Kiskoromban meg voltam arról győződve, hogy nekem különleges képességeim vannak. Hogy rám nem hat senki és semmi. Én vagyok a kivétel.

Aztán, ahogy felnőttnek kezdtem hívni magam, rájöttem, hogy semmilyen különleges tehetségnek vagy képességnek nem vagyok a birtokában. Ugyanolyan vagyok, mint bárki más. Hibázom, elbukom, beteg leszek, ilyesmi.

Magamat viszont nem sikerült azonnal megszeretni. Az valahogy váratott még magára. 

Az egyik csávó, aki hozzám járt beszélgetni, sem tudott magával mit kezdeni. Közgazdász legyen vagy színész? A szülei persze közgazdászt akarnak belőle, de ő színész akar lenni. Küszködött szegény, bennem pedig megszületett a kérdés: jó színésznek tartod magad?

A srác lefagyott. Percekig ültünk a csendben.

Aztán elment. És többet nem jött vissza. Testvérével üzent, hogy köszöni, de rájött, hogy ő egy rossz színész lenne, és inkább közgazdász lesz. A színészet pedig inkább hobbi lesz neki. Én pedig azt üzentem neki vissza, hogy elfogadom a döntését, de ha úgy alakul, merjen másként is dönteni. Mert mindig lehet másként dönteni. Ez benne a titok.

Szerintem annak van igaza, aki nem felejtkezik el arról, hogy önmagunkat is tudunk kell szeretni.Sajnos a kereszténység ebből a szempontból hatalmas károkat okozott, mikor öngyűlöletre, meg "önmagunk megtagadására" szólított fel.

Az egész egy hatalmas nagy baromság. Isten akaratát, én Isten álmának nevezem. Hiszen mindannyiunkról van Istennek egy álma. Isten akarata, Isten álma nem erőszakos álom, hanem velünk együtt munkálódik ki.

Nyilván önmagunk szeretete- ahogy más felé való szeretetünk- sem merülhet ki abban, hogy pusztán szeretjük magunkat, a másikat. Sokszor önmagunk szeretete azt jelenti, hogy nem eszem meg azt a második diós pozsonyi kiflit, hanem elteszem holnapra...És ez mennyire ellene mond a mai világunk szerintem nagyon beteg "önjutalmazásának"!

"Ma megérdemled...", "Ma annyit dolgoztál, hogy igazán kiérdemelted magadnak...", "Senki sem mondhatja, hogy nem dolgoztál meg érte..."

Nos, ebben én sem vagyok (még) profi. Talán ez a tökéletes szeretet lenne, ahova úgy sem juthatok el. De azért mindennap megpróbálom.

Marad tehát az, hogy önmagam szeretetéhez először is pontosan kell ismernem magam, reálisan kell látnom az erős oldalam, és a gyengeségeim. És mindezeket felvállalni.

Na, de hogyan?- kérdezhetné bárki. És jogos lenne a kérdés.

Nekem két dolog segített. Az egyik a pszichodráma volt, amely megmutatta, hogy az embereknek valójában nagyon hasonló problémáik vannak. Akkor meg minek szégyenkezni, meg takargatni ugyanazt...

A másik pedig egy sztori Amerikából. Meghívtak egy városmissziós konferenciára, ahol egy kórházlelkész kifakadt, hogy hogyan is tudhatna ő 5 perccel egy műtét előtt bármi vigasztalót is mondani a betegnek. Erre azt mondta az előadás vezetője: Te semmit. De az Isten tud.

Bár ezt nem régen hallottam csak, de az üzenetét már korábban is próbáltam megélni. És ha belegondolok az életem folyásába, mindabba a sok abszurd és szinte hihetetlen kalandba, történésbe, ami az egész eddigi életemet kísérte, azt hiszem nem lehet semmi kétségem: az Isten jelen van. Ha pedig ő jelen van, akkor mit aggódjak bármin is?

Szóval engedni, hogy vezessen. Úgy, ahogy akar.

Csak az Isten békességére vársz, vagy a Békesség Istenére?

Csak Isten reményére vársz, vagy a Remény Istenére?

Csak Isten szabadságára vágysz, vagy a Szabadság Istenére?

Kezdetnek nem is rossz, ha a kérdések második felére várunk...   

És tulajdonképpen mind a mai napig nem szeretem a kritikákat.