Ganumedes barátommal és Agnusdeivel elmentünk múzeumba.

Megnéztük a Müpában Csörgő Attila kiállítását, nagyon érdekes volt...Erről a délutánról és talán sokkal többről is szól Ganumedes bejegyzése, amely nagyon megérintett...

"Tegnap, kiállításról jövet, a beszélgetés után
mikor emberekkel voltam,
akiknek állandó lakásuk van,
karrierjük, világképük, urambocsá' isten-képük
kialakult ízlésük ehhez is, ahhoz is.

Szóval akkor rossz volt.
Ott a villamosmegállóban.
És főleg, hogy volt köztük egy,
aki annyira más volt mint én,
olyan jól artikulált, jól artikulált világa volt.

És akkor rámnehezedett minden,
főleg az, aki nem vagyok,
és talán nem is leszek,
talán nem is lehetek.
Amim nincs,
amim talán nem is lesz,
és talán nem is lehetne.

És mikor már nagyon nyomott,
nagyon fájt,
összelapított,
széttépett,
akkor valami kisült. pukk!

Valahogy mindig elfelejtem, hogy ez így szokott lenni.

:-)

És a könnyűségben, amibe felemelkedtem,
az hangzott:

(http://ganumedes.blogspot.com/2010/01/csak-elni.html)

Emlékszem, Matthew Boyde-nak hívták, pontosan egykorúak voltunk, lelkészek. Kint, Amerikában egy lelkésztalálkozón futottunk össze.

Egy középméretű gyülekezetnek volt a lelkésze, barátja kezét fogta, akivel nem rég házasodtak össze. Chicagoban végezte el a teológiát.

Felszabadult volt, mosolygós, tele tervekkel, nyitottsággal.

Azt hiszem, pontosan olyan, mint amilyen én lettem volna, ha az USÁ-ban születek és ott növök fel -gondoltam én.

Végignéztem magamon akkor, és nehéz volt, nagyon nehéz volt beismerni, hogy egy menekült vagyok egy idegen országban, aki még a nyelvet is úgy-ahogy beszéli. Láttam a sebeimet, amiket Magyarország és ez a kurva élhetetlenségünk, depressziónk és irigységünk okozott, a hibákat, amiket elkövettem, átéltem újra az összes szenvedésemet, a kilátástalanságaimat, és azt a nehéz döntést, amelyet meg kellett hoznom: el kell ebből az országból mennem.

Mert nem normális, hogy 28 évesen 3 mély depresszión és két komoly gyógyszeres kezelésen kellett átesnem, mert feleslegesnek és bukottnak éreztem magam.

És átéltem akkor újra azt a pillanatot, amelyet soha senkinek sem kívánok, és amelyről talán már írtam ezeken az oldalakon.

Arról a vasárnap délutánról, amikor úgy éreztem, hogy az életem teljesen megváltozik. Csütörtökön indult a gépem, és az utolsó hétvégét otthon töltöttem. És az idő csak pergett, csak pergett és a düh és az elkeseredettség egyre csak nőtt bennem.  

Ha követni akarom az álmaimat, és ha komolyan veszem azt a tüzet, ami bennem ég, amelyet az én lelkészi hivatásomnak neveznek, ha be merem vallani magamnak, hogy nem tudok és nem is akarok más lenni, ha rá merek feküdni arra a teljesen bizonytalan hangra (jól hallottam egyáltalán?), amely lelkésznek hívott el, és bízom abban a Valakiben, akitől ez a hang jön, akkor el kell mennem itthonról. El kell mennem ebből az országból. Mert itthon, az Egyházamban a teljes kilátástalanság, megalázás és éhhalál vár rám. És én akkor eldöntöttem, hogy elmegyek.

És sírt az egész család szülővárosom buszmegállójában. És én nem akartam, hogy sírjanak. Bűnösnek éreztem magam, hogy szomorúságot okozok nekik. Anyám nem nagyon akart elengedni.

Aztán a busz elindult. És szülővárosom otromba házai sorra mentek el...És elértünk a városhatárhoz, visszanéztem a városomra és felnőttnek hitt férfi létemre elkezdtem keservesen sírni. Legyőzöttnek éreztem magam, elárultnak, kitaszítottnak. Próbáltam imádkozni, de nem jöttek szavak a szívemre. Sírtam, ennyi volt az imádság. És tehetetlen dühöt éreztem, majd szétrobbantam. Hogy elvették tőlem a hazámat, a szülőföldemet...

Csodálatos volt hazaérni. Anyám a reptéren megint csak nem akart elengedni. Zokogott az egész család, mikor hazaértem.

Matthew Boyde, illinois-i lelkészkollegámnak erről persze fogalma sem volt, nem is lehetett. S ahogy beszélgettem vele, nem is nagyon élt át hasonlót és ha minden így folytatódik, akkor nem is fog. Sima élete volt, értelmiségi felső-középosztálybeli szülők, európai nyaralások, egyszerű coming out, majd a pasijával való házasság...Közös otthon, elfogadó gyülekezet...

Kedvencem, Anthony de Mello mesél egy buta tanítványról, aki a pillangókat tanulmányozta. A gubóból önmagát kitörő pillangót mindig csodálta. Majd megsajnálta. Hiszen olyan nehézkesen jött ki a gubóból. Arra gondolt, hogy segít a gubóban lévő pillangónak és felvágta a gubót, hogy könnyebb legyen neki kijönni. Hiába várta, sosem jött elő a pillangó. Hanem helyette egy csúnya, szürke hernyócska bújt ki a gubóból. Sosem vált pillangóvá.

Ganumedes, sohasem az a fontos, hogy ki mennyi követ dobott rád. Mindig az a fontos, hogy te milyen várat tudsz a rád dobott kövekből felépíteni.

A Matthewkat pedig hagyni kell, hadd éljék az életüket. Egyszer majd nekik is lesznek rossz napjaik, mint nekünk voltak, vannak. Az utolsó kérdés csak az, hogy merünk-e, tudunk-e akkor odamenni hozzájuk és vígasztalni őket? Végülis ez a legfőbb dolgunk.