Néha rámtör az irigység. De megérdemlem.

Megérdemlem a sorsom, hiszen az irigységnél talán kevesebb feleslegesebb és inproduktívabb érzés van a világon. Valójában teljesen értelmetlen irigynek lenni. Csak magamat húzom fel vele.

De evvel keveset foglalkozom. Egyszerűen megengedem magamnak, hogy elöntsön az irigység. Nem engedem, hogy ne érezzem. Hagyom, hogy elöntsön...

Géza, régi szerelmem a "nem bánom meg sosem, hogy szakítottunk "- kategóriába tartozik. Vagy 7 éve jártunk azt hiszem, pár hétig csak. Aztán meguntam, hogy a szexuális életünk egy nagy nulla volt ("ne dugj meg, mert fáj, nem szoplak le, mert fulladozom tőle, nem szoplak le, mert nem szeretem"...Bravó, nem?) és különben is unalmas volt a fickó. Mindig is tipikus jó fiú akart mindig lenni, aki a szolid, biztos, szigorúan monogám, hosszútávú párkapcsolat éteri nyugalmával- és csipetnyi lenézéssel- tudja szemlélni a világot. Mert neki sikerült. Brrr...

Nos, Gézával már másodszorra futottam össze teljesen véletlenül egyszer egy teaházban és egyszer a metrón. Lerítt az arcáról, hogy sikerült összehoznia azt, amire vágyott. Rendesen megdolgozott érte, és összejött neki... (Ebbéli hitemben aztán meg is erősítettek. Igen, jól gondolom, már 6 éve együtt élnek a barátjával.)

Megláttam a metrón, és összevillantak a szemeink. A "te is buzi vagy, én is buzi vagyok" minimál-udvarisságával odaköszöntem neki. Az arca sugárzott. Minden benne volt az arcában..."Nekem összejött!". Sajnos később még láttam, ahogy peckesen korzózik a bevásárlóközpont folyosóin...Akkor már tocsogtam az irigységben.

Sajnos pokoljárásom folytatódott, mikor a DM-ben sikerült elkapnom egy pocakos, elfuserált, tipikus apukának a címben elejtett mondatát...

Istenem, ugye én sosem fogok eljutni idáig, hogy ez kérdés legyen számomra? Vagy, akár csak egy percig is kérdés legyen számomra?

Nem bírtam tovább nézni ezt a negédes, "minden rendben van és ennek így is kell lennie" csöpögést és kimenekültem a boltból.

Irigy voltam. ÉS ahogy írom, e sorokat, még mindig az vagyok. Irigy.

Hogy bassza meg, ezeknek tényleg összejött! És persze fanyalogva mondhatnám, hogy ki tudja, mi van a háttérben, hogy ez a negédes, csöpögős, betlehemi idill pusztán csak a látszat, a felület, hogy önbecsapás, és hogy milyen szánalmas...

És akár még igazam is lehetne. De akkor sem kell várniuk egy újabb munkamániás szavahihetetlen üzenetére napokig, aki válaszra sem méltat, nem kell azon gondolkodniuk, hogy miért nem hív vagy ír, mikor lebeszéltük a csütörtök estét, hogy legalább szemrevételezzük egymást...De még ennyi sem. Még válaszra sem méltat.

Így hát, randi helyett mehetsz a Tescoba, hogy bevásárolj másnapra, amikor is egy kedves baráti pár jön hozzád vendégeskedni...Akik válogatott durvaságokat vágnak majd egymás fejéhez (" de ez csak poén", na persze...), és együtt alszanak el már 15 éve.

Megtehetik.

Befordultam Dorinához, hamarosan megjött a férje is. Csók. Szeretlek, drágám. Idill. De valahogy más ez az idill...

Nem vagyok irigy. Elmúlt. Egy időre.

Hazafelé azon gondolkodom, hogyan nézhetném pozitívan ezt az egészet. Nem ül mellettem senki a metrón. Hiányzik onnan valaki...Ekkor világosodott meg előttem egy régi képem, amit használok sokszor: lehet, hogy nem ül mellettem senki, de legalább van helye a szívemben, az életemben neki! Szerintem, nem csak az a fontos, hogy legyen valaki, hogy jöjjön valaki az életembe, és én is mehessek, az övébe, hanem, hogy legyen helye a szívemben.

Szülessen meg a hiánya. Amit majd betölthet.