Magamhoz képest elég jól ment az elhatározásom megvalósítása, azaz, hogy tudatosítom magamban, hogy nincs számomra senki, aki a társam lehetne, és már nem is keresem őt.

Radikálisabban kevesebbet foglalkoztam evvel az egész társkereséssel, nem fordultam meg az utcán senki után (na jó, csak egyszer), egyszóval kicsit felszabadultam.

Kósza próbálkozásaimra is csak negatív válaszok jöttek, amiből újra és újra arra következtethettem, hogy nagyon jól döntöttem, mikor végérvényesen abbahagytam az egészet.

Belül persze egyre inkább mardosott a magány… Nagyon nehéz elfogadtatni magaddal erőszakkal, hogy nincs értelme tovább pörögni. Olyan, mintha a saját ujjadat kellene levágni, és nem érted miért. Pedig a valóság mindig ezt vágta a pofámba: a kutyának sem kellesz…S igazán beletörődtem, hogy én zavaros szexuális identitású, „kíváncsi” kezdő melegek segglyukasztó szexpartnere lehetek csak, vagy kis összekuporgatott idejű, kegyesen alászálló,„nyitott párkapcsolatban” élőkkel való kalandok lecserélhető tagja, esetleg távoli országok szépfiúinak „titkos szerelme”…

A legmegalázóbb, mikor véletlenül összefutsz a trolin egy ilyen „nyitott párkapcsolatban” élővel, és bár előző este te voltál a megmentő angyala, most megismerni és köszönni sem hajlandó, hiszen a „nagy szerelemmel” van, akit „csak úgy nem lehet otthagyni”. Ilyenkor nem tehetsz mást, mint visszabújsz keserűen Bajnai Gordonhoz az újságba…

Emlékszem, mikor 15 évesen először csókolóztam Krisztával, és egész éjjel utána kerestem a diszkóban miután „elment megkeresni a barátnőjét”, másnap találkoztam vele a városban. Le sem szart, mikor megpróbáltam magamhoz húzni. Aztán délután, épp mostam a kezem, és meséltem anyámnak a nagy hírt „megvolt az első csók”, mikor megkérdezte, hogy mikor hozom bemutatni…, nagy hetykén csak annyit tudtam mondani, hogy „ugyan már, anyu, bemutatni? Ez csak egy csók volt, nem kell úgy felfújni az egészet. Ma már ez nem jelent semmit…” Belül persze majd meghaltam a csalódottságtól és a szomorúságtól.

És mintha ez a történet ismétlődne másokkal, máshogyan, máshol…

A minap meg is kaptam, hogy öreg vagyok… Tényleg már csak ez hiányzott. Egyszer az volt a baj, hogy kövér vagyok, hogy túl magas, vagy túl alacsony, hogy szemüveges vagyok, hogy az oroszlán jegyében születtem, vagy, hogy az aszcendensem vízöntő (és ő vízöntővel nem kezd…), most az, hogy túl öreg vagyok.

„Jó estét, jó estét! Ölelés? Film? Csók?s.”- szólt az utóbbi hónapok legkedvesebb és legcsábítóbb üzenete… Igen, jöhetne. Ebben a sorrendben. Ha nem gondolta meg magad útközben. Fájna, ha útközben gondolná meg magát. És megint hosszú időre elkerülne.