Vasárnap lesz 9 éve, hogy Budapestre költöztem egy kisváros fülledt légköréből. Tudatosan választottam Pestet. Tudtam, hogy itt végre megélhetem a melegségem, hogy itt van lehetőség.

És lett lehetőség. 9 év alatt, egy meleg magazin készítője lettem, sokat csalódtam, sok butaságban vettem részt, sok butaságot csináltam, de nagyon megváltoztam. Sok ez a 9 év. Életem majdnem egyharmada.

Tudtam, hogy a melegségemmel valamit kell csinálnom. Hogy abban dülőre kell, hogy jussak. És baromi egyedül voltam vele. Baromi egyedül. Csak Sasi, a főszerkesztőm volt velem és Józsi. Ő nagyon kedvesen minden kedd estét végigbeszélgette velem. Támogatott. Amit talán sosem tudtam neki megköszönni.

Józsi pedig igazi apámként bánt velem. Nélküle sehol sem lennék.

Ahogy teltek-múltak az évek, rá kellett döbbennem, hogy a melegségem elfogadása, csak egy lépés volt. Van itt több is. Nagyobb feladat.

Méltóvá kell válnom a boldogságra. Azt hittem, hogy jogom van a boldogsághoz. Pedig nincs. A boldogságot ki kell érdemelni. A boldogsághoz méltóvá kell lenni.

A boldogsághoz látni kell magam. Olyan pőrén, olyan meztelenül, ahogy csak lehet. Műtéti lámpa kell. Vakító fény. Hogy ne maradjon semmi sötéten.

A boldogsághoz el kell indulnom önmagam felé. Felnyitni a sebeket, belemenni a fájdalmaimba, a hiányaimba, minden eltakart és letakart sérülésembe.

A boldogsághoz meg kell tudnom bocsátani. Magamnak. Neked. Másoknak. Nem mentségeket, nem kifogásokat, nem magyarázatokat keresni és találni. Elengedni a megbocsátó gőgjét és felülemelkedettségét. Megállni. Magam előtt, és előtted. Elismerni a hibám, a bűnöm. Jóvátenni és továbblépni. Elfogadva, hogy ilyen is tudok lenni. Hogy ez is bennem van. És jó, hogy bennem van, mert megtanít valamire.

És ez szenvedéssel jár. Sok szenvedéssel. Megtisztulással.

Mert a magnak meg kell halnia, hogy növény lehessen.

Ami késik, az nem múlik.

Ami késik, az megjön.