Úgy jöttél, ahogy szoktál. Este, kocsival. Ugyanúgy az autódban ültél, ahogy mindig...Ahogy 10 éve...

Pár hét-hónap és 10 éve ismerlek majd.

Elképesztő történeteim vannak veled, rólad, egyszer szeretnék veled nosztalgiázni. Nagyokat nosztalgiázni, nevetni 10 évvel ezelőtti magunkon, minden viccen, minden bántáson, minden történeten megint.

El szeretném akkor mesélni, hogy miket éltem át veled, hogy mit tanultam tőled az életről, a szerelemről, a küzdésről, a titkolózásokról...

Ma eljöttél, és más voltál. Lágyabb, odafigyelőbb, érdeklődő. Hoztál rengeteg lim-lomot. Barátként jöttél. Éreztem, hogy megbízol bennem, hogy tényleg érdekel minden, ami velem történik.

"És...beújítottál?"- kérdeztem.

Elpirultál, és beállt a csend köztünk. Ugyanolyan kisfiúsan néztél rám, mint régen. egyik lábadról a másikra léptél. Zavarban voltál.

" Hát nem...Nem olyan egyszerű ez...Utánad nem volt senkim és most sincs. Utánad nem jöhet akárki."

Nevettünk. Valahogy másként mondtad ezt.

Úgy, mintha igaz lenne. És megint beállt a csend.

Ott döbbentem rá, hogy szerettél.

Mikor azt kértem tőled szülinapomra a kocsinál búcsúzásképpen, hogy ne kétévente találkozzunk, hanem legalább félévente, akkor beleütöttél a mellkasomba barátilag és két oldalról megpusziltál.

Ott döbbentem rá, hogy még ma is szeretsz.

Ha nem is úgy, ahogy akkor, de még mindig. Barátilag.

Én is, én is...és kösz.