I.
Állunk az út két oldalán. Várjuk, hogy zöld legyen a lámpa, és átmehessünk a zebrán. Egymás felé indulva.
A zöld persze késik. Addig mienk az idő. Kihasználjuk. Egymást nézzük. Enyhe izgalom a testemben. Belepirulunk a nagy estébe.
II.
Elmosolygom az első csók végét. Úgy érzem magam, mint egy tini, aki a kapualjban csókolózik a "lovagjával". Semmi szex, semmi végletesség. Minden vágy besürítve ölelésekbe és nyelvünk játszadozásába.
"Csókolni úgy tűnik, nagyon is tudsz..."- suttogom. Ő pedig felbátorodva még erősebben szorít magához, és még szenvedélyesebben csókol.
Járókelők jönnek, ő megriad, én pedig, mint a felszabadult melegbüszkén csókolom és vonom a mellemre, hogy ne ijedjen meg. A járókelők nem szólnak semmit. Bevonszolom a kapun. Kattan a zár. Csak mi vagyunk ketten a lépcsőházban. Újra keressük egymás száját. Ő még bátrabb. Ujjai a ruháim alá férkőznek...Csupasz bőröm simogatja a kabát alatt. Belekóstolok a nyakába. Felsóhajt. Szájából különös melegség árad. Bódultan válunk el.
III.
Simogatom a lázas testét. Minden szeretetem belesürítem minden mozdulatomba. Összebújunk. Segítek neki élni. Együtt küzdünk a láz ellen.
Képtelen mozdulni. Nem bánom, szeretek adni.
Elalszik. Elalszom.
"Köszönöm, hogy eljöttél. Sosem gondoltam volna, hogy ennyiféle simogatás létezik."- mondja, engem pedig elnyel az éjszaka.
IV.
Szégyellem, de ki akarom verni, ha már itt van velem.
Beleegyezően bólint, de segíteni nem tud. Vagy nem akar.
Kiverem. Egyre keményebben húzogatom a bőrt, egyre vadabbul, és egyre inkább megfeszül a testem minden izma...Érzem, hogy nincs tovább, hogy jön, jön, jön fel megállíthatatlanul...A nevét suttogom, miközben elmegyek...
Közel akarok lenni hozzá. Vele lenni.
"Most távol vagyok..."- mondta elalvás előtt, miután megkérdeztem, hogy mi a baj...
Hideg volt a teste. Erőtlen. Mozdulatlan. Mindent eltűrő.
Elfordult.
Én pedig ott maradtam a gondolataimmal. Az akarásaimmal. A vágyaimmal. Üvölteni szerettem volna. olyan arcot vágni, mint a bennszülött hawaii emberek, és neki menni ennek a távolságnak...Visszakapni őt.
Tehetetlen voltam. Dühös. És féltem, hogy elveszítem.
Éjjel odakuporodott hozzám. Átölelt. Aludtam. Egy "köszönöm"-öt ki tudtam préselni magamból.
V.
Bizonyosságot szeretnék. Örök bizonyosságot. Hogy ő az. Hogy innentől már nem kell keresni.
Ilyen azonban nincs.
"Nem tudsz egyedül lenni? Szégyelld magad!"- mondták az Apák a kicsi Bambinak. Százszor meghallgattam ezt a lemezt gyerekkoromban.
Nem tudok egyedül lenni. Már nem. Elég volt az egyedüllétből...Sokáig bírtam, azt hiszem. Aztán valaki teljesen spontán és minden hátsó szándék nélkül átölelt. Hozzám ért. Lebénultam. Annyira jó volt.
Akkor döbbentem rá arra, hogy teljesen elvadultam érintésileg.
Nem akarok többé egyedül lenni! Küzdök az egyedüllét ellen. Közben elveszítem azt, ami éppen egy társhoz segítene.
Szégyellem magam.
