Egyik haverom apja adta át ezekkel a szavakkal azt a pár szál virágot a feleségének, amit a házassági évfordulóra vett neki. 50 évesek elmúltak.

Drága Andi kérdezte a hétvégén, hogy törvényszerű-e, hogy egy kapcsolat ilyen legyen, hogy ide jussanak a benne élők. Meggyőződésem, hogy nem.

Mesterem, -akinek sógornője karácsony előtt nem sokkal lett öngyilkos két kis gyereket és a férjét hagyva maga után-, azt mondta, számára ez az eset is egyre inkább azt bizonyítja, hogy nincs más út, csak az önmagunkkal való szembenézés útja, az önismeret útja. Sógornője nem szólt, nem kért segítséget, nem akarta megoldani a közte és a férje közti feszültséget, depresszióba esett, majd pedig feladta. Nem akarta tovább...Felakasztotta magát. 

Ma átléptem határaimon, és megismerkedtem avval az emberrel, akit eddig mélységesen elutasítottam. G. elmúlt ötven, táncos-komikus volt, énekes, amolyan bonviván. Jelenleg egy bulvárlap firkásza. Sosem tagadta, hogy meleg. És azt sem, hogy a 80-as, 90-es évek legendás szexmagazinjának lelkisegély rovatát vezette, amelyben szexuális tanácsokat adott, majd a labilis szexualitású srácokat felcsalta magához és rendesen beavatta őket...Akiket pedig kitagadtak otthonról, kedves, megértő otthonra találhattak nála...Sosem tagadta, hogy imádja a cigány fiúkat, hogy srácokat vásárol, hogy mi megy nála. Senki sem jelentette fel. Mindenkinek jó volt, ami történt.

G.-t aki ismeri hamar rájöhet arra az egészen egyszerű megállapításra, hogy ez a fickó tud valamit. Rezzenéstelen arccal mesél a fiúiról, és mutatja meg a fényképgyűjteményét. Mert ha már megdugja őket, illik már pár képet is csinálni róluk. A képek tanúsága szerint a srácok nem finnyáskodnak. Mosolyogva pózolnak, mutatják dagadó férfiasságukat, feszítik szét feneküket, láthatóan nem feszélyezi őket semmi és senki. "A hiúságukra építek. Mindenkiben ott van a hiúság"- mondja rezzenéstelen arccal.

Én csak ülök, ülök a karosszékben a magam tyúkszaros életével, hatalmas felismeréseimmel, az elveimmel és nagy mondataimmal...lapozgatom a meztelen fiúkról szóló albumot, hallom, ahogy G. minden srácról elmond pár mondatot, hogy milyen, hogyan kell, hogyan szereti, ki ez a srác...Látom a dátumokat, a pár szavas emlékeztetőket: "István, 28, biszex, uni, építőipar, családos."

És egy hatalmas nagy vesztesnek érzem magam.

Körbevezet a lakásán, megmutatja az összekukázott szecessziós izéit, az 50 forintért vett igazi emberi koponyát, a kolumbiai Jézus-szobrot. A két istápoltjának piciny szobáját, ágyaikat koszos, elhasznált ágyneműikkel. 

Megkap mindent, amit csak akar. Akit csak akar. Jól megy minden. Miért is változtatna? Nincs még tele az album... 

Kienged, újra az utcán vagyok...Ezen a nagyon furcsa utcán...Istenem, mennyit sétáltam ezen az utcán! 2001 tavaszán-nyarán...

Már Zoli ajtaját sem ismerem fel, elmegyek mellette. Pedig mit ne adtam volna, hogy bemehessek.

2001 áprilisa volt. Vámpírok éjszakája- buli a Római parton. Nagy, puccos buli, tele meleggel, Császár Előddel, Varnus Xavérral, aki külön udvartartásával jelent meg. Józsi barátom rózsaszín feszülős lurex-ujjatlanban. 53 éves volt, én 20. Lemaradt a villamosról, ami pont mögöttem csukódott be, ő pedig ott maradt a pesti nyári éjszakában. Nem tudott hova nézni a meglepett szemek elől...Ezen nevettünk. Aztán Madonna Ray of Light c. száma következett..  És a tömeg mintha ketté vált volna... És ott volt ő. Zoli. Magas, vékony volt, kopaszodó fején ott trónolt a szemüveg.

Rámosolyogtam. Visszamosolygott. Dübörögött a zene, a szívem, és csak közeledtünk...Behunytam a szemem és mire kinyitottam ott állt előttem, táncolt és nézett. Fölém hajolt, viccesen elfordítottam a fejem.

A hajnal a karjaiban ért, ahogy a rózsaszín nyitott tetejű Barbie-busz tetején a mellére hajtottam a fejem és néztük a felkelő napot és a szelet, ahogy az arcunkba csap...Szabad voltam és boldog. Nagyon messze volt a Teológia ridegsége, a felesleges időtöltésnek látszó héber nyelvtan magolása, a szürke hétköznapok egyhangú menetelése...

Bekapcsolta a CD-lejátszóját és a Frozen dallamára átölelte meztelen nyakam, kezével végigsimította a hátam és a szája a nyakamra tapadt...Mohón ölelt, mindent meg akart ízlelni...Belekarmoltam a hátába, ahogy csókolta a nyakam...

Reggel felkeltem, hogy beszélgessünk... Hogy elkezdődjön hártalevő életem örök, édes szerelme, amit soha senki sem bonthat meg...Nekem összejött, -gondoltam magamban-, nem is kellett rá sokat várni...

