Ültem egyik unokahúgommal egy borozóban. Ittunk és persze ettünk.

Hónapok óta hallgatom, ahogy meséli, hogy szerelmes a kollégájába. Ma is elmesélt mindent, hogy volt, mi volt...A helyzet hónapok óta mit sem változott: ő szerelmes abba a srácba, a srác meg nem szereti, inkább nőzik, bulizik és persze a mézes madzagot mindig elhúzza előtte. Vonzalom van, persze.Az a tipikus sejtelmeskedő, voltaképpen totál beszari srác. Érzelmileg sérült, bizonytalan, megbízhatatlan, szóval, csak a szokásos.

Unokahúgom persze vérbeli nőként elkezdett stratégiákat gyártani, félmondatokból világmagyarázatokat építgetni, gesztusokból komplett személyiségprofilokat felállítani... Sokszor találkoztam már ilyennel nőknél. Ezt valahogy imádják. Az "én azt gondolom, hogy te azt gondolod" nevű játszmákat.

Ma már nem haragszom ezekért, nagy megértéssel viseltetem irántuk ilyenkor.

Faszság, amit csinál, de azt hiszem egy szerelmes szívnek jobb elviselhetőnek hazudni az elviselhetetlent, mint szembesülni vele.

Tapintatból nem mondtam meg neki, mit is gondolok igazán.

Végülis az egész szerelem valahol egy édes önámítás. Mindenki akarja és persze retteg is tőle. Hadd élvezze, joga van hozzá! Én meg nem lehetek akkora tapló, hogy belerondítsak a Csodaországába.

Meg hát magam előtt is szégyellném magam, hogy mennyire szánalmas vagyok. S talán nem is szánalmas lennék, hanem csak irigy. Szánalmasan irigy. Én a vén, kicsit keserű buzi, aki most meg még megpróbálná letagadni a saját csodaországait.

Miközben én is ugyanolyan lelkes, álmodozó voltam, mint ő. Én is ugyanúgy lestem minden szavát, mozdulatát és próbáltam bebiztosítani magam, hogy minden jel tényleg arra mutat, hogy szeret, hogy engem akar.

És nem egyszer volt ilyen. Aztán elmúltak egyszer. Az egyik előbb, a másik később. 

És most itt vagyok, itt ülök, tökegyedül. Csodaországok nélkül. Kicsit kavarog a szívem, de nem túlságosan.

Várom, hogy eljöjjön az a valaki, aki újra feléleszti bennem a tüzet. Ha még van mit. Parázs még van...