Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nyáron én alig élek. Legszívesebben aludnék egész nap, olvasnék a hűs árnyékban, és maximum egy könnyű ebédhez kelnék fel, hogy utána a legnagyobb nyugalommal fekhessek vissza mondván, hogy én ma mindent megtettem a világbékéért. Ismerve magam, ehhez aztán úgy hozzá tudnék szokni, hogy még így szeptemberben sem csinálnék semmit… Úgy tűnik, drága turbó-magyar polgártársaink a legkevésbé sem ilyenek.

Ők másképp élnek éreznek.

Ők többnapos fesztiválokat szerveznek maguknak, jelenlegi és volt miniszterelnökök, valamint etnikai és vallási kisebbségek lelövéséről fantáziálnak és olyan vadsággal próbálják levadászni még maradt egy-két agysejtjüket némi alkohol és rántott turulcomb segítségével, mint egy felbőszült rinocérosz csorda.

Állandó készültségben vannak, harcról és barikádokról álmodoznak, kiképzőtáborokat létesítenek, Novák Előd látens homoszexualitására ügyelnek, Zagyva György Gyula Jobbikos országgyűlési képviselő több évtizede elveszett általános iskolai olvasókönyvét próbálják megtalálni, hátha ha most behozza a lemaradását. Eközben a Parlament hűsében Orbán két kezét nézegeti és  nem tudja eldönteni, hogy melyik kezével is ossza ki azt a két pofont, amit olyan régóta ígérget a náciknak, de ez már egy másik kérdés.

Ünnepélyesen bevallom, én is egy forradalomról álmodozom mostanság. Az én forradalmamat nem barikádokon és fegyverekkel kellene megvívni és nem egy másik embert kellene legyőzni vagy megsemmisíteni. Az én forradalmamat a lelkekben kellene megvívni és a közönyünk, a gyávaságaink ellen kellene győzni.

A szavak forradalmára vágyom.

Amikor végre minden azt jelenti majd, amit mondani akarunk.

Amikor a szavainkkal nem takargatni akarjuk az érzéseinket, gondolatainkat, hanem végre rájövünk arra, hogy önmagunkkal és a másikkal szúrunk ki és okozunk fájdalmat, ha nem vállaljuk fel szemtől szembe mindazt, amit érzünk.

Amikor nem arroganciával, sznobizmussal vagy buta, homofób lenézéssel próbáljuk leplezni azt, hogy voltaképpen izgulunk, nem tudjuk hogyan kellene viselkedni vagy alig várjuk, hogy valaki végre odajöjjön hozzánk az a valaki és beszélgetni kezdjünk.

Amikor nem kapok ilyen üzeneteket egy társkereső honlapon (javított helyesírással idézem): „1. "Érzelmeken alapuló tartós párkapcsolatot keresek. Hol vagy most? Mikorra tudnál ideérni?" 2. "Megtaláltam az igazit, csak barátok, haverok miatt vagyok fent. Te aktív vagy passzív vagy?" 3. "Nagyon szeretem a páromat, ezért csak barátkozom. Csak jótestű, jófarkú fiúk jelentkezzenek."  4. „"Nem keresek senkit, engem se keressen senki, nem írok üzenetet senkinek és nekem se írjon senki."

Amikor a „jóképű” nem maximum átlagosat jelent, amikor az „átlagos” nem maximum furcsán szépet (értsd: ronda), a „sportos” nem azt jelenti, hogy van egy melegítője és egy sportcipője, amit randikra vesz fel, amikor a „kíváncsi heteró” és a „biszex” nem azt jelenti, hogy majd megőrül, hogy végre férfit kaphasson, de ezt ne tudja meg senki, mert még magának sem meri bevallani, hogy meleg, amikor a „majd hívlak” nem azt jelenti valójában, hogy „voltaképpen látni sem akarlak többet”. És a sor folytatható a kor, magasság, testalkat, a lakóhely, pénzügyi helyzet, szexuális szerepek és még ki tudja mivel.

Pont úgy élünk, ahogy azt a Fanta palackján lévő feliraton olvashatjuk: „A sok rostot a gyümölcstartalom miatt láthatod”. Jelentkezzen az, aki látott már a Fantában gyümölcsrostot, mert én még nem találkoztam vele!

Mire jó ez? Talán egyszerűbb és könnyebb lesz az életünk? És mikor beszélünk (és kinek beszélünk) majd a csalódásainkról, a kiábrándultságainkról, a fájdalmainkról, amelyeket saját magunknak és a másiknak okozunk?

Abban reménykedem, hogy nem azért emelünk falakat magunk köré, hogy távol tartsuk a többieket, hanem azért, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy ki az, aki érdeklődik és törődik velünk annyira, hogy ezeket a falakat áttörje.

Bíztatásképpen azért egy gyertyát meggyújthatunk a falainkon. Csak, hogy lássa a másik, hogy van otthon valaki.