Brúnó, kedvenc olvasóm, barátom a következő blog-részlettel örvendeztetett meg:

"Alapvetöen szeretek egyedül lenni, de egy ponton az egyedüllét àtvàlt magànyba, és az màr szenvedést okoz. Szeretném, ha emberek vennének körül. Csak az a baj, hogy akik jelenleg körülvesznek, azokat utàlom. Mindenkit. Ebböl a helyzetböl hàrom kiutat làtok:
1. ùj embereket keresek -- ez nehéz és hosszadalmas folyamat;
2. Megszeretem a magànyt -- ez lehetetlen, 30 éve sikertelenül pròbàlkozom vele;
3. Megszeretem az engem jelenleg körülvevö embereket. Vagy legalàbbis törekszem a jò kapcsolat kialakìtàsàra, megtartàsàra.
Az elöbb kimentem a konyhàba, és odaìrtam Beànak egy cetlire, hogy "Vettem jégkrémet, egyél."

Rendesen beleborzongtam ezekbe a sorokba.

Eszembe ötlöttek az én páros magányaim, hogy bár közel volt, ott aludt mellettem, mégis nagyon egyedül voltam. Sokkal magányosabb, mint ha egyedülállóként éltem volna.

AgnusDei barátomnak véget ért a kapcsolata.

Azt hiszem, nagy szerelem volt, bár, hogy volt kedvese milyen érzéseket is táplált iránta, ez talán sosem fog kiderülni. Maradjunk annyiban, hogy nem volt a verbális kommunikáció világbajnoka.

Sosem fogom elfelejteni azt az estét, mikor egy "gitárkoncertre" hívott el minket. Én és AgnusDei, a két konszolidált buzi várta AgnusDei kedvesét. Nyilván számíthattam volna arra, hogy ismét valami egészen egyedi ruhában fog megjelenni, de csak kerekedtek a szemeim, mikor megláttam: szeme kifestve, fülében fülbevaló és valami elképesztő fekete hacuka...Persze mindenki minket nézett a villamoson...

A koncert vagy másfél órát késett (hogy ezt miért kell majdnem minden fellépőnek eljátszani a közönségével!), kiszuperált, már csak álmaikból élő kiábrándult rocker csajok és széthízott, unalmas, balfasz rockercsávók közt iszogattunk, majd a koncert elkezdődött (amiről kiderült, hogy egy hardrock koncert), a kedves eltűnt, nem jött vissza...Mi felálltunk,elegünk lett, ő pedig hagyta elmenni a pasiját...mert ő maradni akart.

Nyilván nem egyedi eset.

Ennek az állításnak ékes bizonyítéka, hogy én is nagyon sokszor találkozom avval a kérdéssel, hogy meddig mehetek el az igényeimben?

Előző posztomban már megosztottam veled, kedves olvasó társkereső hirdetésem:

"Egy olyan 27-38 közti művelt, intelligens srácot keresek,lehetőleg 180 centitől felfelé, akinek van legalább 4 értelmes, nyelvtanilag helyes, őszinte mondata saját magáról, stabil egzisztenciája, legalább halvány elképzelése magáról és jövőjéről, különösen múltjáról.
Nős, biszex, travi, mackós, vidéki, megjátszós, komplexusos, bármilyen függőségben szenvedő, negatív, depressziv világképű és lelkületű, már kapcsolatban lévő "holnap szakítok vele", valamint "meleg vagyok és szélsőjobboldali", illetve a "most külföldön élek, de jövő hónapban költözöm haza" srácok egy másik hirdetésre válaszoljanak... Köszönöm!"

Nyilván ez kurva macsó, nagyon határozott pasinak mutat be, aki aztán baromira tudja, hogy mitől döglik a légy, hogy mit is akar, kit is akar...

És akár még lehetnék is ilyen...

De hol a határ? Mi van, hogy ha egy nős pasiba szeretek bele? Hol van a műveltség, az intelligencia határa, mikor a műveltséget felváltotta az informáltság hajhászása?

Honnan mackós egy pasi? Mit jelent a vidéki? Vecsés még igen, Gödöllő már nem?

Meddig lehet elmenni az igényeimben?

Érdemes egyáltalán igényeket támasztani? Nyilván igen.

Hallgassak csak a szerelem hangjára? Az Isten őrizzen ettől...Elég sok bajt okozott nekem a meggondolatlanságom...De mi van, ha szeretem?? (De míg nem ismertem meg, addig kit is szeretek?)

Mik határozzák meg az igényeimet? Miért pont a fentiek az igényeim?

S ha már igényeket támasztottam jövendőbeli pasim felé, akkor azok nem túl szűkek, nem túl tágak? 

Vagy nem ezekkel az igényekkel riasztom el őket? (Például egy gödöllői, ha vidékinek érzi magát, akkor már nem is ír...pedig lehet, hogy összejönnénk...)

Elég, ha csak egy igénynek felel meg, vagy egyáltalán hánynak kell megfelelnie egyszerre?

Nem is tudom, hogy hol olvastam, láttam egy idézetet, amit már csak tartalmilag tudok idézni: a szerelem egy földöntúli érzés. Olyan kapcsolódás, ahol megszűnik minden. A szerelem túl van minden társadalmi konvención, illemen, lehetőségen, társadalmi és pénzügyi különbségeken. Mindezek nem érdeklik. A szerelem a lélek minden súlytól megszabadított szárnyalása. Ha szeretünk valakit, akkor mindezek nem érdekesek. A szerelemben tudunk igazán szabadok lenni.

Nem szeretem, hogy ha fetisizáljuk a szerelmet, ha egy elérhetetlen, egy magasztos vagy egy sorszerű csapásként írjuk le, ahol mi emberek tehetetlen lények vagyunk.

Közben 10 éve keresek magamnak egy társat. Néha úgy éreztem, hogy megtaláltam. Legtöbbször csalódottan elkullogtam. A sok csalódás, csalódottság belémoltotta a kételkedést, a kételyt...ha úgy tetszik, az áldott hidegfejűséget. Hogy bármennyire is nehéz, próbáljak meg reális maradni, és ésszerűen dönteni.

Most már -jelentem-, meg tudom ölni a szerelmet magamban. Le tudok a szívemből nyesni, meg tudom csonkítani magam, be tudom magamnak beszélni, hogy ő bármennyire is szép, kellemetes, és talán bármennyire is mondja, hogy szeret, hosszútávon nem jó parti.

Sőt Istent sem vádlom már avval, hogy miért ilyen kegyetlen, hogy már megint csak elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot: egy normális élet képzetét. Úgy magyarázom, hogy azt akarta megmutatni, hogy mennyire magányos vagyok...

Büszke lehetek magamra...és az igényeimre...