Maga a lelkigyakorlat teljes csendben folyt. Nem sokat beszélgettünk, sőt szinte semmit. Egyedül maradtunk érzékeinkkel. Hiába csináltam már sok ilyen lelkigyakorlatot, valahogy a csend csak most tudott a barátom lenni.
A csendbe való belemerülés rémisztő tud lenni, és sokszor valóban az is. Vadidegenekkel vagy körülvéve: kívánatos és kevésbé kívánatos férfiak közt, nők közt, idegenek közt és persze szeretnék mindenkit megismerni. Megtudni a másikról valamit, elmondani, hogy én ki vagyok, kommunikálni...de nem lehet. Megfosztottak, megfosztottad magad a legfőbb eszközödtől: a beszédtől. Ami persze fontos: magadról beszélsz, közölsz, értékelsz, megfogalmazol dolgokat, kimondasz fontos mondatokat.
De mikor belehelyezkedsz a csendbe és riadtan észreveszed, hogy itt tényleg nincs beszéd, tényleg nincs semmi, hogy egyedül maradtál...akkor jössz rá, hogy a legfőbb eszközöd tulajdonképpen a legkifinomultabb fegyvered is volt: önmagad ellen.
Lepleztem vágyaimat, véleményemet, minden jó, de leginkább rossz érzést, élményeket...Lepleztem a magányom, azt, hogy kevésszer éreztem azt, hogy ott kell lennem, ahol éppen vagyok, hogy nem a helyemen voltam...
A beszéd aztán zörejjé változik. És hozzászokom. Már nem csak leplezem magam, hanem menekülök magamtól. Mindattól, ami vagyok. Amim van. Ahol vagyok.
A zörej pedig kineveli bennem a pótcselekvések egész sorát: zugevések, hasztalan üzengetések ismerkedős honlapokon, internet előtt töltött hosszú órák, estek, nappalok, felesleges beszélgetések, naiv randizgatások, vásárlás, önkielégítés napjában minimum ötször vagy éppen a "szolgálat", a minél több kliens hogy mégiscsak hasznos vagyok, a meggondolatlan és céltalan állásvadászat.
A lelkigyakorlatban egyedül maradsz mindezekkel. És vinnének előre. Vinne előre a megszokott életed, a mindennapok tehetetlensége, a jól bejáratott szokásaid… Szavakba burkolnád magad és védekeznél…De nem lehet…Ott vagy és jönnek fel belőled mindazok az érzések és gondolatok, amelyekről tudomást sem akartál venni…Kénytelen vagyok megküzdeni velük. (Szerintem itt téved nagyot a buddhizmus: a vágyat nem megöldökölni kell, hanem szembenézni vele…)
Loyolai Szent Ignác (életéről bővebben:hu.wikipedia.org/wiki/Loyolai_Szent_Ign%C3%A1c)
legnagyobb „találmánya” az ún. szemlélődő ima volt. Ez azt jelentette, hogy az elmélkedés (meditáció) során az imádkozó miután elolvasta a történetet, megpróbálja elképzelni, és magát mintegy beleképzelni és hagyni, hogy a történetben önmaga jelenjen meg, minden vágyával, gondolatával.
Amennyiben az igeszakasz nem történet, hanem bármi más (zsoltár, stb.), akkor megfigyeli, hogy melyik az a szó, szókapcsolat, félmondat, mondat, ami valami miatt kiemelkedik a többi közül és megérinti őt…Nos, a csend most már kiderülhet miért nagyon fontos: minél jobban figyelni önmagamra és felvállalni magam (és önmagammal együtt az érzéseimet, gondolataimat, életemet, belső rezdüléseimet…).
Az elmélkedés végén pedig minden érzésemet, rezdülésemet megfogalmazni egy imádság (=Istennel való párbeszéd, nem monológ!) formájában.
Az első elmélkedésem a 139.zsoltár elejével volt:
1A karmesternek: Dávid zsoltára. URam, te megvizsgálsz, és ismersz engem. 2Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. 3Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. 4Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam. 5Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. 6Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. 7Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? 8Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. 9Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, 10kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. 11Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: 12a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. 13Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. 14Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. 15Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. 16Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. 17Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! 18Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.”
Kint nagyon komoly hóvihar kerekedett, fújt az orkán erejű szél, rázta az ablakokat… Bent, a kápolnában viszont nyugalmat éreztem, védettséget…
Az elmélkedésem alatt a „Te ismersz engem” fél mondata érintett meg…Tele voltam feszültséggel, nehezen viseltem el magam…Próbáltam nyitott lenni, elcsendesülni, de nagyon nehezen ment…Gondolataim máshol és másnál jártak… Szenvedtem kapcsolatba kerülni magammal…Ilyen nehezen még sosem ment…Nehezen fogalmaztam meg, hogy hogyan is vagyok itt, ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit is kérnék Istentől, válaszolni sem tudnék…Mi hiányzik az életemből? Nem tudom, nem tudom….
A sok kínt aztán felváltotta ennek a mondatnak az értelme…Kezdtem megízlelni a szavakat…Kimondtam többször és hagytam, hogy hasson rám... Figyeltem testem és lelkem minden rezdülését...Uram, te ismersz engem…Felszabadító érzés volt… Ismersz engem…Azaz tudod mi van velem…Ismered a határaimat…Ismered a vágyaimat…Meg kell fogalmaznom mit szeretnék…De most az elején nem lehetne megfogalmazni azt a semmit, amit érzek? Azt a tanácstalanságot? Uram, ha még én nem is tudok kapcsolatba kerülni magammal, ha még én sem tudom, hogy mi a baj…de Te tudod…
Uram, Te ismersz engem?
Ismerlek téged.
Nem baj, ha belegabalyodtam a saját életembe, ha nem tudok mit kezdeni az elmúlt 3 évvel?
Nem baj. Én ismerlek Téged.
Jó helyre kerültem…Köszönöm.