Már nem is tudom miről beszéltem. Mindent azonnal meg akartam osztani, beavatni mindenbe. Minden titokba, minden részletbe...Azt akartam, hogy ott legyen minden mozdulatomban, hogy tudjon rólam, hogy érezzen, hogy lássa kivel is hozta őt össze az Isten...Csak ömlöttek belőlem a szavak...A szex mellé élményeket akartam ragasztani. Magamat. Mindent, ami vagyok. Amit meghódított. Amit magáévá tett...

Ő pedig becsukott szemmel feküdt. Mint egy halott. Mozdulatlanul...Simogatásaimra nem reagált. Az elején még párszor hümmögött, mint aki érti, aztán hallottam, ahogy egyre lassabban és mélyebben veszi a levegőt...Elaludt...

Melléfeküdtem, simogatni kezdtem az ujjbegyemmel olyan lágyan, ahogy csak tudtam...Először tűrte, majd idegesen rámszólt: "Nem állítanád le magad? Aludni szeretnék! Vagy ha nem akarsz már aludni, akkor menj haza!" Persze, semmi gond, aludni akar...A legjobb lenne, ha most elmennék...Igen, hazamennék...Hadd aludjon.

Aztán nem válaszolt az üzeneteimre, hivásaimra...Aztán egyszer egy nyúlfarknyit: "kösz, jól vagyok, minden rendben...z." Boldog voltam, hiszen "működött a kapcsolat"!

Napokig vártam az ajtaja előtt, hogy hazaérjen a munkából. Azt szerettem volna, hogy ha kinyitja az ajtót, én szótlanul a karjaiba omlok és megcsókolom...Kétszer sikerült. Nem volt túl boldog... Elküldtem neki a világ talán egyik legszebb szerelmes dalának szövegét sms-ben (R.E.M.: At my most beautiful...)

Azt meg nem értette.

A születésnapomon elvitt a munkahelyére. Ott akart velem szeretkezni, ahol egész nap van. A főnöke székén és kanapéján értek utol a csókjai...

Aztán felvitt a Várba. Kézenfogva mentünk. Engedte, hogy a mellére dőljek és két nagy, lapát kezével átölelt. Így szerettem volna meghalni. Így maradni életem végéig...

Azért hozott fel, hogy elmondja, hagyjuk abba. Hogy szakítsunk..."De nem tudom megtenni..."- mondta, és magához szorított...

Aztán hiába kerestem. Csak elutasított. Hiába kopogtattam be hozzá, hogy a karjaiban legyek, már csak idegesen válaszolgatott...És nem volt ideje...

Egy idő múlva nem kerestem már. Néha összefutottunk, láttam messziről, össze is ugrott a gyomrom...Ahogy telt -múlt az idő, már csak emlékké szelidült minden, ami hozzá kötött...Továbbléptem.

Azóta sem talált senkit. Néha látom a haverjaival és bár már majdnem 40 éves, még mindig keresi aki hozzá illik. Önmagát.

Hazafelé Petit láttam a buszon. Tavalyi kedves emlék. Pár ölelés a Szabó Ervin Könyvtár előtt. Maga sem tudta mit akar. Nem bízott bennem. Leginkább magában nem. "Nem hiszek a kategóriákban", így sohasem jellemezte magát. Fogalma sem volt magáról.

A buszon egy lánnyal volt. Feltűnően mosolyogtak. Úgy csináltam, mint aki nem veszi észre, és beletemetkeztem az ukrán-orosz gázvitába. Kedves, egyszerű lány volt, akit nevettetett. Színészként ehhez értett mindig a legjobban. Nem változott semmit sem. Ugyanaz a gyermeki csillogás volt a szemében, ahogy ránéztem...

Sajnáltam a lányt, többet érdemelne bizonyára.

Nem köszöntünk egymásnak. Élni és élni hagyni, gondoltam magamban, de valójában nem volt kedvem köszönni. És csak magyarázkodhatna, ki is vagyok... Élni és élni hagyni... Tudom, hogy más kell...

Agnus Dei tette fel a kérdést, hogy mi lesz vele, szerelmével, velem, barátainkkal, barátaival fél év múlva, egy év múlva, két év múlva? Hogyan fogunk élni? Mi lesz velünk? Milyen kérdéseink lesznek?

A kérdése persze költői kérdés.

Annyira kevés dolgon változtathatunk az életünkön.  Nem változtathatunk életünk legtöbb részletén, adottságán. Nem változtathatunk anyanyelvünkön, nemzetiségünkön, tapasztalatainkon, élményeinken, családunkon, kötődéseinken, kudarcainkon és sikereinken. És még lehetne sorolni.

De azon, hogy megtudjam ki vagyok, honnan jöttem és merre tartok, azon, hogy hogyan formálom az életemet, hogy milyenné szeretném formálni, hogy mit kezdek avval a szarkupaccal, amelyek a kudarcaim, és azokkal a fényes csillagokkal, amelyek a sikereim...Nos azon tudok változtatni.

A cél nem az, hogy meg-nem-történtté változtassam őket. Hanem, hogy a helyükre tudjam tenni mindegyiket. Oda, ahova valók. Ahonnan segíteni tudnak, hogy továbblépjek. Mindig előre. Mindig új utakra. Kezemben a kezdőtéttel...