Londonba való érkezésem estéjén a Barbican nevű kulturális komplexumba voltam hivatalos. A Minnesotai Filharmonikusok Joshua Bellel adtak koncertet.

Joshua Bellről sokat nem tudtam, max. annyit, hogy kályhameleg hegedűművész. De úgy tűnik, mindig megfeledkezem a marketingről és a kifinomult celeb-iparról. Ugyanis Joshua Bellből egy igazi előkelő, jóképű, bohókás művészfiút rittyentettek. Világraszóló sznobizmus, nagy felhajtás, órák alatt elfogyó jegyek, cikkek, média-cirkusz.

Úgy tűnik, hogy a 21.században 3 féle klasszikus zeneművész létezik.

Az egyik a tipikus szürke egér. Bárhogy is játszik, a kutya se kíváncsi rá, tényleg ugyanaz az öt mamóka ücsörög a koncert teremben, akinek majdnem mindegy. Szegény, bizonyos napokon odaböffent pár korunkat kritizáló mondatot, legyint és keserűen tovább játszik.

A másik az igazi pofátlan. Leírom, mert annyira tetszik ez a szó és olyan régen hallottam: pojáca. Varnus Xavér barátunk ilyen. Pojáca. Játssza az eszét, kurogat össze-vissza, csinálja a balhét, a világpolgár dúsgazdag, élvhajhász nemes urat, miközben ötezerért bárkit leszopna, akkora fogorvos a drága. Játszani persze nem tud, de ez nem is érdekes. Viszi a híre.

A harmadik talán Joshua Bell. Tud játszani, sokat gyakorol, de közben kénytelen eljátszani a jóképű, romantikus lovagot, miközben full-buzi. De legalább nem nőzik, nem csinálja a felhajtást, nincsenek allűrjei. Gazdag és szarik a világra. S talán maga sem érti, miért ül be egy 2-3000 fős nézőtérre 2-3000 buzi pár heteroszexuális társaságában- nyálát csorgatva- a koncertjére.

A koncert 2 órás volt, ahogy az szokott lenni, ebből Joshua 15 percet játszott.

A végén körülöttem páran nem tapsoltak, és volt aki fennállva ujjongot.

Kifelé azon gondolkodtam, hogy most akkor ki is volt az igazi sznob?