Ma szüret volt. Persze mindenkinek teher a szüret, nem is a pénzért csináljuk, mert baromira nem éri meg már. Tiszta ráfizetés.

De csináljuk álhatatosan. Permetezés, kötözés, kapálás, és még több várakozás. Aztán eljön a szüret ideje, amikor megízlelhetjük, megérinthetjük, élvezhetjük munkánk gyümölcsét.

Közben azért aggódunk is érte, kap-e lisztharmatot, leeszik-e a seregélyek a szőlőt, lelopják-e, elveri-e a jég...

Teljes a bizonytalanság egész évben. Mi mégis csináljuk.

Azt mondta ma Kati, a keresztanyám, hogy ha nem csinálnánk, abba Papa megtörne lelkileg. Úgy szereti azt a szőlőt.

Mi pedig, a család, tanultunk valamit Papától. Mert hát nem volt mit tenni, Papa iránti szeretetünk rákényszerített a várakozásra minket is. Sőt együtt kell vele örülni a 19 fokos cukortartalomnak, a szép időnek, a társaságnak.

Most, hogy mi az unokák is felnőttünk, a szüretek teljesen átalakultak.

A gyerekkorunkból megmaradt fáradtságos, unalmas szőlőszedések átváltoztak a közös idő eltöltése feletti örömre, találkozásokra, beszélgetésekre...közös nagy evészetekre, nagy poénokon való röhögésekre.

Megtanultuk ettől a 81 éves embertől, hogy nem lehet a dolgokat mindig és csakis a hasznosságuk alapján nézni. Fontos szempont, de nem az egyetlen. Lehet a dolgokat más szemmel is nézni.

Hogy tanuljunk meg örülni annak, amink van. Lehet, hogy sokat kell várni a szőlőre, hogy fárasztó a szüret, de van, akivel lehet beszélgetni, akit még jobban meg lehet ismerni...És aki ott van. A melletted lévő tőkénél...