Nekem ilyen szépet még soha senki sem mondott...

Legszívesebben elsírtam volna magam, és átöleltem volna...De pityeregve a levegőt ölelgetni, és csókolózást imitálni, még sem lett volna komoly dolog.

Pedig ez komoly. Nem is beszélve Agnusdei ide vonatkozó megállapításáról: mióta ismerlek, ő az eddigi egyetlen, aki érdeklődést mutatott irántad. (Ennek lehangoló értelmezéséről inkább most nem írnék...)

Mert a lényeg, hogy van valaki, aki érdeklődést mutat irántam. És mai vallomásai életem egyik legszebb pillanatai voltak...

Arról beszélt, hogy mit kapott tőlem...Szerettem volna a szavába vágni, hogy az mind semmi, amit én kaptam tőle...

Vasárnap lesz 9 éve, hogy ide költöztem. 9 éve próbáltam valakit találni magamnak. És őt dobta a gép. Nem panaszkodom. Több, mint amire érdemes lennék. Ő az első, aki igazán értékel. És szombaton lesz egy hónapja, hogy találkoztunk.

Elmondta, hogy mit adtam neki. És hozzátette, hogy szerinte én pedig élni kezdtem.

És ez nagyon igaz. Valóban élni kezdtem. Szinte még mindig csak most tapogatom, félénken mozgatom a tagjaim. Mintha egy álomból ébredtem volna csak fel. Lehullt minden "kell", minden régi mozdulat róla, mint egy lepel. Nincs több társkeresés, nincs több próbálkozás, nincs több felesleges óra a net előtt...

Ő van. És én vagyok.

Messze, és mégis közel.

De hát a Nap is messze van, mégis érzem a melegét az arcomon.