A Puskinban sírtam először

Pesten,

valami buta filmre ültem be,

nevetséges vígjátékra,

másra nem volt már jegy,

másra nem volt már pénzem,

és nevetett a moziban ülő másik hat ember.

Hosszú könnyeim

lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig

egészen a dekoltázsomba.

már sírva kértem a jegyet,

a kasszánál a nő nem nézett a

szemembe,

s ennek először végre örültem,

mert akkor még kerestem a tekinteteket

Pesten.

Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán,

hogy mégis mi fáj?

Vagy ha legalább néznek rám.

nekem évek kellettek, hogy

rájöjjek

itt még csak vendég sem vagyok,

hanem csak társadalmi probléma

vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.

S egy problémának jobb ha

nincsenek könnyei, szemei.

Tűrni kell. (?)

A villamoson,

ha kanyarodik vagy ha finoman fékez,

itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak,

nem érintik a vállukat,

nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.

Pesten nem nézik a férfiak a nőket

pont úgy lesnek ránk,

mintha szégyellni kéne magukat,

mintha a nők nem tudnák,

mintha a nőket nem is kéne nézni,

s csak a munkások füttyentenek

kötelességből

a nők után. Pesten

furcsák a férfiak és furcsák a nők.

Aztán sírtam én szinte

mindenütt Pesten:

a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben

a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren,

a Lánc-hídon, Zuglóban és Kőbányán,

az Astoriánál esőben,

a Városligetben napsütésben.

A tekintetek mindig elsiklottak mellettem.

ebben a városban nincsenek tekintetek,

ebből a városból nem lehet kitekinteni.

Menekülni kéne,

de látni sem lehet innét a kiutakat.

Aztán lassan a hosszú könnyek

egészen rövidek lettek,

ma már úgy nézek szemekbe, hogy

nem keresek válaszul

tekinteteket,

már nem nevetek ki

„leszerbezéseket”,

megelőzendő:

nem mondom honnan jöttem,

mert nem tudom hová tartsak

és hogy kihez tartozzak.

ők szeretnek folyton választani,

lehet, én mégsem vagyok

magyar?

Nekem már nincs szép

középzárt e betűm,

kezd eltűnni az akcentusom,

csak pár beékelt

szerb szó és káromkodás

jelzi, hogy nem vagyok

„teljesen magyar”,

rajtam már nem látszik,

hogy „szakadt júgó” vagyok,

rólam nem tudja senki, hogy

nem tudok vízum nélkül utazni,

s hogy az országhatáron

az összehajtogatott

alsóneműmet

is darabonként átnézik.

Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.

a lábnyomaimat a sár is visszadobja,

már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,

már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás,

már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér

egy liter tej,

itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek

és félek ha férfiak egymást verik az utcán.

Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor

bárhol sós perecet venni,

hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni,

hogy az épületek nem is olyan magasak,

engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt.

Nekem nincs saját hivatalos nyelvem,

és csak kevert kultúrám van.

itthon már idegen vagyok,

odaátmindig szerb maradok.

Nekem már mindegy milyen nyelven

kérem a kenyeret a boltban,

s hogy a szeretőm magyarul mondja-e

hogy kellenék neki.

Nekem már mindegy, hogy decemberben

van-e karácsony,

s hogy hanyadikára esik újév.

nekem már mindegy,

nemzetileg hova sorolnak.

Pedig jó lenne végre valahol

valóban külföldinek lenni.