csillogásba, a hedonizmusba, a vásárlásba, a csillogásba a magánya elől. Pedig rengeteg mindennek meg kellett (volna) felelnie.

Annyi volt a feladata, hogy szüljön egy fiút...A trónörököst. Mindezt 14 éves korától kezdve...Azon gondolkodtam el, hogy mi mennyire jobban élünk, azaz mennyire sikerült kivívni a világtörténelem során, hogy a szabadság, a boldogság egy valóban reális lehetőség legyen mindenki számára.

Azt hiszem, valahol ugyanarra vágyik minden ember ezen a földön, mégsem érhették el sokan. 14 éves korában trónörököst szülni? Ha pedig nem teszed, a házasságodnak is lőttek? Ez a film egy ízig-vérig modern alkotás volt: a mai eszünkkel értékelte újra Sophie Coppola ennek a nőnek az életét. Senki nem kérdezte meg tőle, hogy kell-e segítség.

Ugyanis Marie Antoinette bátyjának, a későbbi II.József császárnak kellett elmennie, hogy felvilágosítsa őket és rávegye a későbbi XVI.Lajost, hogy menjen el műtétre: ugyanis fitymaszűkülete volt...