A minap egy társkereső honlapon egy üzenet érkezett. Megörültem, ritka az olyan, (a „kék iwiw” tengerében különösen), hogy a jóember fiának csak úgy írjanak. Az üzenet egy 21 éves fiúcskától érkezett, aki megkérdezte, hogy szükségem van-e egy escort fiúra, mert ő éppen az lenne és éppen ráér.

Persze megnéztem az adatlapját: a tökéletesen beállított képeken alacsony, vékonyka test, kiszámított csábos pillantás és mosoly, kiszabott látvány. A nyunyó tökéletes mintapéldánya. Mindenre számítottam, de erre nem.

Miért gondolja, hogy nekem szükségem van egy escort srácra? Válasza teljesen letaglózott: „Csak azért gondoltam, hogy megkérdezem, mert egy nagyon közepes srác vagy, és egy ilyen jó csávót, mint én ingyen úgy sem kaphatnál meg.”

Furcsa az emberi lélek. Bár teljesen meg vagyok arról győződve, hogy valóban egy közepes kinézetű fickó vagyok (kockás hasamat elfedő egyre kisebbedő pocakom látványát csak tengerkék szemem és kedves mosolyom és olvasottságom tudja ellensúlyozni), de azért ezt olvasni és hallani mindig nagyon hervasztó.

Nyilván a bosszú is táplálta válaszom, mikor azt írtam neki, hogy ő evvel a vékonyka testtel maximum számomra csak átlagos lehet, fogalmam sincs miért gondolja magáról azt, hogy ő jó és mindenkinek kivétel nélkül kívánatos.

Laci barátomnak lehet igaza: senki sem csúnya, csak még nem találta meg a célcsoportját, akik épp az ő kinézetét favorizálják. (A belső értékekről szóló össznépi bölcsességeket mint például: „Az igazi értékek belül vannak..” már Nigel is megcáfolta szarkasztikus humorával az Ördög Pradát visel című filmben, mikor azt mondta- nagyon bölcsen-, hogy az ilyesfajta okosságokat általában a csúnya emberek szokták kitalálni.)

Felesleges avval áltatnunk magunkat, hogy a külső nem számít: igenis sokat számít, rengeteget elmond az illetőről. És ha valakiről nem gondolom azt a kinézete alapján az utcán sétálva, vagy reggel ébredés után kócosan ránézve, hogy a világ legmázlistább pasija vagyok, hogy vele vagyok, akkor az egészet megette a fene. És a teljesség kedvéért azért ideírom: hogy ha a szerelmem kinézetre számomra tényleg tökéletes, mégis alig tudok megosztani valamit abból, amit gondolok a világról, mert nem érti meg vagy mert lenézi mindazt, amiben hiszek, ami mozgat, az ugyanolyan szomorú.

De ki mondja meg és mi alapján, hogy ki a tökéletes?

Két igazán szívdöglesztő pasi volt eddig az életemben (egyik sem tartott két hétnél tovább, de azért jó magam ilyen szerencsésnek gondolni ezekben a vészterhes időkben). A többi szerintem átlagos kinézetű volt. Mégis mindegyikbe tudtam szerelmes lenni, és nekem mindegyik tökéletes volt.

Tudom, ez most akár hangozhatna úgy is, hogy megalkudtam, de nem… Egyikben sem volt megalkuvás. Mindegyikkel el tudtuk egymást varázsolni, szabadok voltunk és nagyon-nagyon szerelmesek. Úgy osztogattuk a boldogságot és az élet örömét másoknak, mintha nekünk végtelen sok lett volna. Aztán kiderült, hogy sajnos nagyon is véges minden… és ma már annak örülök, hogy mindez megtörtént velem és nem bánkódom azon, hogy véget ért. És még mennyi minden van előttem!

Mélyen hiszek abban, hogy nem az a kérdés, hogy ki a tökéletes, hanem, hogy aki szembejön velem és felkér egy keringőre, ő tökéletes-e számomra. Mert ha tökéletes, akkor nyert ügye van: olyan könnyedén és természetesen adjuk majd fel buta, aprólékosan kidolgozott és önkorlátozó elvárásainkat, mintha ott sem lettek volna.

Ha pedig nem tökéletes, nos, akkor csűrhetjük-csavarhatjuk a szót, a helyzetet, az életünket, rakosgathatjuk arrébb életünk fontosnak hitt dolgait, hogy helyet készítsünk a másiknak…, de most szólok: sehogy sem lesz hely számára. Nehéz bevallani magunknak, de ha már erőlködés kell, ha a másik már „feladat”, amit meg kell oldani, akkor az már régen rossz.

Eddig egyszer akartam valakivel összeköltözni. Napokig pakoltunk és dobozoltunk az albérletében. Felhoztunk hozzám mindent, és a dobozoktól mozdulni sem tudtunk. Hetekig mondogattuk, hogy ki kellene pakolni a dobozokból, és hónapokig jártunk a dobozok között kialakított kis járatokon. Tökéletesnek tűnt kinézetre, még sem volt az számomra. És ez a rendetlenség, a kipakolatlan dobozok, a kevés hely egyfajta szimbólumává is vált kapcsolatunknak számomra, miután kértem, hogy menjen el.

Az igazi bátorság a haladó szinthez kell. Amikor már nem csak az a kérdés, hogy a másik tökéletes-e vagy sem hanem, hogy meglátom-e a másikban, hogy közösen egymás számára tökéletessé tudunk-e válni.

Persze ez a legnehezebb és rengeteg erőt, bizalmat és kitartást igényel mindkét részről, ami manapság igencsak ritka dolog.

Hiába, kinyílt a világ. Hatalmas a kínálat. Esténként ezrek vannak fenn a társkereső oldalakon. Valahol természetes reakció, hogy amikor ismerkedem, mindig felmerül a kérdés, hogy megtartsam vagy engedjem el őt bízva abban, hogy találok egy jobbat, akár még aznap este. Pörög a világ, sietni kell, ki tudja meddig leszek kapós a halpiacon!

A kockáztatás valahogy mindig csábítóbb. A bizonytalan ismeretlen mindig kívánatosabb, mint az ismert biztos. Mindaddig persze, amíg meg nem engedjük magunknak, hogy a másikban felfedezzünk valami újat, valamit, amit eddig nem tudtunk… De míg ez meg nem történik, ebben a felületes pörgésben leélhetjük úgy az életünket, hogy valójában senkit sem ismertünk és senkit sem szerettünk igazán.

Ahogy az egyik amerikai írónál olvastam egyszer: „Milliók vágynak a hallhatatlanságra, de nem tudnak mit kezdeni magukkal egy esős vasárnap délután.” S talán mi is így vagyunk: hajszoljuk a tökéletességet, próbáljuk elérni mindenáron, miközben az bennünk lakozik születésünktől fogva. De csak a másik láthatja meg, ha elég türelmes, nyitott és igazán szeret bennünket úgy, amint vagyunk. És ha végre megtanulunk örülni annak, amink van.