Valahol a szivárvány alatt, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két ember, akik hosszas üzengetések, levelek után egy vasárnap találkoztak, és nagyon megörültek egymásnak...Bedobták a kezdőtétet...Nem sok vesztenivalójuk volt. S jól tették.

Csókok, simogatások, felfedezések, egymásra találás...Magukra találás...Vágyakozás...Láthatatlan kötelék kettejük közt...Mi együtt vagyunk...S boldogan éltek míg meg nem haltak...

S nem olyan, mint egy mese? Bizonyára az. Két ember közös meséje. S mégis igaz. A mesékkel az van, hogy néha valóra válnak. Ezek már csak ilyenek...

Egyszóval kedves Olvasóm, jelentem, elkaptam egy álmot, és láttam, ahogy valóra vált...

Mindig azt mondták nekünk, hogy ahol a szivárvány ered, ott egy csoda történik, és lehet látni Tündérországot...Jelentem, nem igaz. A szivárvány valójában ott ered, ahol engedjük, hogy aláhulló könnyeink vagy erőlködéseinkből fakadó izzadságcseppjeink láthatóvá váljanak és átsüssön rajtuk a Másik Fénye. Hiszen a szivárvány tőlünk ered, és a Másiknál ér véget...

S mi pedig, akik szivárványunk másik felét keressük, addig míg megtaláljuk, gyönyörködhetünk a csodában, egy teljes szivárványban...Hogy ha ránk talál a mi szivárványunk, tudjuk és merjük felismerni...

Hát ilyesféle gondolatok, szentimentális baromságok jutottak eszembe, ahogy becsukódott a busz ajtaja és láttam legalább két boldog, egymásra talált embert a buszon, akik mellesleg a barátaim voltak...valahol a szivárvány alatt...